Almási Miklós: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?
Mesél nekünk. Nem, nem Csehovról. A világról, amelyben élünk. Az univerzumról, amelyben létrejöttünk. Amelyben egy Anton Pavlovics is létrejött, hogy megismertessen minket velünk.
Igazából elég lenne a második kiadás új előszaváról írni. A többit már tudjuk. Hogy az 1985-ben kiadott esszékötetben Almási Miklós megreformálta a magyarországi Csehov-percepciót, ékes példákkal bizonyította, hogy a drámákban hordozott problematika a (mindenkori) mához szól, mindezzel együtt új szempontokat kínált a csehovi ouvre értelmezéséhez, elemzései pedig többet nyújtanak a drámák lehetséges olvasatánál.
…és a többi, és a többi.
A Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? jó harminc éve robbant be a magyar köztudatba. Az épp virágkorát élő magyar színházi életbe, mikor Kaposvárott ezt, a Katonában azt a Csehovot játszották ezerrel, s elindult a világhír felé a Három nővér (Ascher Tamás a könyv kiadásának évében született előadása) és vele az addig kevésbé ismert magyar színjátszás. A kötet címe már önmagában is olyan ütős volt, hogy nem lehetett elmenni mellette. 1985-ben különösen nem. A fenébe is, mi lesz velünk?? Mondja meg, Anton Pavlovics. Drága, jó doktor, aki kívülről-belülről ismeri az emberi testet, benne azzal a sérülékeny, túlnőtt agyunkkal, amelyet olyan egyedinek gondoltunk és olyan egy srófra jár, hogy húú.. A szerző kiindulópontját már maga a cím is egyértelművé teszi. Kiemelni a saját korából és kortársunkká tenni Csehovot. Pontosabban társsá a mindennapokban. Anton Pavlovics velünk van, kezdi a szerző a 2018-as kiadáshoz írt előszavában, mi pedig önelégülten konstatáljuk, jó, ezt már tudjuk. De nem rest és folytatja a mondatot.
…mi meg benne élünk.
És ezzel sikerül elérni, amit alapból nem gondoltunk, hogy az első mondatnál kiejtjük a kezünkből a könyvet. Mindenesetre bámulunk a semmibe, mert ezzel a félmondattal már elvagyunk egy darabig. Olyasfajta gyökeresen új szemléletet rejt, amely, ha úgy tetszik, egészen más megvilágításba helyezi az egész kötetet. Ezzel együtt nem kerülhetjük meg a némileg pimasznak tűnő kérdést.
Aktuális-e ma ez a szöveg?
Hovatovább aktuálisabb-e, mint 1985-ben? Almási egyebek mellett azzal indítja az elemzését, hogy Csehov szerencsétlen sorsú figuráiban észreveszi azt a kétségbeesett, vagy épp rejtetten agresszív önzőséget, amellyel permanensen gyilkolják a szeretteiket. „Darabjainak lirizáló szövegfelszíne alatt élet-halál harc folyik az önérvényesítésért.” Írja, és ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy alakjai ugyanúgy az „én-deficit betegei” akár a jelenkoré. Nos, ennél aktuálisabb elemzést nehéz ma adni a burkolt kódnyelven kommunikáló, önmagát szégyenlős nyelvi gesztusok mögé rejtő, ugyanakkor szemérmetlenül önérvényesítő huszonegyedik századi emberről.
Csehov legjelentősebb drámáit taglalja. Sirály, Ványa bácsi, Három nővér, Cseresznyéskert. (Utóbbinak éterien szép címet ad: Búcsú egy láthatatlan vasútállomáson.) De nem a szövegekből levonható általánosságok érdeklik, a „műegyediség” felkutatása a célja. Ez már önmagában is vibrálóan bizarr paradoxont szül. Miközben szándéka szerint a szövegbe kódolt „játékrejtvényekre” ad megoldási javaslatot, fennen hirdeti, hogy Csehov darabjai örök rejtvények maradnak. Azokból a „kódolt beszédaktusokból” következtet, melyekhez addig jobbára irodalmi szövegként közelítettek, jóllehet valójában a köznapi nyelv stilizált változatai. Csehovról, a csendes színházi forradalmárról ír, aki váratlanul kéredzkedik be a zsigereinkbe, s akinél a távlatnélküliség soha nem tragikus, csak szomorú…
Ezek a figurák nem tudnak szeretni.
Vonja le a summát, ám elemzéseinek mélyen lappangó varázsa szándéka szerint nem a summázatban, sokkal inkább a részletekben rejlik. Filoszos elánnal, de nem filoszos távlatokból vizsgálja a tárgyát. Bevallottan a színház felől közelít és sziporkázóan izgalmas ötletekkel áll elő. Trepjlov kusza szövegét nem szabad rossznak játszani, írja a Sirály kapcsán. (Évtizedekkel később Tenki Réka mélyen fölkavaró monológja volt rá a példa Alföldi nemzeti színházi rendezésében. Olyan hangsúlyt kapott a szöveg, hogy a végén oroszul is elhangzott.) A Három nővér csúcspontját Mása gyónásában látja meg. (Igazát Básti Juli bizonyította anno, alig valamivel a könyv megjelenése után az Ascher-féle változatban.) Vojnyickijt pedig Jelena elérhetetlen szépsége teszi tönkre, hiszen kezdettől fogva tudja, hogy sohasem fogja megkapni az asszonyt… (Kerekes László Ványa bácsija mutatta meg látványosan a színpadon, korai halála előtt nem sokkal, Szász János 1998-as nyíregyházi előadásában.)
Az egyes darabok elemzéseit olvasva a csehovi ouvre talán legizgalmasabb paradoxona kristályosodik ki. Miközben drámái jobbára frusztrált, nárcisztikus figuráit, az „értékhiány” hőseit maga Csehov lászólag kívülről, ironikus távolságtartással szemléli (talán ebben a magyarázat, hogy komédiának titulálta a darabjait), mégis könyörtelenül beránt a világukba. Önazonosságunk ölt testet bennük, simán átlényegülünk egyik vagy másik alakjává, ami azt is jelenti, hogy nevetségességüket belülről éljük meg, és innentől – érthető módon – már közel sem látszanak annyira nevetségesnek.
(Valljuk be, jókor született az orosz. Egy letűnőben lévő történelmi kor váteszi lelkületű szerzőjeként személyesen tapasztalta meg egy létforma végső vonaglását, s ő pont annyi könnyet ejtett érte és közben pont annyira nevette ki, amenyire a kor és benne az utolsókat rúgó, frusztrált nyafogók megérdemlik… Bár, ha azt vesszük, minden kor letűnőben van, csak legyen, aki idejekorán meglátja benne a hanyatlás fenyegető jeleit. Nagyjából erre tartja a társadalom az ügyeletes zsenijeit.)
Ha a stílus maga az ember, akkor A. M. jó ember. Utálja a kánont. Ha nem muszáj, nem szereti az értékek karámba terelését, a gőgöt, amely kirekeszti a kívüllévőket. („Vagyok annyira anarchista, hogy a megújulást többnyire a kívülről jöttektől várjam.”) A gőg nélküli intellektusra példa a stílusa is. Tudós létére nem imitált nyelven ír. Nem a másokén. Kiharcolja a saját nyelvét. (Ami elsőre kézenfekvő. De nem az.) A szlengjét meg kifejezetten szeretjük. Reflektált szleng. Mikor még a szépirodalomba is alig valaki, beemelte az újmagyart az esszé világába. A maga nyelvújító, virtuóz gesztusaival együtt. És ha csak ennyit tett volna az új évezredben, már az se lett volna semmi. A múlt század utolsó negyedében írt könyvében is vannak előjelei az effajta fogékonyságának. A laza kiszólások, a hétköznapihoz közelítő, közvetlen hang, amely nem csupán kompex filológiai közlésekre alkalmas, de arra is, hogy egyszersmind személyes ismerősünkké tegye.
Mesél nekünk.
Nem, nem Csehovról. A világról, amelyben élünk. Az univerzumról, amelyben létrejöttünk. Amelyben egy Anton Pavlovics is létrejött, hogy megismertessen minket velünk. És ha így, elsőre nem menne, hát jött egy Almási nevű, aki elmagyarázza az elmagyarázhatatlant. S miközben Csehov szövegeinek rejtett értékeit kutatja, maga is maradandó értéket teremt. Az effajta érték nem kopik, nem avul. Nemcsak, hogy nem öregszik, de egyre élettelibb. Elterebélyesedik. Beleivódik a környezetünkbe. Nyomot hagy a mindennapokon. Minden mondata jelenidejű. Újabb és újabb többletjelentéssel telik meg. Fölszívja magába az idő múlását. Azt a harmincegynéhány évet, ami alatt (magunk közt szólva is), hát, történt itt ez, az.
Almásit ma is sikk olvasni.
Az új kiadáshoz írt előszavában laza nonsallansszal jelenti ki, hogy már látjuk, amit a nyolcvanas évek közepén még nem. Tudjuk, mi lett velünk. Hát, nem, tanár úr. Marhára nem tudjuk. El kéne újra és újra magyarázni.
Almási Miklós: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? – második kiadás / Noran Libro Kiadó, 2018.
