Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba
Nádasdy költészetének állandó vonása a szinte zavarba ejtő intimitás, egyrészt az én és a másik titkainak boncolgatása, másrészt kényelmetlen dolgok kertelés és közhelyek nélküli kimondása.
Fotó: Szilágyi Lenke
A kerek évfordulós kötetekre elkerülhetetlenül rátelepszik valamiféle öntudatlan elvárás az olvasóközönség részéről. Nádasdy Ádám idén éppen kétszer annyi idős, mint az Isteni színjáték szerzője volt a mű születésekor. Mit várunk ilyenkor? Számvetést? Búcsút? Szembenézést a múlttal? Ítélkezést a jövő fölött? Vagy egyszerűen csak őszinte elismerését annak, hogy az ember képtelen számot vetni önmagával, búcsúzkodni pedig nincs kedve? Akármit is várunk, a Nyírj a hajamba nehezen felejthető összeállítás.
Kevés szóval sokat mondani: Nádasdy verseinek többségére ez éppúgy igaz, mint a könyv egészére. A kis terjedelem folytán az egyes szövegeknek megnő a jelentősége – az a benyomásunk támadhat, hogy azokat a verseket, amelyek egy másik kötetben a támogatás vagy éppen helykitöltés szerepét kapták volna, a költő egyszerűen meg se írta; elvégre minek, amikor az ember se időnek, se helynek nincs éppen bővében. A szikárság persze nem jelent szigorú, következetes rendet, az összhatás inkább hasonlít a borító szabálytalan, kanyargósan lekopasztott mezejére, amely hol teljesen meztelen, hol vastag rétegekkel van borítva. Ez a meztelenség és vastagon borítottság egyfelől a szövegek témaválasztásában és hangvételében, másfelől megkomponáltságukban és a költői eszközök használatában jut érvényre.
Nádasdy költészetének állandó vonása a szinte zavarba ejtő intimitás, egyrészt az én és a másik titkainak boncolgatása, másrészt kényelmetlen dolgok kertelés és közhelyek nélküli kimondása. Kíméletlen hozzáállás ez magunkhoz és másokhoz. Kíméletlen, de nem számonkérő – megfigyelésre és ténymegállapításra szorítkozik. Dörgedelmes ítéletmondás helyett így visszafogott reflexiókat és melléjük jó adag kesernyés humort kapunk. A kötet talán legikonikusabb, a borító hátoldalán is szereplő versében, az Ítélkezni kéne (!) címűben a beszélő a próféta szerepét kapja meg – egy nagyon esendő, tévedésekre hajlamos és tévedéseit méltósággal viselő prófétáét, aki nem érzi magát elegendőnek arra, hogy tükör legyen. Hiszen mégis miféle próféta az, aki behunyja a szemét, hogy ne lássa azt, ami előtte folyik? „Tőszavak kellenének” – fogalmazza meg, de tőszavakkal lehetetlenség megragadni az egyén és a világ bonyolultságát, azt az érzést, amikor a beszélő tisztában van vele, hogy nem lenne szabad nevetnie, mégis azt teszi. Ijedtség, szomorúság, fájdalom így mind a humor alá, mohával borított tetők alá, allúziók és jelképek alá rétegződik.
Komoly és komolytalan, emelkedett és hétköznapi gyors váltakozása számos szövegnek kettős vagy finoman hullámzó jelleget kölcsönöz, mintha lazúrréteggel borított festményt néznénk – olyan vonás ez, amely igen közel áll a költő által (is) szeretett Kosztolányi mély sekélységéhez. Ezek bizony értelmiségi versek (itt persze fölmerülhet a kérdés, hogy a kortárs költészet nem magától értetődően az értelmiség tulajdona-e, ennek végiggondolása azonban messzire vezetne): tapasztalat, műveltség és megfelelő világlátás kell a befogadásukhoz, ahhoz, hogy megértsük azt a nyelvet, amin a költő megszólít minket, amely mérlegelés, kóstolgatás, „hagyomány és vallás és Buda” (Majd csak nagyon sokára). Elefántcsonttoronyra persze ne gondoljunk, az elvonulás nem csupán lehetetlen, de illetlenség is lenne. A közösségben részt kell vállalnunk, még ha a pálya széléről is, másokat nézve. A Gondolatok a színházban című Vörösmarty-parafrázisban az őszinte köszönetmondás könnyed hangvétel mögé rejtőzik, és a zárás is meglepően elnéző: „Aki marad, majd más szépet csinál, / kíváncsiság övezze s ne harag; az elmenők szaga itt marad úgyis, / mint menzán szívós kelkáposzta-szag.” (Ugyancsak nagyvonalúnak kell lenni ahhoz, hogy a férfimunka végeztével az utánunk következőket is a kellő és talán meg nem érdemelt nyitottsággal fogadjuk.)
A könyv fülszövege szerint Nádasdy a megszemélyesítés költője. Ez a megállapítás talán nem is annyira a bőven mért, sokszínű metaforák olvastán fogalmazódhat meg bennünk, hanem amikor rájövünk, hogy számos vers voltaképpen egyetlen hosszú aposztrophé. Nádasdy költészete párbeszédes költészet, amelyben jellemzően még akkor is jelen van egy partner, amikor az adott verset áthatja a magány. Az én beszél és beszélget, valakihez, valakivel, az olvasót pedig nagylelkűen beengedi, hadd vegyen részt ő is az eszmecserében. Több nyílt dedikációval íródott alkalmi vers is szerepel a kötetben – szóljon ez a dedikáció Réz Pálhoz (Kell az öreg) vagy egy festményhez (A múlt falán a rések, A vászon hűvösében, A négy nyúlánk – a képiség alighanem vonzódik a képiséghez), a költő mindig megtalálja a maga beszédpartnerét, valakit, aki támaszpont lehet a vers egészéhez.
Ez a támaszpont pedig, ahogy haladunk előre a kötetben, egyre gyakrabban az én és annak kivetülései: a titkok, a félelmek, a személyes történet. „Csak én tudom, mi volt a címlapon” – szól Az emlékek befejező sora, ami tulajdonosi viszonyt sugall; ez azonban csalóka, hiszen ugyanebben a szövegben a beszélő a saját szubjektivitását is elismeri: sminket, ruhát vesz az emlékeknek, fogalma sincs, meztelenül milyenek lennének. Akárhány réteget is hántunk le, a puszta valóságot nem fogjuk meglátni. Talán nem is akarjuk. „Magamat féltem / durva szavamtól, mert gyáva vagyok” – vallja be a Magamat féltem című költemény beszélője, aki közelebb érzi magához a másikat, mint önmagát; talán azért, mert könnyebb másokkal őszintének lennünk, mint magunkkal.
Ez utóbbit azonban nem tudjuk elkerülni. A Nem szövődött össze a magány és a megbánás verse: mindazoké a dolgoké, amiken már nem tudunk változtatni, és amelyek nyomot hagytak rajtunk. A vers nyitányában csukott szem, a zárlatban lehajtott fej, összekuporodott testhelyzet: az én itt kifelé beszél egy zugból, amelyben csak ő maga maradt, amelybe csak ő maga fér. Válasz és föloldás nincs sem itt, sem máshol. Még akkor is igaz ez, ha nyílt, klasszikus formát követő számvetésről van szó, mint a Milyen kertem lesz? esetében. A kert gazdag konnotációkkal bíró jelkép, amelynek itt bibliai vonatkozásai is megjelennek. A rejtőzködő Ádám itt már nem csupán a kert egyik lakója, de ő maga alakította azt, miniatűr Teremtővé lépve elő. Ez a teremtő azonban teli van kétellyel. „Mikor tudok majd szembenézni azzal, / hogy nem nézek már szembe semmivel?” – teszi föl magának a kérdést, választ azonban nem kapunk rá, ahogyan egyik másikra sem – a költemény pedig kizárólag kérdésekből áll, a címet is beleértve.
A megtalált (vagy kiküzdött) válaszok annál könnyebbek és biztosabbak, minél távolabb vannak az éntől. Elvégre „nem lehet egyszerre a templomot kívülről látni és belülről” – hangzik a Derékszög egyik, szinte József Attila-i éleslátással megfogalmazott sora, amely a közösség és az egyén viszonyát boncolgatja. Ez utóbbi gyakran szolgál a költő töprengéseinek tárgyául: a partnerhez, a művésztársakhoz és a tágabban vett hazához való hozzáállás milyensége minden esetben tudatos és reflektált. Mindannyian „emberek, karcsú társaim” – egyszerre állnak a beszélőhöz közel és tőle végtelenül távol. Az áthidalhatatlan intimitás egyaránt vonatkozik az énre és arra, akihez beszél, és aki gyakran a szerelmi (olykor éppen csak szeretett) partner alakját veszi magára. A Dörmögsz bensőséges hangulata az egymásra utaltságot, sérülékenységet helyezi előtérbe: a másik átvállal a terheimből, hogy nyugodtan alhassak. Ugyanez a bensőségesség köszön vissza a játékosabb Én jó leszek soraiban: „Sétálj velem, vigyél és támogass, / francia mustárba mártogass”. Ínyenc költészet ez, amelyben nem csupán megfér egymás mellett a marcipán (Hogy mi a tálalás) és a wasabi, de sajátos összhangot hoznak létre: egy diszharmóniával megbékélt beszédmódot.
Az új kötetet áradóan gazdag, kidolgozott képiség jellemzi. Dominálnak a hosszan, egyenletesen, gyakran a vers elejétől a végéig kitartott metaforák, amelyek olykor egészen apró részletekbe bomlanak szerteszét, allegorikus jelleget öltve. Ilyen A hazafiúi hűségről metaforikája is, amely esetében a szülőhaza a szó szoros értelmében vett szülőként személyesül meg: egy csúnya, magát illegető öregasszonyként, aki elvárja, hogy szeressük, és akit sem közösségként, sem egyénként nem tudunk levetkőzni. Hangvételében aligha különbözhetne jobban a kötet nyitóverse, a Kerek, forró sziget, amelyben a páros magány egy elhagyott szigeten sétáló beszélő alakjában ölt testet. Az Étvágy keserű humora Dosztojevszkijt juttathatja eszünkbe: a lyukban töprengő vén egér és a halál egymást kerülgetik, ezáltal mozdulatlanságra kárhoztatva.
A képek között feltűnően nagy szerepet kap a víz: patak, folyó, tenger, óceán, alámerülés, partot mosás gyakran fölbukkanó képsorai szimbólummá emelik ezt az elemet. A Kerek, forró sziget mellett eszünkbe juthat itt még a Hínáros arcok, amelynek beszélője szinte fuldoklik saját magába zártan; vagy a Keringek körülötted, amelynek gyors, apró metaforái olyan érzést keltenek, mintha a beszélő nem találná a megfelelő szavakat, és magával sodorná saját tehetetlenségi ereje. A Ha nincs tanú című szövegben már a gát is megjelenik mint hiány: a fulladást, elmerülést nem lehet elkerülni.
A gyönyörű címadó vers kiemelt, utolsó előtti helyet foglal el a kötetben. Nyitása megkapóan egyszerű, zárása kemény és kiábrándult, az ezek között feszülő ív pedig van elég erős ahhoz, hogy elbírja a mindennapokat részletező, gyors tempóban áradó, áthajlásokkal tarkított sorokat. A másik ember és a vele való kapcsolat az, ami mintát és értelmet ad a napoknak; nélküle a tekintet zavaros, a sors bizonytalan. „Moss ki az aljzatomból, lassú víz, / hogy legyen újra szégyellnivalóm.” Csak a másik által lehetünk valóban önmagunk, csak általa láthatja meg a világ a valódi énünket. E sorok után pedig már csak az egyedüllét marad; ez az „igazi titok”, amely a záróvers magvát alkotja. Bezárkózva, beágyazódva (bezárkózva és beágyazódva): az egyén–közösség kettőse így nyugszik meg a diszharmóniában, amely maga azonban nyugtalanságot sugall. Az emberi létezés föloldhatatlan paradoxon – ha mást nem, legalább ezt biztonsággal állapíthatjuk meg a kötet végére érve.
Nádasdy költészete nem az, amin átrohan az ember. Gyönyörködtet? Hogyne. De éppúgy meg is ijeszt, el is keserít, és csak igen ritkán köt kompromisszumokat a befogadhatóság érdekében. Ha a mélyükre akarunk hatolni, meg kell küzdenünk a versekkel, a gyakran ismeretlen címzettekkel, az intellektuális magot magában rejtő vagy még inkább azzal egybeolvadó, azzal azonos képekkel. Többszöri olvasást, lassú szájban forgatást igénylő művészet ez – ennek azonban megvan a maga jutalma.
Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba. Magvető Könyvkiadó, 2017, 54 oldal, 2490 Ft.
