Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Nem szabad felejteni, de nem is szabad megragadni az emlékezésben.
A történelem sodrába vetett-vetődött ember mint irodalmi toposz rendkívül gazdag és változatos lehetőségeket kínál mindkét tárgy kibontására – annak megvizsgálására, hogy miből is áll a történelem, és hol van benne az embernek a helye, már ha van egyáltalán. A huszadik századi történelem pedig nem véletlenül annyira népszerű téma: alig néhány évtized leforgása alatt addig rendíthetetlennek hitt rendszerek és világnézetek omlottak össze és kérdőjeleződtek meg. Kőrösi Zoltán legújabb regénye, a Szívlekvár nem csupán szokatlan címével, de szokatlan megközelítésmódjával is kitűnik a huszadik század Kelet-Európájával foglalkozó művek közül.
A kötet címlapja
Hogy miért éppen Szívlekvár? Nos, ennek a tyúk szívéből készült különleges csemegének a szöveg tanúsága szerint csodálatos tulajdonságai vannak: ez az egyetlen, amellyel a túlságosan óriásira nőtt emberi szív ismét helyreállítható. Mindez azonban csupán a történet legvégén derül ki, amelyben a cselekmény addig fejezetenként váltakozó két szála összeér. Addig is az egyik szálon egy orosz kislánynak, Ludának és családjának a történetét olvashatjuk. A harmincas években napvilágot látott Luda első kézből tapasztalja meg a szocializmus árnyoldalait: apját politikai fogolyként börtönbe csukják, nevelőapja elesik a fronton, anyai rokonait internálják, élete szerelmét Szibériába száműzik, lázadó öccsét meggyilkolják. A sorscsapások ellenére, vagy talán éppen azok hatására azonban a lassan fölnövekedő kislány megtanulja, hogy – saját szavait idézve – „az ember sokkal többet bír, mint azt valaha is gondolná”: a benne lévő élet nem adja föl, még akkor sem, amikor ez kínálkozna az egyetlen kiútnak.
A másik szálon a már említett kisfiú, ötödik Magyar Sándor hallgatja rejtélyes nagyapja, harmadik Magyar Sándor meséit saját gyerekkoráról, szüleiről, a háborúról és a magyarországi szocializmus idejéről. Ezek a mesék azonban sajátos képet rajzolnak ki: minden fejezetben más és más történettel találkozunk, amelyek gyakran szögesen ellentmondanak egymásnak. Harmadik Magyar Sándor egyik alkalommal zsidóként bujkál, másik alkalommal zsidó barátjuk pénzéből élő menekült; egyik alkalommal mintaszocialista DISZ-tag, másik alkalommal internált kulák; egyik alkalommal főiskolát végzett katonatiszt, másik alkalommal tanulatlan mészárossegéd. Apja, anyja, nagyszülei és felesége hasonlóan tarka társaságot alkotnak, akik hol élesen körvonalazódnak, hol félig elfelejtett emlékek ködébe vesznek. Egy azonban bizonyos: fiával, a mesélést határozottan megtiltó negyedik Magyar Sándorral ezek a történetek eggyé válnak, innentől kezdve pedig, legalábbis látszólag, a megkérdőjelezhetetlen valóság veszi át az uralmat.
Ez a valóság azonban, ha a mélyére nézünk, szűkebb, homályosabb és kevésbé igaz, mint a mesék együttese. Harmadik Magyar Sándor, aki annyi tipikus vagy annak tekintett emberi sors megtestesítőjévé lépett elő saját képzeletében, a huszadik század legnagyobb megpróbáltatásait átélt magyarság reprezentánsává alakul: olyasvalaki, aki mintha krisztusi áldozatként magára vállalná mindenki szenvedését, ám azon az áron, hogy vele együtt a történetüket is örökli, magáévá teszi, ezáltal pedig szabaddá teszi az interpretáció számára. Ahogyan egyre szélesebb köreit ismerjük meg a szenvedésnek és a túlélni akarásnak, úgy ötödik Magyar Sándorral együtt rajtunk áll, hogy mit hiszünk és mit fogadunk el belőle. Az unoka pedig, noha gyakran nem érti, mégis mindent magába szív. Nagyapja, aki folyton országa szűkségét, levegőtlenségét panaszolja, mesei méretekre akarja növeszteni a kisfiút – és ötödik Magyar Sándor, aki túlságosan nagy szívvel született, a mesék hatására kezd hozzánőni a mellkasában dobogó anomáliához. Eleven ember azonban nem vállalhatja magára mindenki sorsát – éppen ezért a regény végén Ludának, az (amint azt ő maga is gyakran emlegeti) széles, határtalan Oroszországból érkező nőnek kell visszaparancsolnia a fiút saját teste, saját szíve, saját országa határai közé. A regény utolsó mondatában ennek a helyre kerülésnek lehetünk tanúi: ahogyan csak az emberi méretűre zsugorodott szív életképes, úgy a történelem egészével sem tudunk egyénként megküzdeni. Harmadik Magyar Sándor, hiába vállalta magára mindenki történetének az elbeszélését, nem élhette ezt túl, legalábbis anélkül nem, hogy el ne veszítette volna integritását.
A történet vége felé föl-fölbukkanó mágikus realista mozzanatok, mint harmadik Magyar Sándor folyamatos, rejtélyes jelenléte a fia családjának lakásában, ahová semmilyen úton-módon nem juthatott volna be, az unoka számára egyszerre természetesek és emelik mitikus magasságokba a nagyapát. Éles ellentétben áll ez a szemléletmód attól, ahogyan a fiú, negyedik Magyar Sándor szemléli apját. A háborúról nincs első kézből származó tapasztalata, számára a túlélés mást jelent: azt, hogy a szülei, nagyszülei nemzedéke által elkövetett hibákat minél teljesebben levetkőzze, és képes legyen önálló világot kialakítani magának, amelyben a történelem egyértelműen a múlt része, így kőbe vésett és megkérdőjelezhetetlen. A balul sikerült Mikulás-ünnepség, amelyen apjának a világszemléletét nem éppen szalonképes formában előadott beszéde botrányt kavarhatott volna, előléptetéssel végződik – az öreg pedig nem bukkan föl többet. A harmadik Magyar Sándor által hozott tyúk, amely nemhogy tojást nem tojik, de ürülékével saját országot alakít ki magának a konyhában, és agresszíven elüldöz mindenkit, keserves emlékeztető a modern körülmények között élő házaspár számára, hogy nem tudnak mit kezdeni a múlttal.
Kőrösi Zoltán Fotó: Szabó J. Judit
Márpedig a múlt nem megy el magától, és nem hagy minket egyedül, bármennyire is szeretnénk. Harmadik Magyar Sándor első és utolsó látogatása – a regény első és utolsó fejezetében – ugyanazokban a szavakban fogalmazódik meg: „Mint amikor kavicsot dobnak a mozdulatlan, zöldülni kezdő vízbe… Nem is egy kavicsot, de mindjárt maréknyi fehér követ, s aztán többet is, dobálóznak végeérhetetlenül, ökölnyi féltéglákat, vaskos szikladarabokat, összekavarodnak a hullámok.” A nagyapa történetei ilyen kavicsok: fiának hiába mondaná őket, így kénytelen unokájának mesélni, aki nem érti, de mégsem hagyja őt érintetlenül. Harmadik Magyar Sándorhoz az utolsó fejezetben csatlakozik barátnője, az akkor már öreg Luda, akit szövevényes sorsa végül Magyarországra vetett, és aki nem csupán – alighanem jelképnek is szánt – tolmács mivolta, de tíz embernek elegendő élettapasztalata révén is képes rálátni erre a kicsi, szűk, levegőtlen országra és lakóira. Ludát élete során kezelték már ideálképként, elérhetetlen trófeaként és az elnyomás szimbólumaként is – ő pedig úgy volt képes megőrizni az identitását, hogy minden oldalról erőszakos értelmezési kísérletekkel ostromolták.
Ha harmadik Magyar Sándor a soktörténetű hős, úgy Luda az egytörténetű, de sokféleképpen megtapasztalható, látható hősnő. Egymásra találásuk, amely mintegy mellékesen, egy félmondatban van csak jelezve, szinte történelmi szükségszerűségnek hat. Harmadik Magyar Sándor lelkiismeretként, Luda szenvtelen útmutatóként szolgál a kortárs család számára: nem szabad felejteni, de nem is szabad megragadni az emlékezésben. „Az ember úgy szopogatja a reményt, mint a savanyúcukrot”, jelenti ki Luda, miközben a szívlekvárt eteti ötödik Magyar Sándorral. A kisfiú pedig, akit az igaz mesék óriássá növeltek, ettől lesz képes végül emberi méretűvé zsugorodni. Ahhoz, hogy lépni tudjunk, emlékeznünk és cselekednünk is kell. Kőrösi regénye pedig, ha nem is kínál egyértelmű kiutat, megmutatja, hogy mégis van merre mennünk.
/Körösi Zoltán: Szívlekvár. Libri Könyvkiadó, Budapest, 2014, 432 oldal/
