Marx a Der Spiegelben

|

Százötven éves A tőke

Olvasta valaki is az utóbbi harminc évben? Biztos nem, akkor meg mitől támadt fel napjainkban – kuriózumként, monográfiaként, a kritikai látásmód kézikönyveként, és persze: divatként?

Százötven éve jelent meg először: szülinap. Amiben semmi különös, minden hétre esik valamilyen születésnap vagy halálozási évforduló, most Marx, tegnap Strehler vagy Willy Brandt – mindegy. Csakhogy az mégiscsak furcsa, hogy a Der Spiegel (2017. Nr. 39.) nyolc teljes oldalnyi tanulmányt közölt ez alkalomból, komoly tudósok társaságában. Mert, hogy ismét en vogue lett a Marx-kutatás, az, ami még pár éve is botor filoszok pepecselése, azaz lenézett foglalatosság volt: mi a francot érhet egy százötven éves teória, mikor itt van a globalizáció, itt van a neoliberális elmélet, vagy ha az nem tetszik, az adatgazdaság előretörése (ami ugye mindent átír, amit a tőkéről korábban tudni lehetett). Mindennek ellenében jelent meg ez az írás, ami a könyv kiadástörténetére koncentrál, mellékágon pedig azt a kérdést cincálja, hogy mi maradt belőle üzenetként a jelen számára. (Négy új monográfiát idéznek lábjegyzetben – na, ja, jövőre a szerző születésének kétszázadik évfordulója lesz.)

Érdekes, hogy e képeslapba nem valami fényezést írtak. A narratívát a kézirattal Hamburgba érkező szakállas kiadókeresése indítja, majd veszekedés (akadékos volt a szerző), és a poént visszhangtalan megjelenés filmkockái adják. Számomra kész csoda, hogy lett második kiadás, mert jó darabig senkinek sem kellett – aztán mégis a világtörténelem egyik legbefolyásosabb szövegtömege lett.

Egy pár érdekességet azért kikaptam e szülinapi buliból. A tőke az „áru” filozófiai elemzésével kezdődik (használati érték, csereérték). A képeslap kibányászta, hogy ennek az első fejezetnek kéziratából balhé támadt: merthogy érthetetlen, kedvcsinálónak maga a képtelenség. Engels mindenáron le akarta beszélni a szakállast az első három fejezetről, mert ez a szöveg még számára is emészthetetlen. A szakállas azonban megmakacsolta magát és azt mondta, ha ez nem jó nektek, írok én ennél még bonyolultabb elemzést e kettős jellegről, merthogy filozófus vagyok. Így is lett, ezt olvashatjuk ma is, már akinek nem törik bele a bicskája és vágja az egészet a sarokba, vagy ugrik az olvasmányosabb fejezetre, az áruk fétisjellegének elemzésére. (A fejezet sok iskola alapműve lett – lásd Adornóékat, Lukácsot vagy az amerikai szociológiát – ahol „eldologiasodás” álnéven szerepel.)

Jelenbe nyúló hatásaként idézik a természeti erők pusztításának gondolatát, ami Marx szerint a tőke működésének alapfeltétele. Ma óriási viták folynak, az un. footprint – „ökológiai lábnyom” kérdésről: melyik ország mennyi természeti forrást emészt el – lábnyomával mennyi természeti energiát számol fel (vizet, erdőt, termőföldet mérgez, mennyivel rontja légkört stb.). A divatba jött pontozásban Amerika huszonnégy egységet, Kína négyet, Magyarország kilencet, Banglades egy pontot kapott. A „lábnyom” egyébként visszafordíthatatlanul zsákmányolja ki a földet. Pusztul mindaz, ami a jövő generációját éltetné… Nos, százötven éve ezt a folyamatot látta meg a szőrmók.

Erről jutott eszembe, hogy például a válságelmélete is túlment azon a közhelyen, hogy a krízisek ciklikusan visszatérnek. Nem, a szakállas szerint a válságok pillanatában találkoznak a tőkés rendszerben egymástól egészségtelenül elszakított tőkeelemek (adós és hitelező, pénz és eszköz stb.). Vagyis a válság nem kivétel, hanem a tőke normál funkciója. Marxnál ez egy gondolatvillanás, ma már itt is beljebb vagyunk e dzsungelben (a 2008-as krízisre, s a teoretikus következményeire tessen gondolni). Egyszóval: a gondolat több mint fura ötlet, a mai globális közgáz tanult e villanásból.

Nem sorolom, csak még egyszer ámulok, hová jutottunk: ismét tudósként kezelik az elátkozottat. A cikk utolsó mondata: ebben a nyolcszáz oldalas monstrumban nincs jóslat vagy utópia, csak fenyegetés és ígéret – ahogy a cikk zárja laudációját.

CÍMKÉK: