Spiró György: Kőbéka
Mesebeli szatíra a magyar és a globális hülyeségről, illetve a honi történelem abszurdjairól: lazán, poénra vázolva.
Fotó: Szabó J. Judit
„Mesély”, mondja az alcím, és tényleg valami fantazma-szatíra-képtelen valóság a sztori, amiben minden bekezdés egy poén vagy rémség (azaz hótrealizmus). A regény elején azt hiszed, hogy ez az abszurd nyomor és lelki szegénység Magyarhon szatírája lesz. Pedig nem. Csak az indulás ilyen – kicsit nehézkes, nem mondom, de jó start. Megvan a főszereplő – Kálmánka, a világ leghülyébb, legbutább óriása (több mint százkilencven centi magas). Két jellemzője van: mindenki el akarja kapni, és mindent túlél. Hogy félig a közepébe vágjak, a Golf-áramlatot elcsóró világcég kinevezi tulajdonosnak, persze azonnal sittre vágják, de onnan secperc alatt menekül. Más a börtönben mindenfélét tanul, Kálmánka annyira hülye, hogy a sitten is csak aludni tudott, akkor is, mikor verték.
De jön a következő kaland: nagy autó és az ENSZ fura nevű főnöke ragadja el, majd megválasztja titkárának. Na, innen indul az igazi szatíra, felejtsd el a bevezető hazai nyomorát, azok piti dolgok, a világ lerablásának élvezetéhez képest. A főtitkár a nyomor és éhezés elleni szlogenekkel került ide a csúcsra, ezért most Kálmánkát elviszi Afrikába, a legnyomorúbb országba. Csontváz emberek könyörgenek kajáért, katonák meg égetik a hatalmas kukoricatáblákat, nehogy már legyen valami ennivaló a jónépnek. Ha csont és bőr az istenadta, akkor jogosult a nemzetközi segélyre. Ha jön a segély, van mit lenyúlni: így kerek a világ. (Afrikában…)
Egy epizód, amit gyerekkoromból ismerek: szemét felnőttek azt mondták, hogy ha a könyvet a fejem alá teszem, reggelre tudni fogom a tananyagot – semmi se lett belőle. De itt Kálmánka, Amerikában, így tanul meg angolul, maga sem veszi észre, hogy már angolul vásárol. Aztán – mesében vagyunk – pár hét múlva, ahogy jött, úgy felejtődik el a nyelvtudás.
A regény első része globális mese: Kálmánka mindenhová eljut – Berlin, Moszkva és természetesen New York –, merthogy a legtöbb titkosszolgálat figyeli, nyomoz utána, és hagyja utazni, hol ezzel, hol azzal. Mondom: ez az első rész, aztán változik az elbeszélés, a globális mese véget ér és Kálmánka a Lipóton, a diliházban köt ki. Következik a reality show: a Lipót régi és új története, a puccs, ahogy bezárják 2007-ben, és a resztli, amit ellopnak, szétszórnak. A puccs persze hiábavalónak bizonyult, a kiásott örökhagyó levél csak diliházat engedélyez a terepen, a simlis ingatlanüzletből nem lett semmi.
Az a furcsa, hogy itt mintha egy másik regény kezdődne, magyar ügyek ’44 előtt, után. És a diliházban lejátsszák a „hazatérés” rémségét: az Auschwitzból jöttek lakásaiban nyilasok laknak, a szovjetből hazatelepültek – hogy ne legyenek csőlakók – ide kerültek. Most egymást tépik – persze a szatíra kegyetlenségével. Van itt valami lézengő történész, szóval tényvalóság is előkerül, így aztán a regény második részének horizontja újra kitárul: csak ez már Magyarhon egyik metszete, szereplői Kovács Béla, majd Vas Zoltán meg Tildy. Hogy kerül ide a mesébe a reality show? Hát úgy, hogy ez egy „mesély”, amiben nemcsak abszurd sztorik követik egymást, hanem a nyers valóság is beköszön.
És előkerül a lakásfoglalás, a regény rendeleteket is idéz – játékosan, számok, paragrafusok nélkül, ám a lényeget illetően. A zsidóknak „volt lakásuk a zsidótörvények előtt, főbérlők voltak, nem volt tartozásuk, adót fizettek a jövedelmük után. Meg is próbálták visszaszerezni, amikor összeszedték magukat, de a rendelet úgy szól, hogy egyszobás lakást nem kell visszaadni, ha a keresztények ’38-ban vagy utána szerezték meg, a többszobás lakásokba pedig csak úgy költözhetnek vissza, ha az új lakók is bent maradnak; hát hogy mentek volna bele, hogy nyilasokkal lakjanak együtt! Azt is mondja a rendelet, hogy ha egyedül tér haza az üldözött, és a lakásban család lakik, akkor a családé a lakás”. Tényvalóság a szürreálban.
Itt a diliházban azt is megvitatják, hogy aki zsidó, miért nem lehet magyar, amire szerencsétlen deportáltak megbánják, hogy hazajöttek. De Palesztinába se lehetett volna menni (az angolok már a tengeren blokkolták a beutazást, nagy balhé is lett belőle…). A „kár volt hazajönni”-vitába nyilasok és jó magyarok egyaránt beszállnak, hisz magyar csak egyféle-fajta lehet, zsidó nem magyar, azt – a diliház szabályai szerint – le kell szögezni. Nagy metafora.
A végén hazaér Kálmánka, a falu romokban. A regény mesevilága addig csillog, míg szürreális építőelemekből rakódik össze – lásd az ENSZ-főtitkár figuráját és kalandjait. Aztán elhalványul ez a szál, indul a regénybeli második regény, ami már nem olyan szürreális, viccei is kopottak. Itt van bajom a Kőbékával: itt két regény van összevarrva, elbeszélő stílusa is kettéválik, nem tud belőle egy könnyű kézzel felrajzolt, egységes „mesély” kerekedni. Spirót a szürreális valóság-transzpozícióból újra meg újra visszarángatja a való világ, végül is azt tudja felsőfokon elénk vetíteni. Na, jó, Magyarhon egykori és mai gikszereinek villanásnyi képei és bőséges vitái – Lipóton vagyunk – mégiscsak virtigli szatíra. Csak a regényegészhez ez kevés. Isteni apróságok és gyors lekeverés a regény vége felé. Az olvasó várt volna még valamit. De csak Kálmánka félhülye tántorgását kapja romfalujában. Nem mondom, tahófalva ispánjának rajza (mert Kálmánkát annak választják valahol a regény elején), telitalálat a tompultság szociálpszichológiájáról. Csak kevés.
Spiró György: Kőbéka. Magvető Könyvkiadó, 2017, 248 oldal
