Ratzky Rita: „Halhatatlan a lélek”
Ratzky Rita legújabb könyve, a „Halhatatlan a lélek” több szinten is ambiciózus kiadvány. A kötet a maga több, mint 600 oldalával monográfiának sem lenne kevés, ám „csak” a szerző összegyűjtött tanulmányait, cikkeit, kritikáit tartalmazza.
A kötet középpontjában elsősorban a reformkor irodalma, illetve annak megkerülhetetlen szerzője, Petőfi Sándor áll, akinek munkásságát a lehető legalaposabban járja körbe, nemcsak az irodalomtörténet szempontjaiból vizsgálódva, hanem a kultuszkutatás, a történelem vagy pedig a tágabban vett személyes érdeklődés kérdéseit is szem előtt tartva. Igaz, ha a kötetnek van Achilles-sarka, akkor az a számos szempont keveredése miatt fellépő, folytonos apologetikus és legitimációs igény, amely viszont elsősorban a szűkebben vett irodalomtörténet és a reformkori magyar irodalom kutatási irányai felé pozícionálja a könyvet.
Ezzel együtt is ambivalens a mű felépítése. A kötet nagy részét kitevő tanulmányok és némelyik kritika is elsősorban a szakemberek számára érdekes, ezzel szemben a cikkek sokkal inkább mindennapi érdekességeket járnak körbe, melyek így sokkal inkább a témában csak felszínes ismeretekkel rendelkezőknek adhatnak a további tájékozódáshoz támpontokat. Egy harmadik potenciális közönséget jelölnek ki a kritikák, melyek sokkal inkább a témában még nem járatos, ám kutatói ambíciókat dédelgetőknek lehetnek hasznosak és informatívak. E három csapásirány együttesen rajzolja ki egy kutatói és irodalmári életmű összefoglalásának igyekezetét.
A kötet ennek a feladatának eleget is tesz, ahogy a tárgya lehető legalaposabb körbejárásáénak is. Ez alatt pedig nem csak a kifejezetten Petőfivel foglalkozó tanulmányokat kell csak érteni, hanem a közvetlen környezetét, mint például Szendrey Júlia vagy Arany Jánosm illetve a tágabb kontextusokat bemutató írásokat is, mint a márciusi ifjakat, mint csoportot bemutató tanulmány. Ratzky alapos munkával pontos képet fest a márciusi ifjak csoporttudatáról, illetve magáról a korról is. Ezen felül a kötet egy másik fontos erénye, hogy viszonylag sok írást szentel az öltözködésnek, hiszen így alaposan megismerhetjük belőle nemcsak a reformkor, hanem Petőfi és Szendrey ruházatát is, mely (egyébként ritkán vizsgált) részlettel még pontosabb képet kapunk a költőről.
Az öltözködésen túl a szerző muzeológusi munkássága a tárgyi emlékek más irányú vizsgálatában is megnyilvánul, hiszen például egy tárlat részletezése, módszertani bemutatása is szerepel a kötet lapjain (valamint nagyon sokszor az irodalmi mű nem mint szöveg, hanem mint filológiai, illetve tárgyi objektum kerül előtérbe, mely megközelítés néhol ugyan tanulságos, mint például a Kölcsey hátrahagyott iratait vizsgáló tanulmány esetében, ám a legtöbbször inkább redundáns). Ám a legtöbb esetben ez a szemlélet szerencsére párosul az irodalmi mű szöveg-létének tudomásulvételével, mely esetben a filológiai dokumentumok csak az esetleges hiányok kitöltésére hivatottak.
Ugyanakkor mindenképpen a kötet érdemi közé kell sorolni, hogy a tárgyi hagyaték részletezése közben nem esik bele az üres fanatizmus csapdájába, a kritikai attitűd és távolságtartás ilyenkor is jelen van lapjain, olyannyira, hogy mértéktartóan nemcsak a Petőfi-család miliője kerül részletes bemutatásra, hanem Arany János írásműveken kívüli öröksége is megjelenik egy igen alapos és részleteiben is érdekes tanulmányban, (Arany János és tárgyi környezete), mely ugyanakkor nem mentes azoktól a kétségektől sem, melyeket már a Petőfi- és Szendrey-hagyaték kapcsán is megfogalmaztam.
A kötet mindazonáltal eleget tesz a szükséges és a kánon által is előírt elvárásoknak, amennyiben olyan műveket is vizsgálata fénykörébe von, mint Petőfi Apostola, ám ez esetben a tanulmány (Az apostol) újraközlésének ideje csúszott félre: az eredetileg 1999-ben, tehát 16 éve megjelent írás tanulságai szerencsére mostanra már bekerültek a köztudatba, olyannyira, hogy a benne kifejtetteket nem egy középiskolai tankönyv is idézi azóta. Ez esetben az újraközlést csak a kultúrtörténeti érdekességekre fogékony olvasók fogják értékelni, ám a szélesebb (kutatói) rétegek számára a kötet eme, minden bizonnyal kiemelt írása az érdektelenségbe csúszik át.
Külön kérdéses a könyv tagolásának néhol önkényesnek ható mivolta, hiszen a Petőfi Pest-Budán: A kisdiák két tanéve külön fejezetbe került, mely a sokat ígérő Irodalmi topográfia címet viseli. Ám csak ebben az egységben érvényesül az írások tematikus szétválogatása, egyébként pedig a beválogatott művek műfaja az irányadó kötetszervezési szempont, még ha például a kötetben szereplő egyetlen interjú (Egy asszonysors a XX. században) is – nagyvonalúan – a cikkek közé is soroltatik. A cikkek ugyanakkor, épp azáltal, hogy nem akarnak megfelelni egy tágan értelmezett tudományos szabványnak, érdekes és színes tablót festenek a kutatói érdeklődés középpontjában álló korszakról, mely, mint már fentebb jeleztem, így a szélesebb közönség számára is érdekessé válik. A kötet eme ismeretterjesztő írásai közül határozottan a Nők a forradalomban a legérdekesebb, mely szerencsés módon nem egy homályosan értelmezett feminista víziót próbál rávetíteni tárgyára, hanem széleskörű történészi érdeklődést tükröz. A „Halhatatlan a lélek”-ben ezzel együtt is számos írás foglalkozik nőkkel és a nők szerepével, helyzetével, ezzel egy másik szegmensét is bemutatva Ratzky kutatói életművének.
A könyvben helyet foglaló kritikák is elsősorban Petőfivel foglalkozó kötetek bírálatai, melyeknek (hazai és külföldi szakirodalmaknak egyaránt) megjelenésük idejét tekintve is igen széles palettáját tekinti át Ratzky Rita, a köteteknek egyben többnyire szabatos és hangulatos leírását adva. Mégis megmarad az olvasóban az az érzés, hogy a kritikák át-átcsúsznak az önálló tanulmányok státuszába, vagy legalábbis ezek kezdeményeiként hatnak. Így a legtöbb esetben sokkal inkább egy-egy kérdéskör, semmint a kérdéskörnek szentelt könyvek kerülnek bemutatásra, mely eljárás, míg minden bizonnyal segíti az elmélyedni szándékozó olvasót, közben megintcsak megkérdőjelezi a kötetkompozíció helytállóságát.
A „Halhatatlan a lélek” hátlapján a fentieknek megfelelően kijelölődik az a kettős pozíció, amely leginkább kérdésessé teszi a kötet létjogosultságát. A szerző személyes vallomásában saját kutatói tevékenységének kezdeteiről, valamint érdeklődésének Petőfi felé fordulásáról ír – saját felfogását szöges ellentétbe állítva a Magyarországra a kilencvenes években megérkezett elméleti irányokkal, melyekkel Ratzky (saját bevallása szerint), így csak ambivalens viszonyt képes kialakítani. Ugyanakkor felvetődik kérdésként, hogy nem értelmezi-e félre ezen irányzatokat, melyek a „modern irodalomelméletet” alkotják, az által, hogy csak a különböző elméletírók nézeteinek különféle irodalmi művekkel kapcsolatban való „ismertetése, idézése, és […] alkalmazása”-nak tartja őket. Ennek megfelelően a kötet elméleti érdeklődésének középpontjába sokkal inkább a történettudomány, semmint az irodalomtudomány klasszikusai kerülnek, így számtalanszor fel is merülhet az olvasóban az a kérdés, miszerint az irodalomtörténet létezhet-e egyáltalán, mint önálló diszciplina, vagy pedig alapvetően a történelemtudomány irodalmi művek felől megfogalmazott érdeklődési irányának kiszolgálója lenne. Ezt a felfogást elfogadva azonban sajnos talán áthidalhatatlan szakadék keletkezik az irodalmi művek önálló értelmezése és a velük foglalkozó tudományos nézőpont alkalmazása között.
Bár ezek fényében a kötet sokkal inkább egy kutatói életmű monumentális összegzése, ez az összegzés sokkal inkább a személyes, semmint tudományos szempontok által vezéreltnek tűnik, amint azt a „Halhatatlan a lélek” válogatásának ambivalens vonásaiban meg is mutatkozik. Azonban éppen azáltal, hogy a könyv célközönségének kijelölése nem sikerült tökéletesen, az úgynevezett szűk szakmain felül a szélesebb olvasói rétegek számára is érdekes olvasmány válhat belőle.
Ratzky Rita: „Halhatatlan a lélek”. Válogatott tanulmányok, cikkek, kritikák a XVIII-XIX. század magyar irodalmáról. Napkút Kiadó, 2015
