Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese
Cigányok, besúgók, hétköznapi antiszemitizmus, homofóbia, családon belüli erőszak, magyar mélyszegénység. Pletykákból, babonákból, kocsmai anekdotákból összeálló nagy falukrónika.
Milbacher Róbert
Milbacher Róbert debütáló kötete az idei év egyik nagy meglepetése. Szerzője irodalomtörténész, a klasszikus magyar irodalom kutatója, ennek azonban a Szűz Mária jegyese szempontjából csak nagyon kevés jelentősége van. Az olvasói figyelmet ez a könyv nem a szerző szakmai eredményeivel érdemelte ki, hanem eredeti stílusával, az egymástól távol eső szövegrészek meghökkentően pontos összeillesztésével és természetesen összetett, különleges témaválasztásával.
Ez a bizonyos téma egyfelől egy teljesen átlagos 20. századi falu legendáinak, mendemondáinak és a benne élők mindennapjainak krónikája, másfelől a köztük lévő viszonyrendszer, a falubeli információáramlás működésmódjának látlelete is, harmadrészt pedig az igazság, a szavahihetőség kérdéskörének szellemes megjelenítése. E három jelenség a kötet valamennyi szövegében fontos szervezőelem, ezért az olvasó egyértelműen akkor juthat minél teljesebb esztétikai élmény birtokába, ha ezeket a novellákat együtt kezeli, a bennük megjelenő kapcsolatrendszerek, a szereplők ismétlődő felbukkanásai révén felismeri a szövegek átjárhatóságát.
Aki tehát képes elfogadni azt a feltevést, hogy a Szűz Mária jegyesének novellái valamilyen módon együvé tartoznak, az óhatatlanul is részese lesz annak a nagy rejtvénynek, amelyet Milbacher tulajdonképpen a szemünk előtt szövöget. Itt ugyanis a szövegvilágon belül minden esemény hitelessége megkérdőjelezhető, minden szereplő a hazugság vagy a tévedés gyanújába keveredik, és világosan látszik, hogy amit az egyik magabiztosan állít, az a másik szerint csupán a falun belül dúló ellentétek, az állandó viszálykodások kicsinyes mellékterméke.
Ebbe a zavaros pohárba tehát nem lehet tiszta vizet önteni, ennek a kötetnek nem ez a célja, ráadásul a narrátor teljesen alkalmatlan bármiféle tisztázó munka elvégzésére. A Szűz Mária jegyesének legnagyobb kérdőjele bizony ő maga, a voltaképpeni elbeszélő. Olyasvalakivel van itt dolgunk, aki önmagából csak igen keveset mutat meg, s akkor is inkább csak az indulatkitöréseivel szembesülünk. Az egyes szám első személyű elbeszélés megjelenései között azonban van néhány olyan eset is, amelyekben az elbeszélő már-már cselekvő személyként tűnik fel. Ilyen például az, amikor a falu lakói rájönnek, hogy valaki titokban lopja az oltáriszentségnek szánt ostyát, a narrátor pedig, hogy fényt derítsen a rejtélyre, elrejtőzik a sekrestye egyik szekrényében (Még a Kárec Rozika néninek is megáll a tudománya, 162.). Ez például valóban értelmezhető tényleges cselekvésként, noha itt is inkább a megfigyelő, a krónikás szerepköre válik hangsúlyossá, nem pedig az eseményekben való tevőleges részvétel.
Ez az epizódszerű mozzanat tehát inkább abból a szempontból bír jelentőséggel, hogy ismételten előtérbe helyezi a szemtanút, azt a személyt, aki a novellák eseménysorait látja és lejegyzi.
Ez a személy nem feltétlenül a fülszöveg által megnevezett Bizdó Józsika, vagy – ha igazán pontosak akarunk lenni – nem kizárólag ő. A novellák bizonyos szöveghelyei ugyanis arra engednek következtetni, hogy Józsika mániákusan vezetett kockás füzete vagy nem az egyetlen forrása az itt lejegyzett történeteknek, vagy pedig e szemüveges, bicebóca álpostáson kívül valaki más is hozzáfért a jegyzetekhez.
Ez utóbbi feltevést több, a novellákban elszórtan jelentkező célzás is megerősíti, ebbe az irányba mutat például a piszkos fantáziájú, állandóan fecsegő Titi és Bizdó Józsika legkomolyabb konfliktusa is: „Azt hiszi, ha van neki vastag szemüvege meg bőrtáskája, akkor már különb mindenkinél, meg akkor csak úgy írogathat itt mindenfélét. És akkor a Titi el akarta venni a Józsikától a kockás füzetét, hogy megnézze, mit írogat benne, de akkor a Józsika nagyon bedühödött, szinte lila lett a feje a méregtől, és nekiesett a Titinek, hogy kiszúrja a szemét a golyóstollával. Alig tudták róla leszedni a traktorosok. Azt kiabálta neki még utána is, miután szétszedték őket, hogy hagyja őt békiben, meg főleg a füzetét is, hogy ne merjen hozzányúlni még egyszer, mert úgy megírja a Titit, hogy az anyja picsája se ismer rá.” (Az öreg Lolos meg akar halni, 115.)
Az, hogy a pletykás Titi valóban békén hagyta-e az irományt, vagy ellopta, ahogyan azt Józsika állította (A Bizdó Józsika tisztára megbolondul, 250.), mindvégig homályban marad, a kötetben azonban igen gyakoriak azok a jelzések, amelyek Józsika szerzőségét erősen kétségessé teszik. Valószínű, hogy ha valóban a botcsinálta postás lenne a történetek lejegyzője, akkor nem gúnyolná ki magát azért, mert állítólag megijedt a boltos Zsuzsi meztelenségétől (A bakter Sanyika majdnem elárasztja a falut, 186–187.), nem hülyézné le saját magát, és nem vonná kétségbe önnön szavahihetőségét, ahogyan azt a narrátor teszi, amikor Józsika a zsidótemetőben talált csecsemőkoponyákról hadovál: „Mondjuk azt akkor se értem, hogy milyenek lehettek a csecsemőénél kisebb koponyák, amiről a Bizdó Józsika beszélt, ha egyáltalán lehet adni a Józsika szavára, mert a Bizdó Józsika néha összehordott az emberekről a kutyának a faszát is, mert azt képzelte, ha van neki kockás füzete, akkor már mindjárt igaza is van neki.” (A Je Pista meg a Bandi kiássák a csontokat, 29.)
Az elbeszélő kiléte tehát hosszas fejtegetések tárgya lehet, elsősorban nem azért, mert így ellensúlyozható a fülszöveg leegyszerűsítő, az olvasást alapvetően befolyásoló állásfoglalása, hanem – és főleg – azért, mert a vele való játék Milbacher legnagyobb leleményéhez, az igazság relativitásának ábrázolásához kapcsolódik.
A cím nélküli prológus, a történetek lejegyzőjének nagyon is direkt megszólalása e tekintetben talán a legfontosabb része ennek a kötetnek. Az előszó szerzője váltig fogadkozik, hogy ő csupán az igazat írta le, sőt kis híján eskübe foglalja saját hitelességét: „Most ünnepélyesen kijelentem, hogy mérget vehet rá mindenki, akár gyaláz, akár nem, hogy semmit se tettem hozzá és semmit se vettem el abból, ami volt, hanem mindent úgy mondok el sorjában, ahogyan az a szemem láttára, egyik a másik után bekövetkezett. Az elejétől a végéig.” (7–8.)
Bármit is gondoljon az olvasó a bevezető e patetikus, később már a biblikus fennköltségig fokozott tanúságtételéről, a könyv végére kiderül, hogy legalább az utolsó fejezetet biztosan valaki más írta, semmi esetre sem a történetek eredeti lejegyzője.
Ha ezt az elbeszélői trükköt figyelmen kívül hagyjuk, akkor a Szűz Mária jegyesét egészen másképp fogjuk értelmezni, s ezáltal a benne rejlő részletek, az anekdotikus betétek és a szereplők felskiccelt jellemrajzai is teljesen más hátteret kaphatnak. Ennek a kötetnek a különlegessége ugyanis abban rejlik, hogy az egyes részek, maguk a novellák és a bennük foglalt, girbegurba történetek mint izgalmas fejtörők, szórakoztató szövegdarabok illeszkednek bele a pletykákból, borzongató babonákból és kocsmai anekdotákból összeálló, nagy falukrónikába.
Ebben a rész-egész viszonylatban teljesedhet ki a kötet társadalmi felelősség- vagy tanúságvállalása, amely a faluban lakó cigányok és nem cigányok ellentéteit éppúgy tematizálja, mint a 20. századi Magyarország besúgóvilágát, a hétköznapokban megjelenő, öntudatlan antiszemitizmust, a homofóbiát, a családon belüli erőszakot vagy a magyarországi mélyszegénységet. Ezek a jelenségek a Szűz Mária jegyesében nagy súllyal bírnak, ez pedig azért nagy eredménye a kötetnek, mert a társadalmi problémák igazi jelentőségét az esztétikum, az irodalmi eszközök kreatív használata emeli ki. Erre csak olyan író lehet képes, aki a különböző stílusminőségek keveredésében képes egyensúlyba hozni például a szépséget és az undort, ahogyan azt egy-egy kiragadott példa is jól szemléltetheti: „Azt mondják, hogy amikor megtalálták, olyan szépen pengett a szélben a húr, mintha csak holtában is zenélne az öreg. Szinte sajnálták levágni, de hát muszáj volt, mert szarszag meg húgyszag volt a pajtában.” (A Lulumbának kell egy csapat, 145.)
Humor és tragikum, fennen hangoztatott igazmondások és kétes pletykák, Vörösmartytól Mikszáthon át Parti Nagy Lajosig terjedő irodalmi utalások gazdag elegye ez a kötet, amely kétségkívül megérdemli, hogy komoly, terjedelmesebb elemzések tárgya legyen. Az ilyen, méltóbb elemzések megszületéséig viszont egyszerűen csak vegyük kézbe Milbacher Róbert első szépprózai művét, és nevessünk vele együtt, mert ami itt le van írva, az a szó legjobb értelmében véve nevetni való, még akkor is, ha e szép történetek az élet legszomorúbb oldalait tárják elénk.
Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese. Magvető Könyvkiadó, 2016, 272 oldal, 2990 Ft
 | Milbacher Róbert 1971-ben született Kaposváron. Nem messze ide, egy Nagybajom nevű faluban élt. Tanulmányait (1989-1994) az egykori JATE (ma SZTE) magyar-történelem szakán végezte. Itt doktorált 1999-ben XIX. századi magyar irodalomból. Azóta is a korszak kutatója. Négy könyve jelent meg a témában, többek között az irodalmi népiesség akkulturációs kérdéseiről, vagy Arany Jánosról mint kulturális konstrukcióról. Legutóbbi tanulmánykötete (Bábel agoráján) a nemzeti irodalom emblematikus szövegeit értelmezi újra. Rendszeresen közölt kortárs kulturális és irodalmi kritikákat. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem tanára, egy Pécshez közeli, mecseki faluban él. A Szűz Mária jegyese az első prózakötete. |
