Michael Wolff: Fire and Fury: Inside the Trump White House
Hetek óta erről a fehér házi cirkuszokat felturbózó pletykakönyvről beszél a világ. Sok balhés apróság, számos kitaláció, és mulatságos sztori dobta fel Michael Wolff könyvét. Felszínességére csak mostanában ébred rá a nagyérdemű.
Végre itt az újévi rágcsálnivaló: könyvszenzáció, ami „leleplezi” a Fehér Házban uralkodó káoszt, az elnök kétbalkezességét és a körötte lévő csapat inkompetenciáját. Michael Wolff, az USA Today, a The Hollywood Reporter, olykor a Vanity Fair című lapok riportere, elemzője azzal kezdte az évet, hogy 2018. január 5-én a (a Henry Holt and Co. kiadásában) piacra dobta pletykákból, interjúkból, némi oknyomozó munkából hipergyorsan írott könyvét. A dátum azért fontos, mert a kiadó eredetileg január 9-re tervezte az akna begyújtását, csakhogy az elnök (ügyvédje révén) be akarta tiltatni a publikálást, mire a kiadó az alkotmányra hivatkozva csak azért is átnyomta a könyvet – lévén januárra már egymillió előjegyzése volt a leleplező-fikázó műre. (És újabb egymillió példányt nyomatott, akkorára nőtt az olvasók kíváncsisága, meg a botrány.)
Wolff saját bevallása szerint engedélyt kért az elnöktől, hogy lehessen szabad bejárása a Fehér Házba, ahol berendezkedett egy kanapén és kb. kétszáz interjút készített Trump stábjával, sőt magával az elnökkel is riportozott. (Ez utóbbit Trump hevesen cáfolta: sohasem látta ezt a patkányt…) A „bentlakó” újságíró – állítólag – alaposan körülnézett a Fehér Házban, és azt találta, hogy az elnök nem is remélte, hogy bejut a Fehér Házba, felesége zokogott a győzelem napján (kétségbeesésében). A washingtoni hatalmi központ nem egy induló adminisztrációra, hanem bolondokházára hajaz: senki sem tud semmit, a tanácsadók a legegyszerűbb kül- és belpolitikai kérdésekben is tök tudatlanok, az igazi szakértőket egy-két nap után kirúgják, mert az elnök kijelentette, hogy mindent jobban tud, mint a hülye szakértők. (Hiszen azért lett milliárdos…) Trump összevissza beszél, elfelejti, hogy tegnap mit mondott, aznap pont az ellenkezőjét küldi szét „twitterező” ketyeréjén. A negyvenötödik elnök legjellemzőbb gesztusa, hogy miután megnyerte a választást, nem a Fehér Házban tartott fogadást, hanem New Yorkban, saját (giccses) felhőkarcolójában, a Trump Towerben, ami hallatlan tiszteletlenség: jelezvén, hogy a washingtoni „establishmenthez”, és a híresen intrikus, korrupt hatalmi elithez neki semmi köze: ő új lapot nyit. Persze a meghívottak közül nem jött el mindenki – már akkor elkezdték utálni. A sajtómágnás Rupert Murdochnak könyörgött, hogy csak pár percre is, de jelenjen meg a fogadásán. (Nagy késéssel el is jött, voltaképp tojt az egészre. Pedig Trump talán egyedül csak rá, illetve az általa hírhedtté tett Fox News tévécsatornára hallgat, a jobboldali, álhírekkel is operáló, bulvárközeli politikai hatalomra).
Wolff egyetlen arcot talált, akivel értelmesen tudott dumálni: Steve Bannon, akkor még a stáb főnöke és Trump főtanácsadója volt. Ő aztán öntötte a pletyiket Wolff magnójába: hogy például az elnök tudatlansága hihetetlen méreteket ölt, hogy a kampány alatt fia és Jared Kushner (veje) orosz kapcsolatokat használva segített lejáratni Clinton feleségét, vagyis hogy mindketten hazaáruló machinációkban sárosak, ráadásul pénzmosási ügyletek is lehetnek kezeik között. Őtőle származik az is, hogy az elnök felesége buta, mint egy tégla, hogy a NATO a nyugdíjasok klubja, semmit sem ér, és hogy a Fehér Ház az inkompetens fazonok gyülekezete. Az orosz kapcsolat nyomozóit tudatlanoknak nevezte, egy másik szolgálati főnökről azt terjesztette, hogy a kampány alatt nőket szerzett Trumpnak. Az elnöki hivatalban ráadásul minden héten kirúgnak/behívnak valakit, mert Trumpnak fogalma sincs a politikai aréna működéséről. (A washingtoni republikánusok tudták, hogy csak milliárdos ingatlanos, politikai intézményeket még kívülről sem látott.) Nem csoda, hogy Trump megelégelte Bannon pletykáit, és 2017 augusztusában kirúgta őt is. Bannon nagy árat fizetett: ő volt ugyanis az alt-right (alternatív jobboldal) vezető orgánumának, a Breitbart News című lapnak az alapítója és főszerkije – bukása után onnan is menesztették a lap tulajdonosai… Mostanában olvasom, hogy Bannon hízelgő nyilatkozatokat tett Trumpnak, tévesnek mondta a hazaárulás vádját az elnök fia ellen: szeretne visszakerülni a „belső körbe”.
Tény, hogy Trump nem tudja, kit kell fontos pozíciókba helyezni, mivel nem ismeri a politikai arénát. Voltaképp csak tábornokokban bízik, legalább hat főtiszt veszi körül. Így például a botránykönyv írója részletesen ecseteli, hogy a Fehér Ház kinevezett stábfőnökei nem sokáig maradnak a helyükön, Bannon után Reince Priebus jött, de csak hat hónapig dirigálta a bolondokházát, aztán jött egy új fiú, John F. Kelly, volt tengerészgyalogos tábornok – Trump (a könyv szerint) csak katonákban bízik, ha egyáltalán valakiben. (A stábfőnökség Amerikában az elnök után a legnagyobb hatalmat birtokló pozíció…) Priebus például meghatározta, hogy ki beszélhet az elnökkel és kit tilt ki. Egy szenátor, Priebus tudta nélkül, belopakodott Trump szobájába, Priebus utána rohant, és az elnök jelenlétében lehordta: hogy merészelt az ő (Priebus) engedélye nélkül beszivárogni a főnökhöz. (És Trump ezt hagyta?) Wolff azon megjegyzése is találó, hogy Trump egyfelől utálja (elüldözi) a sajtót (főképp a The New York Timest és a The Washington Postot) – ugyanakkor imádja, ha a sajtó (például a Fox News) dicséri, ha a tévé vagy egy lap „benyal” neki, egekbe emeli. Viszonya a nyilvánossághoz ambivalens. Nem bírja ki, hogy kimaradjon egy nap, mikor nem mond valami extravagánsat, botránykeltőt: nemcsak elnök akar lenni, hanem médiaszemélyiség is.
Egy éve elnök, és mit mondjak, kezdik megszokni. (Más szóval Wolff könyve már kezd avulni, a Fire and Fury mehet a szemétkosárba.) A The Economist például címlapsztoriban arról ír, hogy ne akarják idő előtt megbuktatni Trumpot, mert bár sok butaságot csinál naponta, 1. a gazdaság ritkán pörgött ilyen jól, mint uralkodása alatt, 2. a megbuktatás rossz precedens lenne, és többet ártana Amerikának és világnak, mint ha hagynák a helyén. Mert – folytatja a vezércikk – Trump mégsem teljesen inkompetens, hiszen azokból a fenyegetésekből, melyeket a kampány során ordítozott, szinte semmit sem valósított meg: nem mondta fel a partneri szerződést a távol-keleti országokkal, nem deportálta a mexikói bevándorlókat, nem lép ki a NATO-ból, nem dob atombombát Észak-Koreára – vagyis hivatalba lépése után valahogy egy más fickó képét mutatja. Jó, most is kiabál butaságokat, és lenézi a nőket – azonban a legfontosabb biztonságpolitikai ügyekben mintha józanabb lenne, mint aminek Wolff könyve leírja. (Például nem vonul ki Afganisztánból, ahogy ígérte, hanem feltölti az ottani állományt, új adótörvényei ugyan a milliomosoknak kedveznek, de nem annyira, ahogy azt belengette.)
Ugyanez vonatkozik Steve Bannonra. Valóban szélsőjobb politikus, de intelligens és művelt ember. A Goldman Sachs óriásbankban dolgozott, meg Hollywoodban – onnan hozta (állítólag) minden előírást áthágó, agresszív taktikáját. Számos okos ötlete volt és van. Például arra figyelmeztette Trumpot, hogy Közép-Amerika és az ún. Rust Belt (az elhagyott ipari városok tömege Amerika közepén) munkásosztályára figyeljen, mert szavazói onnan rekrutálódtak. Izolacionista – Amerika szálljon ki a világ megváltójának szerepéből –, de modernizálni akarta Amerika katonai felkészülését (amit jelen formájában avultnak látott – joggal). És bár utálta Európát, nem akart leszakadni a szövetségi rendszerről.
Egy szó, mint száz, a szenzációkönyv már kezd avulni. Közben ugyanis megszületett egy „ellen”-kiáltvány: Mark Lilla, a Columbia Egyetemen tanító történész könyve: The Once and Future Liberal: After Identity Politics (Az egykori és a jövőbeli liberálisok. Mi jön az identitás-politika után?). A kis könyvecske arról szól, hogy nem is Trump adminisztrációjának kaotikus viszonyai képezik a nagy bajt, hanem a demokrata párt – az intézményes ellenzék – dezorientáltsága. Fogalmuk sincs – mondja Mark Lilla egy Der Spiegel-interjúban –, milyen is lenne egy valóban demokratikus Amerika. Piti ügyekben merülnek el – amíg a zaklatásbotrányok, vagy az LGBTQ-viták (a „harmadik nemnek” hány külön WC kell a férfi-női mellé?) fontosabbak, mint a munkanélküliség, vagy a lecsúszó középosztály felemelése, addig nem lehet változásban reménykedni.
Ráadásul a „demokrata tábor” több tucat, egymással hadakozó csoportra töredezett. Amíg a „liberálisok” nem jönnek rá, hogy a „harmadik nem” kérdésénél fontosabb az ország infrastruktúrájának megújítása (összedőlő hidak fenyegetik a mai közlekedést), amíg nem látják, hogy a „többség diktatúrája” (Tocqueville terminusa) gáncsolja a fejlődést – azaz a rosszul iskolázott, elhanyagolt alsó középosztályon kéne segíteni, addig veszett ügye van Trump ellenzékének. (Ez a társadalmi réteg pártolt át Trumphoz, visszaszerzése a jövő választásainak kulcskérdése – mondja Lilla.) Felrázó, programatikus írás – jó ellenpontja Wolff felszínes, rosszul megírt pletykakönyvének.
Ez van, de még a Fire and Fury uralja a piacot. Nem sokáig, gondolom.
Michael Wolff: Fire and Fury: Inside the Trump White House (Tűz és őrület. Trump Fehér Háza belülről). Henry Holt and Co. kiadó, 2017, 336 oldal
