Nádas Péter: Az élet sója
Az élet sójában minden mindennel összeér, a felszínt pásztázó tekintet számára jelentéktelennek tűnő részlet is egy nagyobb kép, az „összehangzó rend” kialakításának szolgálatában áll.
Só nélkül ember nem létezik; és ha ember nem létezik só nélkül, akkor közösség sem, város sem, Európa sem és a lutheranizmus sem. Egyszerű képlet ugyan, ám aligha jut eszünkbe a sót hívva segítségül, mikor ízetlen az étel. Igaz, szabad változóként felcserélhető más, az ember számára éppoly nélkülözhetetlen ásványi anyaggal, de a nyelv itt is segítségünkre van: az életnek se vasa, se reze, csak sója van.
Bár a laza képlet magában hordozza a szabad elbeszélés lehetőségét, amikor a rövidke kötet első szövegdarabja megjelent (2014 áprilisában), aligha gondoltunk arra, hogy Nádas legújabb munkájában majd a reformáció idejébe futtatja ki a sófőzés- és párlás módszereinek hol érzékletes, hol tudományos-szakszerű leírását. A történet ilyetén alakulása azonban korántsem nélkülöz minden alapot, hiszen Az élet sójában minden mindennel összeér, a felszínt pásztázó tekintet számára jelentéktelennek tűnő részlet is egy nagyobb kép, az „összehangzó rend” kialakításának szolgálatában áll; Nádasnak sikerül elérnie, hogy akkor is az emberi természetről beszéljen, ha éppen egy ütőharang hangtartományáról vagy egy bitófáról értekezik. Így nem is oly meglepő, ha a só lepárlása összeér a reformációval, a nyelvvel vagy a templomharangokkal – ehhez kötőanyagul pedig egy sójáról híres dél-német település múltja és jelene szolgál.
A sópárlással veszi kezdetét a városka történelme, melyet a kereskedelem beindulásával a polgárosodás és a szekularizáció folyamatán keresztül követünk végig, egészen a reformáció kibontakozásáig. Nádas azonban nem helytörténeti munkát ír, annak ellenére, hogy a rövid terjedelmű szöveg javarészt történeti áttekintés (elég csak a város templomának, a Szent Mihály-templom harangjainak számbavételére gondolnunk). Az élet sója helyrajz is, fiktív krónika is, olykor szakkönyv is, de egyik sem igazán – a városka történetisége talán pontosan ki nem mondható értelem vonzásában formálódik a szerző keze alatt, annyi bizonyos, hogy az emberi természet, az, ahogyan Nádas Péter gondolkodik az emberről, áthatja a történet egészét és benne minden részletet. Nádas antropológiájáról ugyanúgy árulkodik a sópárlás folyamatának mint a liturgikus szokások vagy a lutheri tanok elterjedésének leírása. Magunk előtt látjuk, ahogy a sópárló izzadsága belevegyül a sóba, ha nem is legnemesebbként elgondolt részét adva vissza a természetnek. Adalékinformáció csupán a fő állításhoz: „a természetben nincsen olyan, hogy tiszta” (12.) (és akkor az ember? mint természet?); de a felszíni rétegeken áthatoló tekintet észreveszi, hogy ugyanúgy antropológia ez, mint Nádas legaforizmatikusabb kijelentései. És a „harangok kánona” éppúgy antropológia, mint a szerencsétlen bűnösök kivégzése után a városra telepedő csönd: „A némaságot csupán a kivégzésre kivonult polgárok gyülevész hadának üdvrivalgása törte meg. Úgy érezték, most az egyszer ők is megszabadultak. A hóhért ugyanazon rivalgással ünnepelték. A sójáról híres városkára ilyenkor mégis többnapos csönd ereszkedett. […] Abban bizonyára tévedtek ezek a derék régi emberek, hogy egy másik ember rituális megölése bármitől megszabadította volna őket” (53.) Nádas megállapítja a kivégzés után a városra boruló csendet, de nem kommentálja, nem futtatja körül felesleges filozófiai szólamokkal – így válik harmóniát és diszharmóniát egyesítő antropológiájának egyik bizonyítékává. A várostörténeti elbeszélés tehát csak látszólagos uralkodó íve a könyvnek, a mögötte munkálkodó antropológia teszi leginkább rövid terjedelmére ellenére – az életmű egészében is – fontos munkává Az élet sóját.
A harangjátékból (a sójáról híres városka tizenegy templomharanggal rendelkezik) kihangzó – liturgikus – rend hivatott ellensúlyozni az ember diszharmonikus természetét. Nádas több helyen is ilyen irányú megjegyzésekkel toldja meg várostörténeti értekezését, mintegy az emberi természet kontextusába helyezve a liturgikus rendet, a város életét, a polgárosodás, avagy a reformáció lassan kibontakozó folyamatát: „Az ember nem harmonikus lény, épp csak szét nem omlik, de törekszik a harmóniára” (74.); „Az ember nem tökéletes, de attól még igyekezhet” (112.); „Végére hagytam, ám említhettem volna akár elsőnek is, hogy van még a templomnak egy súlyos és ősöreg harangja, ötszáz éve minden egész órában megütik. […] Minden egyes órában egyetlen ütésével világossá teszi, hogy az ember harmóniára törekedne, áhítozik is rá kicsi lelke, ám a testét meglöki a zűrzavar, s fejét kapkodhatja a disszonanciákra” (68.). Ez a diszharmonikus lény a hosszú idők során renddé, harmonikus összhangzássá alakítja a templomharangok művészi hangjátékát, olyan biztonságot adó szokásrenddé, amely alakítja, megtartja őt, összeköti múltját és jelenét; hiszen a templomharangok hangja sok száz év alatt alig-alig változik, talán csak liturgikus helyük, és így a városka lakója „tudhatja, hogy már az öregapja és az öreganyja is ugyanígy hallotta” (74.). Az ember nem képes önmagában megélni. A szokásrend, a harang játékában rejlő értelem és biztonság a városka történeti idejéből kicsapódó, archaikus lényeg, a múlt megtartó tapasztalata: az élet sója.
Ez a lassan megkövült szókapcsolat jól példázza az író szemléleti módját: aprólékos és körültekintő, felületi és mélységi optikát váltogató figyelme kiterjed a nyelvben rejlő lehetőségekre is, hiszen az „köztudottan foglalkozik a láthatóval és a nem láthatóval” (50.). A só egyszerre van jelen nagyon is anyagi létében: láthatóként. Tudjuk, hogyan párolják le, és tudjuk azt is, hogy a városka – sok más településsel egyetemben – ennek az ásványi anyagnak köszönheti létét és gazdagságát, A só a középkor legfontosabb árucikkeként jelentős történeti tényező; fűszerként kiemeli és fokozza az ízeket, az étel harmóniájának kihagyhatatlan, alapvető összetevője. Nem-láthatóként – metaforaként megtartó erő, a történeti időn átívelő rend, a történeten keresztül, a történeten megmutatkozó (kicsapódó) lényegisége az emberi természetnek. Minden történés lényegisége a sóban, minden íz alapjában mutatkozik meg. A két jelentés egyszerre mutatkozik meg Az élet sójában: és „ha nem tévedünk, akkor egyszerre minden irány és értelem igaz és a helyes a szóban” (50.)”
A metafora szolgálatában áll az egész minden részlete és különlegessége: a dél-német városka formálódó polgárságának története, a szekularizációs törekvések, a plebsz és a patríciusság szembenállása, Luther fellépése és a reformáció helyi viszonyokat kihangsúlyozó terjedése egyaránt.
A „sójáról híres városka” a reformáció elterjedésével válik igazán unikálissá; a só és a hozzá kapcsolódó kereskedelmi ágakból meggazdagodó polgárság, a megerősödő polgári réteg és az egyház, valamint a nemesség gazdasági és politikai küzdelmének története a középkor általános, Európa más területein szintúgy végbemenő folyamata. Igaz, Nádas Péter kutatói tevékenysége ebben a történetben is felhívja figyelmünket a lokális különlegességekre, elég csak a máshol nem létező Stadtadliger társadalmi-történeti kategóriájára gondolnunk, melynek értelmét éppen a magyar (miközben a magyar urbanizációs folyamatok egészen másképp és más időléptékekkel zajlottak le, mint a német tartományokban) közelítheti meg leginkább a hétszilvafás vagy a bocskoros nemes fogalmán keresztül. A reformáció elterjedése azonban egészen egyedi helyzetet hoz létre a dél-német városkában, hiszen a reformáció kép-, ereklye- és műtárgy rombolása-üldözése elmaradt a város templomában, így a városka katolikus és protestáns ideje és hagyománya egybeér és együtt létezik tovább a település szent terében.
A településbe érkező lutheránus prédikátor, Johannes Brenz hatására a város átgondoltan és bölcsen viszonyul a fellépő vallási ellentétekhez, nem felszámolhatatlan és kiengesztelhetetlen ellentétet látva katolicizmus és protestantizmus közt, hanem továbbél(tethet)ő hagyományt, megint csak rendet és fundamentális erőt: „Nemcsak a másét, hanem a saját erőszakosságukat és alattomosságukat is meg kellett a saját legjobb tudásukkal fékezniük, hogy ők se legyenek gyalázatosak. […] Nem volt felhevült tömeg, mely rárontott volna az óhitet ápoló templomokra, hogy az új hit nevében kiszórja, összetörje, tűzre vesse ősi kegytárgyait. […] Nem volt mit úgy megrohamozniuk, nem volt mit úgy kivenniük és elégetniük, hogy ne a saját hitüket sértették volna meg vele. Minden a mai napig a helyén maradt a dómban” (115.)” Ez a bölcs megfontolás mennyivel átgondoltabb és becsülendőbb, mint az az üdv, melyet a bűnös lelkek kivégzésétől reméltek egykoron? Bűntől remélt kegyelem, józan és bölcs megfontolás, a nők taníttatása és a ferences szerzetes kivégzése – mindez benne van az Ütőharang kondulásában, az élet sójában, melytől az ember csak úgy kapkodja a fejét, mert nem tudja, hol van az a harmónia kívüle és benne, ami után oly nagyon vágyakozik.
Nádas Péter: Az élet sója (Forgách András rajzaival). Jelenkor Kiadó, 2016, 116 oldal, 2999 Ft
