Kortársak, ellenfelek

|

Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról

Mennél nagyobb egy író, annál több „percemberke” ócsárolja. Aztán mikor a Pantheonba kerül – ez a história felejtődik. E „mismásolás” történeteit bontja ki az író.

Fotó: Pólya Zoltán

Elsőre beugrasz az alcímnek: nem a szerző ír, magyar írókról, hanem azt szemlézi, miket írtak mások magyar írókról. Kortársak, ellenfelek, unatkozó firkászok, na meg az utókor. Írtak, mindenféle szemétséget. És mennél nagyobb volt valamelyik klasszikusunk, annál alávalóbb szövegek készültek róla. Jobboldali újságokban, vagy baloldali firkászok által, netán csak úgy irigységből. Mondjuk találomra Kosztolányiról. Elismert nagyság volt a korában, ma csillag az irodalom egén. Akkor – 1925-ben – ezt írta róla valaki (senki): „Kosztolányi a magyar irodalom háj- és bájdús mértani középtehetsége.”

Az irodalmi köztudat ezeket a szurkapiszkákat – ha nem feljelentéseket – feledte, Nyerges viszont hihetetlen filológiai alapossággal – halálpontosan belövi, kik, mikor, miért rúgtak bele ma már érinthetetlen nagyjainkba. Móriczot jóval ’18 előtt kigolyózták, aztán, ahogy Nyerges írja, lett „egy elintézetlen ügye.” (Hevesy Sándor). Hol az volt a baj, hogy mélyparaszti, hol az, hogy cserbenhagyta a parasztot, az urak felől nézi őket (Révai) – szóval valahogy nem fért bele a magyar fejekbe. Pedig mekkora író. Emlékszem, halála előtt Balassa Péter fedezte fel a rendszerváltás utáni irodalomnak, hogy van egy gyémánt, nem ártana, ha ránéznének. De valahogy máig nem comme il fault. (Már akinek – a szerk.) (Vagy sültrealista, vagy romantikus, netán túl erotizált, ha nem épp durván pórias – egyszóval: felejtős.) Mennél nagyobb egy író, annál többen akaszkodnak bele, ez valahogy értékmutató.

Ady – mindenki tudja, mint szidták, aztán tán soha nem volt akkora temetés Magyarhonban, mint amit Adynak rendeztek. Hogy van ez? Ja, akkor még két divatban volt a pálfordulás, majd mindenki „fuldoklott a fáklyafüstben”.

Nehogy azt hidd, hogy a közelmúlt baloldalával volt baj. Nyerges Vörösmartyval indítja történelmi mélyfúrásait. Hát bizony keményen nekiestek a Szózat szerzőjének. (Miközben éhezett, „még gatyamadzagra se tellett” neki.) Körötte besúgók, feljelentők hada. De volt, aki nyíltan beletaposott: „A mocsok mocsok marad mindég, ha ellenszer nem használtatik. Ízlés, stúdium kell a poétának, hogy a becsúszott mocskot lássa, tisztogassa ott, ahol kell… nem úgy, mint Vörösmarty.” (Az idézetet Lukácsy Sándor könyvéből citálja – mert ez a pocskondia olyan, mintha „egészen mai volna” – teszi hozzá Nyerges. Hát igen.)

Akkor nem csoda, amit József Attilával csinál a jobb- és olykor a baloldali kritika. Szidták zsidók által eltartottnak, meg kommunistának (miközben – emlékeztet Nyerges – a Moszkvában készült „Platformtervezet” (1931-ből) azt írja, hogy „József Attila a fasizmus táborában keresi a kivetető utat.” (A tervezet fura iromány: a Moszkvában élő proletár-írók terjesztették a KP elé, további sorsát nem ismerem, de hatása később is fellelhető a költő baloldali elutasításában. 1945 után sokáig vitázgattak arról, hogy vajon József Attila lépett ki a kommunista pártból (azaz: lett áruló), vagy kirúgták őt onnan (mint burzsoá elhajlót). Nyerges e körbetekintésben Bokor-Tverdota könyvét – (Kortársak József Attiláról, 1922-1945, I-III. kötet, Bp., 1987.) idézi és egészíti ki saját kutatási anyagával. Mélységes mély a múltnak kútja. Csak kell hozzá kiskanál, hogy a mára elmismásolt reakciókat ki tudja csemegézni.

Nyerges egy negatív irodalomtörténetet csinál: a befogadás ma már szégyellni való böffeneteit gyűjti egybe: ez az irodalomtörténet, a kor, a reflexió, a recepció közegének teljes feltárása. Ne csak a mai ódákat olvassa az ember, hanem annak a vérvalóságnak a terméseit is, amit igyekszik elfelejteni a közvélemény. „Hőseim koronként változó recepcióját úgy fogtam fel, mint tükröt, s én az ebben látható képből próbálom kideríteni – mit is? Többnyire azt, amiről vagy hallgatni szokás, vagy elmismásolni a tényeket, egyszóval mellébeszélni.” Na, ez az „elmismásolt” irodalomtörténet – ez kapott el, és emiatt nem tudtam letenni ötszáz oldalas könyvét. Mert ilyet még senki se írt. Épp ideje volt.

Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról. Kronosz Kiadó, 541 oldal, 3500 Ft

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: