Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Novellafüzér, ami krimi is lehet. De ami odaköt, az a lerobbant ország villanásokban megmutatott körképe. Meg az egyetlen öröm, ami maradt, a ritka szeretkezések pokla.
Fotó: Burger Barna
Nagyot fog a regény: vidéki – Békéscsaba, meg Szentes környéki – otthonos életformákat, iskolákat, tanárnőket, romákat – a pesti Lehel teret, meleg színészt, lézengő értelmiségieket. Tizenhét elbeszélés, tizenhét olyan novella, ami önmagában is megáll, a kötet viszont összefűzné őket: egy alaptörténetet – rémes/elsikált gyilkosságokat – a különböző szereplők felől mutatja meg. Tükörjáték, meg regénytechnika. A novellák nem egyforma fajsúlyúak: van, amiben őrült dolgok esnek – például a Kelj fel és járj címűben, ahol az öregasszonyokat eladják, meg a béna ember, aki pénzért eljátssza, hogy meggyógyítja a csodadoktor. Mert, hogy van itt egy Hitgyüli- szerű térítő mozgalom (főpappal persze, meg Mondeóval annak, aki, mint térítő, jól teljesít) és vannak importált „gyógyító” guruk – ami persze tök kamu). Szóval: körül van nézve az országban, az epizódok lebilincselnek. De van olyan novella is, ahol semmi sem történik, találd ki, mi van a semmi mögött.
Kísérleti regénynek veszem ezt a füzért. Hol van már a Tánciskola (2008) hagyományos narratív rendje? Mert Grecsó komoly író, kínozza magát, mindig többre törekszik, új formákat keres. Már a Mellettem elférsz (2011) is más volt. Most is kitör a kézreállóból. Nem követ egyetlen elbeszélő hagyományt se – korábbi önmagát se követi, nem kínálja a novellák összekötő láncát, nem utal oda-vissza egy-egy töredékben. Új narratívát keres, ami jó dolog, „irodalmi” regényt ír, ahol a szereplők lazán (vagy úgy se) kapcsolódnak egymásház. De azért a korábban induló nevek, történet-töredékek – bújtatva – később mégis felbukkannak. Bújócskázik az eseményeiben, nevekben, időkben – talán ha a végére érsz, rájössz, hogy ki volt a gyilkos, meg hogy miért ölt.
Mert krimi is ez a regény. Mindjárt az induláskor frászt kapsz egy pillanatképen, egy lány van felakasztva a hentes-kampóra és vágnák le a kezét láncfűrésszel vagy mivel. Aztán még jönnek a hullák, szépen. Majd snitt és életképek következnek – alig utalva az indító talányra. Bujkál az elbeszélő, nem adja ki a sztori világos vonalát, mert Grecsó nem hagyományos krimit ír, kísérletezik a szöveg és „szöveg mélye” viszonyával, ami idegesítő. Merthogy egy-egy novellában csak célozgat a szöveg arra, hogy mi is történik éppen, visszafogja magát, nem mondja meg pontosan mi van; egyébként laza belső monológokat, illetve elharapott beszélgetés-töredékeket kapsz, aztán egyszer csak puff, itt egy hulla. Jobban kellett volna figyelned. Visszalapozol, nem, nincs utalás semmire, a véres fordulat csak úgy jött. (Például a Sűrű szövés című fejezetet említem. Lili és Árpi sétálnak, gyorsan történik minden, a srác megkéri a lány kezét, de a tó mellett jön az őr, Árpinak behúz egyet, annyira hogy az beleesik a vízbe, merthogy az őr Lilit akarja megerőszakolni. Aztán ennek az állatnak véres a feje, Lili és Árpi rohannak. „Remélem meghalt.” Pergő snitt – de most tudod, hogy mi történt? Mivel csapta fejbe azt a rohadt őrt? Sejtheted, de csak tapogatózva haladhatsz az elbeszélésekben. Nincs biztos támpont, nincs vezető karakter, nincs történeti sorrend.
Lehet, hogy sültrealizmust kérek számon, pedig nem, csak olvasói fogódzókat hiányolok. Grecsó azzal játszik, hogy nem mondja végig a mondatot, a fejezetbeli történést, a figura teljes képét. Információ visszatartásával kísérletezik: olyan narratívával, ahol az olvasónak ki kell találnia az el nem mesélt részleteket. Majd később, egy másik fejezetben, valamivel többet fogsz megtudni – biztat a szöveg. Zavar ez a fajta „spórolás”: Szerintem túlságosan takarékosan bánik az elbeszélés közléseivel. Persze én vagyok a hibás, jobb lett volna ceruzával, papírral olvasni, felírni, ki-kicsoda, időben hol tartunk, hány éves, hol vagyunk? stb.
Krimi. Ugye a regénymozaikot a suspensnek kéne tartani. Csakhogy ez a gyilkosság-sorozat – ami ráadásul halványan, pár vonallal van felrajzolva – kevés ahhoz, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét. Érdekesebbek a mellékszálak, epizódok, a lerobbant Magyarország képe, izgalmasabb a felfedezés, mint a narratív gerinc. Ami nem baj, sőt nagy piros pont az írónak: Grecsó a maga finom modorával úgy leplezi le a mai Magyarország széthullását, a nyomort, a feltartóztathatatlan lerobbanást, mint senki más. Nincs vádaskodás, meg dokumentum-proteszt, nála „természetes” (így idézőjelben) a dzsuva, a falusi stupiditás, a középkorú nők sorvadása, a „minden a pina” férfitempója.
Ez utóbbit nem prüdériából említem, csak azért, mert ez viszi a regényt – mármint hogy mindenki mindig csak a testre hajt – és nem érdekes, hogy ki is volt a gyilkos. Alig van nőfigura, aki ne lenne frusztrált, bealázott, kielégítetlen, ne sóvárogna egy orgazmusra, (aztán ha találkozik vele, undorodik a fasztól – rémes, ez a katolikus „erkölcsi” indoktrináció: gyerekkoromban mást se hallottam hittanórán, mint „az undorító érzékiség” átkozását…) A vén macsók meg oda se figyelnek, csak matatnak köztük, és ha el tudnak kapni egyet-egyet, cipzár fel és lelécelés.
Egy kivételt találtam, mikor a főszereplő srác (egyes szám első személyben) megfekteti a tanárnőt. Nem a hirtelen ötlet, nem a behatolás váratlansága a csoda, hanem a srác oldaláról láttatott jelenet, a test-lélek elemelkedése, a lebegés, a fények belső játéka a lényeg, és az, ahogyan ez itt meg vagyon írva. Az, amit a fiú nem is tud lereagálni, de az olvasó igen: gazdag életes és irodalmi pillanat. Villanás az egész, aztán – merthogy Grecsó jó író – lecsapja a jelenetet haverja cinikus irigykedésével, később meg a szeretkezés fájdalmával. Ez a mini képsor szép, ritka irodalmi pillanat. A jelenet villanásnyi, egyébként a történetekben rémes, piaszagú, durva kefélések adódnak. Nekem sok ez a testkoncentráció, hogy ti. mindenkinek a pia mellett ez az egyetlen szórakozása maradt, és csak erről tudnak vakogva tanakodni. Sok. Ahogy az életben is az (ne legyek má’ prűd – korrigálom magam).
A végén tényleg van jelmezbál, az egykori kastélyban, a megyeházán, az otthonban. Előkerül egy paksaméta is (élet- és legendagyűjtemény) a történtek egyik nézetéről. (Persze: nincs kibontva, mi is van abba az irathalmazba beleírva…) Közben a regény végén adódik még egy nagy szeretkezés – rossz ízű, de nagytotálra bontott kefélés, nem fogható a fentebb említetthez. Aztán vannak komoly felfedezések: a kisváros nem tűri, ha egy asszony egyedül marad (szingliként), gyűlölik, megvetik – ki tudja miért? Minden családnak megvan a maga titka, amit egyébként tud a város, csak nem beszélnek róla, a pestieket meg hülyére veszik. És kiderül, hogy Békéscsaba környékén vagyunk, meg hogy a regény bujtatott magva önéletrajz (igaz, Grecsó más regényeiben is ebből az anyagból dolgozik). És vannak kölcsönszövegek – nem ismertem fel őket, csak a regény végén feltüntetett jegyzetben olvasom: passzusok (torzítottan) Móricztól, meg Nádastól. Gondolom ez is Grecsó új, kísérleti prózájának része.
Reménykedtem, hogy a végén minden (mármint hogy „ki volt a gyilkos és hogyan?”) világos lesz, és a célozgatások megfejtődnek. Hát, minden nem derül ki – legalábbis nekem nem. Jobban kellett volna figyelnem? Lehet, mert a sorok között is írva van ez a regény. Mindegy. Az az igazság, hogy irodalmi szempontból jobb, ha nem derül ki minden, az már „lektűrösítené” ezt a novella-regényt. Mozaik – ahogy az alcíme mondja. Ha akarom novellasor, ha akarom titkos regény, a kettő együtt? Ez már nem működik. Semmi baj, szívjon az olvasó.
Sokat nyafogok a könyv felett, pedig Grecsó munkája fájdalmas körkép a mai Magyarhonról. Ami döbbenetes a maga lazaságával és változni képtelen süllyedésével. Ennek nem harsogó, nem plakatív érzékeltetése a regény legfőbb érdeme. A narratív kísérlet – a célozgatós, bújtatott történet-töredékek technikája – csak félig sikerült, ha egyáltalán.
Grecsó Krisztián: Jelmezbál. Egy családregény mozaikjai. Magvető Könyvkiadó, 2016, 288 oldal, 3490 Ft
