Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja
Olyan olvasmánynak tartom Mesterházy Balázs kötetét, aminek értelmezéséhez az átlagosnál nagyobb befogadói aktivitás szükséges.
Tizenegy év után jelentette meg második kötetét Mesterházy Balázs, Soha nem látott bálnák hangja címen, a Kalligram kiadónál. Két könyv közt eltelt, ilyen nagy időintervallum esetén felmerülhet a kérdés, hogy miért ez a sok évnyi hallgatás, és a még számos helyen szerzőközpontú irodalomértés bizonyára érdekesnek találná az esetleges személyes indokok felkutatását, de, ahogy maga a költő is megfogalmazta a könyvbemutatón, a szerző személye csak a családnak és néhány barátnak fontos, a szövegek értését egyáltalán nem kéne befolyásolnia. Hogy a szerző és annak élete teljesen zárójelbe tehető-e, a mai napig vita tárgya az irodalmat rendszerező és értelmező diskurzusban. A Soha nem látott bálnák hangja is reflektál a kérdésre, problematizálva egy fiktív verstér és a benne elhelyezett valóságdarabok viszonyát például az Imitt álom („Hol a valóságom? összerakom, / szétszedem, ez az én halálom. / (…) a megélést elmondhatóságra cserélem [28.]”) soraiban, vagy amikor Eminem The Real Slim Shady dalának címét idézve bevon műve értelmezési tartományába egy olyan jelentésréteget, ami a szerző és a versben (TD ’76. és a különféle „M”-ek) megszólaló én összemosásának problémájára asszociál, hiszen a Slim Shady éppen a szerzőközpontú gondolkodás miatti frusztrációról szól.
A kötet meglehetősen terjedelmes, ötvenhárom verset tartalmaz, amelyek négy egységbe rendeződnek (Lázársz, Mennyből, padlóról, Néha átereszt, Soha nem látott bálnák hangja). A műegész lehetséges olvasási stratégiája így inkább egy regény befogadásához közelít, mivel nagyon sok kapcsolódási pont és egymást értelmező szöveghely rajzolódik ki, a verseket egy komplex motívumhálózat tartja össze, valamint az önmagukban nehezen érthető és értelmezhető szövegek fenntartják a történetbe rendezés felőli olvasás lehetőségét – működhetnek a halálból visszatérés, a felépülés és az emlékezés narratívájaként is. Mindegyik egység rendelkezik egyfajta tartalmi sajátossággal, tematikai ívvel, amelyek csak többszöri olvasás után állnak össze az egyes szakaszokat kiegészítő, igazán egységes kötetkompozícióvá. A Soha nem látott bálnák hangja kapcsán talán a szokásosnál is jobban szükséges hangsúlyozni az újraolvasás egyébként is igen hasznos és előszeretettel ajánlott befogadói tevékenységét. Az egyes szövegek ugyanis nehezen adják és fedik fel magukat, ami egyrészt a nyelvi-stilisztikai-poétikai megformáltságnak (mint az értelmet széttördelő központozási technikák, a többszólamúság, az egységesen megszólaló én hiánya, az erősen jelenlévő intertextualitás stb.) köszönhető, másrészt a versek nem törekszenek „nagyokat állítani”, nincsenek súlyos, hangzatos zárlatok, hatásvadász, dramatikus mondatok, amelyek a figyelmet erőszakos módon magukra vonnák. A traumák kimondatlanok maradnak, csak egy-egy elszórt utalás mentén villannak fel, miközben meglétük mégis mindvégig érezhető. A versek explicit témája szinte mindig a halál, az abból való visszatérés és az elmúlás tudata, melyek természetüknél fogva a megismerhetőség, az elbeszélhetőség határmezsgyéjén mozognak, mivel a halál megélése az egyén legegyedibb, megoszthatatlan élménye: „ahogyan én halok. / na látod, úgy nem halhat más. az egész csak egy dobbanás / lesz. olyan, amilyet csak nekem lehet.” (A B [24.]). Ráadásul az elbeszélhetőség problémájához az én megszokott, egységes alakzata helyett egy dezorientált, széteső, darabjaiban létező, tipikusan posztmodern tudatállapot társul.
Az első egység címe a személynévből képzett igével (Lázársz) már eleve egyfajta deszakralizáció, Lázár csodás mivoltánák megfosztása felé mutat, amely a ciklus címét adó szövegében bontakozik ki: „megkapod a szívbe és kész és felkelsz és jársz. / lázársz (…) / és nem csinálsz nagy ügyet a lélekből.” (19.), ahol a feltámasztás köznapi magyarázatot kap a szívbe adott adrenalininjekció képében. Az Imát próbálokban a halálból való visszatérés értelmezése sem a konvencionális vallási-kulturális oldala felől valósul meg, hanem egy olyan személyes perspektívából, amelyben az isten létezése kérdéses vagy legalábbis kétségbe vont, és a csodatétel helyett a halál megélésének traumája, a halál utáni állapot üressége válik hangsúlyossá: „Mondom neked, hidd csak el jól, alaposan megnéztem. / Semmi sincsen odalent, semmi sincs a mélyben.” (18.). Ugyanakkor az imapróbálás ténye és az isteni entitás megszólítása egy olyan állapotról is tanúskodik, amelyben még vannak emlékek a hiányként megjelenő szakralitásról, még megmarad valamiféle tudás azok egykori meglétéről. A kötet nyitóversében (Úgy térek majd vissza) a visszatérés még szintén csodaként van jelen, s éppen ezért lóg ki a többi vers „szkeptikus” hangoltsága közül, habár természetesen ebben a szövegben is találhatók ironikus szólamok.
A visszatérés válik a kötet egyik állandó szervező motívumává, hol emelkedett, szakrális (mint az első ciklus szövegeinél), hol köznapi kontextusban (mint a [22 éve Malinskában, Krk szigetén] című vers esetében, ahol egy elhagyott öngyújtó megtalálása motiválja a visszatérést, ami pedig a már említett nyitóvers ironikus ellenpontozásává válik a fényhozás motívuma által). A visszatérés aktusa megjelenik az életbe való visszatérésben, a felépülésben, a test helyreállításában (a járni tanulás és a rehabilitáló úszás több szöveg alaphelyzeteként szolgál), de a tér- és időbeliség kezelésében is szerepet játszik az újra felkereshetőség, bejárhatóság és a ciklikusság szempontjából.
Az egész kompozíción végigvonuló másik motívum a szív. A szív lesz az a pont, amely olykor orvosi szakszövegszerű, tudományos, máskor a konvencionális, érzések helyének megfeleltethető poétikai regisztert használó leírás által jelenik meg. A szívműködés bemutatásával próbálnak a szövegek közelebb jutni ahhoz, hogy mi történik az emberi test és lélek ezen tájékán. Ez a két regiszter egyszerre kerül játékba, egymás mellé helyezésükkel kölcsönösen kérdeznek rá a művek a másik regiszter leíróképességének határaira: „A kardiovaszkuláris rendszerről szóló / leírásokban az szerepel, hogy annak fő feladatai: az állapot fenntartása, / a megelőzés, a célpontba juttatás („szállít a szív”) és a takarítás. / A fájdalomról egy szó sincsen bennük sehol.” ( …lököm fölfelé [51.]). Azonban ezek a határok is elmosódhatnak, mint a Néha áteresztben, ahol a mondatok szerves anyagokként kezdenek viselkedni, ezzel a szöveg szövetszerű felépítésének analógiáját is megteremtve:
„(ahol a sejthártyák szorosan
egymás mellett futnak, lehetővé válik egyfajta átvándorlás)
A körbefirkált, zegzugos határok között szivárognak át
halhatatlanra hangszerelt alakjaink, az annyiszor megcibált nevek.
(„Még nem mondtam? ki?”) Olykor egész mondatok helyet cserélnek.” (69.)
A kötet szétszórt utalásrendszere az utolsó, Soha nem látott bálnák hangja című egység verseiben fejthető fel legtisztábban. Az itt olvasható, rövid versek mintha a hosszabb szövegek egy-egy meghatározó momentumának tömörített, kiegészítő jellegű párversei lennének, mintha az odáig meglévő, szándékosan összekuszált jelentésrétegek határait egyértelműsítenék. Az előttük álló versekben alkalmazott többszólamúság, a perspektívák keveredése helyett formailag-nyelvileg egyszerűbb megoldásokkal dolgozó, a „lényeg” elmondására törekvő darabokkal találkozhatunk, amelyek az olvasó figyelmének irányításában és a kötet belső logikájának kialakításában játszanak fontos szerepet. A [XXI.] című vers például mindössze háromsoros:
„A XXI. századba való átlépés szilveszterén, az éjféli koccintáskor
egymásra néztünk és kívántunk és arra gondoltam, hogy
az első két szám akkor most már biztos.” (80.)
A fontosságát első ránézésre nem feltétlenül felfedő vers sok más szövegrészekkel való találkozási pont helyét jelöli ki. Az „első két szám akkor most már biztos” sor a tól-ig egyik („ami marad, az lényegében és legtöbbször három adatból megvan: / név, szám, kötőjel, szám.” [65.]) sorában szereplő, sírkövekre felvésett számokkal kerül kapcsolatba, mikor is a halál időpontjából az első két számjegy válik biztossá az új évezredbe lépéssel. Megjelenik az idő önmagába visszatérő felfogása (újév ünnepe), de egyben az idő végessége, az emberi élet idejének lineáris leképezése is kirajzolódik a halált jelző évszám első két jegyének tudatosulásával. Ez a kétféle időfelfogás a kötet egészének értelmezésére is kiterjeszthető, mivel a ciklikusság és a végesség tudata összekapcsolódik a szövegek énjének időérzékelésében. Az egyik legjobban sikerült (Tandori-átiratokat tartalmazó) Mennyből, padlóról című egység egyik versében (A végesség szeretete) a ciklikus és a lineáris időfelfogás a végtelen és a végesség képzetével kapcsolódik össze. A visszavágyódás tárgya itt az évszakok ciklikusságában kitüntetett szerepű nyár, ugyanakkor az egymásra rakodó ciklusok a lineáris képzetet is erősítik, ezáltal a visszatérés lehetősége szűnik meg, ami pedig a ciklikusság alapfeltétele és mozgatója. A „privát örökkévalóság” és az alapvető végességtapasztalat fonódik itt össze, amiből az „örökvolt” érzése születik meg: „Már akkor szeretnénk, majd, újra megérkezni / oda, ahonnét nemsokára hazamegyünk, mikor még tart.” (37.). Ennek során a történés megélése már annak pillanatában a jövőbeli visszaemlékezéshez raktározódik el, így takarva ki az egyébként épp történő jelent.
A [háttal előre] című darabjában a kötet egyik gyakori eljárása, térképzetek és emlékezés összekapcsolódása figyelhető meg:
„Én ültem háttal a menetiránynak,
te azt mondtad, úgy szédülsz, rosszul leszel.
Még alig hagytuk el a kikötőt, amikor már
azt tervezted, hogyan is lesz majd a jövő héten.
Én meg még mindig csak a tengert láttam.” (81.)
A menetiránynak háttal ülés képe egyben visszautal az Egyet lépni emlékezetes sorához: „úgy vagyok vele, hogy a dolgok igazán legtöbbször / inkább csak visszafelé lesznek.” (47.). A [háttal előre] vershelyzetében a dolgok szó szerint visszafelé konstruálódnak meg a beszélő nézőpontjából: a távozás, a kikötő elhagyása adja meg a lehetőséget az ott megéltek áttekintésére, a helyhez kötött emlékezet megalkotására. A hátra és előre néző perspektívák itt egyszerre töltik ki metaforikusan és konkrétan is a tér- és az időbeli dolgok érzékelési helyét. A tenger vonatról vagy buszról látása azért is érdekes szituáció, mivel pár verssel később, [A nyár utolsó napján még megnéztem] címűben az ellenkező perspektíva, a messzi part vízből szemlélése teremti meg azt a helyzetet, melyben a látvány jövőbeli, elkerülhetetlen megsemmisülése tudatosul a beszélőben, az, hogy a képhez többé nem lehet majd visszatérni. Tehát, ha a két szöveget egymásra tükrözve olvassuk, arra jutunk, hogy a beszélő éppen magát nézi, amint utoljára megörökíti parti világ végességét, amelyből ő maga is távozik.
A címadó sort tartalmazó [bálnák hangját]-ban az elveszett gyerekkor emlékezetét rögzítő-tároló eszközök segítségével lehetne pótolni. Azonban videó-, hangfelvétel és képek helyett csak szöveg van, aminek a különféle szemantikai rétegeit felfejtő olvasás aktusa szintén a közvetlen ingerek (a látás-hallás médiumai) helyett áll. Ha a gyerekkor-bálna metafora értelmezését kiszélesítjük az egész kötet interpretációjára, voltaképp e szövegekké rendezett mondatok megszólalása lesz a „nagy, sötét bálnák” hangja, mely azt közvetíti, ami a megismerés elől rejtve marad vagy feledésbe merül. Kérdés persze, hogy mennyire tudja a szöveg ezt a funkciót betölteni egy olyan hangsúlyos kijelentés után, mint amit a [bálnák hangját]-ban olvashatunk, tudniillik, hogy az emlékezet visszanyerésére a megszólaló elsősorban a videó- és hangfelvételek médiumain keresztül képes. Ezt erősíti a gyerekkori emlékek, a gyerekperspektíva látványos hiánya a versek világában, holott a kötetcím éppen ezek megszólalását implikálná. Egyfajta identitásvesztés történik itt, ami után az új identitás szilánkos és látszólag lényegtelen információmorzsák mentén alakul ki ([Mesterházy Balázs], [Sergio Ramos], [igazolványkép]).
Összességében olyan olvasmánynak tartom Mesterházy Balázs kötetét, aminek értelmezéséhez az átlagosnál nagyobb befogadói aktivitás szükséges, mivel nem sok mindent kapunk készen, átlátható narratívába rendezve. A Soha nem látott bálnák hangja egészét nem könnyű feladat ugyanolyan intenzitású figyelemmel végigolvasni. Ugyanakkor többszöri olvasás után már nem mondható az, ami először még kritika gyanánt fogalmazódott meg bennem, nevezetesen, hogy egy nyolc-tíz szöveg kihagyásával feszesebbé tehető kötetváltozat jobban működne. Hiszen abban az esetben épp a fentebb részletezett, sajátos lebegésszerűség tűnne el a szétszórt történetmozaikok és az azokat mesélő énalakzatok között.
Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja, Kalligram Kiadó, 2017, 96 oldal, 2000 Ft
