M. Kácsor Zoltán: Utazás Dínómdánomba (Zabaszauruszok, I.)
A kötet akár fantasyként is értelmezhető.
M. Kácsor Zoltán történetének főhőse egy jobbára ártalmatlan tyrannoszaurusz rex, akinek mindene a gyümölcsturmix, meg a zöldségleves, és csak néhanapján jut eszébe némi döghúst – jellemzően foszladozó békacombot – a magáévá tenni. Ezt egyedül a szájában éldegélő Kunyi, a kis keselyű nehezményezi, ő ugyanis azzal a reménnyel csatlakozott az óriáshoz, hogy a szükséges napi fehérjebevitel többszöröséhez juthat a fogakon maradt „kolbász-, szalámi- és sonkafalatkákkal”. De a Tyrex, akit nem hiába hívnak Rilexnek, nem vadászik. Csak barátkozni szeretne, mégis úgy tűnik, félelmetes ábrázata messze elriasztja a környék lehetséges alanyait. Végül autodidakta módon kitanulja a fogorvosmesterséget, mert arra a következtetésre jut, hogy ezzel a szakmával népszerű lehet. Első páciense Barmol, a raptor lesz. Rilexnek ugyan van tehetsége a szakmához, de jelenlegi tudása még hagy némi kívánnivalót maga után: ahelyett, hogy betömné a lyukas fogakat, egymás után távolítja el a ragadozó szájából.
Részben ez alapozza meg a történet egyik legnagyobb erősségét, a „beszédhibából” eredő komikus jeleneteket és részleteket, és ez ösztönzi hőseinket az útra kelésre is: egy nem feltétlenül csupa jó szándékból károgó madár, Káró, a varjú elkottyintja, hogy Dínómdánomban, a dínók paradicsomában él egy világhírű fogorvos, aki talán csiszolhat a tyrexünk tudásán, és megoldhatja az immár fogatlan raptor problémáját is. Hőseink útra kelnek hát az Áldozatok völgyén keresztül, majd túljutnak a Gyíktaréjon, s a Csendetlen-óceán partján végigbandukolva, a Sárkánykádban lubickolva, számtalan kalanddal a hátuk mögött elérkeznek Dínómdánom kapujáig, amit három Fejtörő dínó őriz, akárcsak a háromfejű Cerberosz a Pokol Kapuját. Ám itt a testi erő fitogtatása helyett a „házőrzők” játékos fejtörővel várják a másik világba vágyó utazókat.
A foghíjas raptoron túl a történetben még feltűnik egy kulcsszerephez jutó selypítős sárkány is, Leiszút Feliszút, aki a ragadozókkal szembeni sztereotípiák szempontjából még Rilexhez képest is ideálisabb ellenpélda, hiszen egyenesen húsfóbiája van.
A regény legerősebb jelenetei közé tartoznak a sárkánnyal való találkozás fejezetei, ahol a beszédhibával együtt felépül, majd össze is omlik a gonosz szörnyeteg legendája. A történetben, jellemző módon, a fekete-fehér típusú karakterek helyett összetett személyiségeket kapunk, és ez igaz Leiszút Feliszútra is. A sárkánnyal való találkozáskor Kunyi először fél bemenni a hírhedt Leiszút Feliszút barlangjába, de aztán mégiscsak társai után lopakodik. A barlangban a sárkány épp vacsorát készít. Kunyi azt hiszi, a szörnyeteg éppen a barátait készül felaprítani, pedig Leiszút Feliszút csak egy kiadós zöldséglevest főz korgó gyomrú vendégeinek:
„Éppen egy diófa méretű fakanalat szorongatott a mancsában, és egy szobányi kondér fölé hajolva azt dünnyögte:
– Előbb megvárjuk, míg felmelegszik asz olaj, asztán a nagyobbat felszeleteljük, ész beleszórjuk! A kisszebbet ráérünk készőbb…
– Kitömött madár legyek, ha ez a sárkány nem selypít – csodálkozott Kunyi, […] – Istenem, éppen most készül megfőzni Rilexéket! Tennem kell valamit! De mit tehetnék én, egy kicsi keselyű…? […]
…Barmol és Rilex elmagyarázta a kis keselyűnek, hogy Leiszút Feliszúttól nem kell tartania, mert egyáltalán nem vérszomjas.
— Szőt – szuszogta a sárkány. – Még a vér szagától isz irtózom.
Kunyi fel volt háborodva.
– Miféle sárkány az, amelyik irtózik a vértől? – kérdezte, bár az igazat megvallva örült, hogy nem kell megküzdenie a fenevaddal.
– Szász évvel eszelőtt még ettem húszt – mesélte a sárkány. – Emlékszem, mennyire szerettem kiszopogatni a velőt a velősz szontból. Szak szajnosz egyszer ráharaptam egy triszeratopsz pánszéljára, ész összevissza törtek a fogaim. Aszóta úgy szelypítek, mint egy beteg szíp, a húszevésztől meg elment asz összesz kedvem.”
Extrém helyzetekben még Rilexnek is sikerül nagyon furcsán beszélnie. Bár a történetben nagyon változatos a humor forrása, amelyek egyaránt hathatnak felnőttekre és gyerekekre is (közmondások kifordítása, szójátékok, a karakterek jellemző tulajdonságaiból eredő komikus jelenetek, irodalmi és mitológiai hagyományokkal való játék), ezek a beszédhibás részek egyszerre okoznak derültséget és működnek egyfajta fejtörőként is. Hiszen azon túl, hogy humorosak, részben értelmezésre, „átkódolásra” szorulnak, részben pedig olyan apró rejtélyeket teremtenek, amit a szövegkörnyezetből fel nem fejthető szavak alapoznak meg. Ilyen például a raptor valódi neve is, akiről csak a történet végén derül ki, valójában hogy hívják.
Azzal együtt, hogy a beszédhibák a humor forrásai, elfogadásra is ösztönöznek: a különbözőségekre, a különcségre, a különféle fogyatékosságokra koncentráló gyerekirodalmi hagyományok ezáltal is képviseltté válnak a történetben. Arra is tanítják a gyermeket, hogy oldódjon, ha ő maga ilyen vagy olyan helyzetbe kerül, a környezetében lévőt pedig, hogy lássa, minden ember értékes, és a csúfolódás elítélendő dolog. A szerző ebben a tekintetben is jól eltalálja az arányokat, és a mód, ahogy erre felhívja a figyelmet, ahogy az elfogadásra tanít, ügyesen nélkülöz mindenféle didaktikusságot.
Az Utazás Dínómdánomba című meseregény okos, fordulatos, izgalmas, humoros olvasmány, amelynek a kisiskolások a célközönsége, ugyanakkor képes arra, amire csak nagyon kevés gyermekirodalmi szöveg, nevezetesen, hogy minden korosztály számára szórakoztató lehet. A Kecskés Judit által készített bűbájos illusztrációk megtámogatják, megerősítik ennek a mesének az erejét, harmonikusan illeszkednek a teremtett világba.
A szerző érzékelhetően jól ismeri a mesei hagyományokat, ezekből merít is, de a történet, a karakterek és a világépítés szempontjából sikerül kifejezetten eredetit, egyedit alkotnia. A folyamatosan fenntartott feszültség a történet befejezésével sem ér véget: a kötet végén szerepel ugyanis a következő rész első fejezete, ami hasonló minőségű szórakozást ígér. A jó felépítésű, világos szerkezetű történet minden kalandjával-percével szórakoztató, jól funkcionál a gyermekirodalom egy új gyöngyszemeként, de ez a meseregény még ennél is jóval több lehet: A Zabaszauruszok első kötetében lassan kiépülő világ, a Szaurusz-szigetek felrajzolható térképe és Dínómdánom fokozatosan feltáruló helyszínei ugyanis olyan időben és térben nem elhelyezhető sajátosságokkal rendelkeznek, melyeken keresztül a kötet akár fantasyként is értelmezhető. Egy ilyen megközelítésen keresztül válhat ez a történet még szélesebb rétegek számára is népszerűvé. Megérdemli hát a figyelmet, hogy a mai kisiskolás generáció egyik meghatározó olvasmányélményévé váljon.
