Ljudmila Ulickaja Budapesten
Ulickaja elmondása szerint nagyon szenvedett a könyvével, teljes őszinteséggel próbált mindent megírni a családról, ezt tartotta a legfontosabb elvárásnak magával szemben.
Forgách András és Ljudmila Ulickaja A szerző felvételei
Ljudmila Ulickaja október 24-én Budapestre látogatott, a Corvin moziba, találkozni magyar közönségével és dedikálni Jákob lajtorjája című, új könyvét. Nem ez az első alkalom, hiszen 2013-ban is járt már az írónő ugyanitt. Ez a korábbi tapasztalat azonban semmilyen módon nem látszott a hely felkészültségén, a szervezésen. Éppen hogy a kezdő időpontra megérkezve a tudósítót – engem – óriási embertömeg fogadott, mely betöltötte a mozi auláját, a lépcsőket. Még a könyvárusító standokat sem láttam, és alig tudtam átverekedni magam a ruhatárhoz, hogy megszabadulhassak a kabátomtól. Arról sem tudhattunk semmit, vajon meddig kell még ácsorognunk a beengedésre várva, ami lehet, hogy talán már el is kezdődött, csak éppen iszonyatos lassúsággal. Persze miért is lenne bármi kényelmes, nyugatias itt minálunk.
Mintegy félóra csúszás állt rendelkezésemre, hogy elgondolkozzak, vajon hogy fogjuk érteni az elhangzottakat, hiszen még nem voltam olyan esten korábban, ahol külföldi íróval beszélgettek olyan környezetben, ahol a társadalom nagy része kvázi egynyelvű. Persze az is eszembe jutott, hogy talán az itt szép számban képviselt, szűk értelmiség éppen nem. Reméltem, hogy nem szarozunk, és angolul beszélgetnek majd a résztvevők. Persze, az talán az írónőnek nem volna kényelmes, és természetesen fontos megadni a lehetőséget, hogy anyanyelvén fejezhesse ki magát. Tehát szinkrontolmács. Fülhallgatós rádiókat kaptunk, a szervezők csupán azzal nem számoltak, hogy ennyi vevő egymáshoz közeli frekvencián könnyen lehet, hogy zavarni fogja egymást. Aki valaha walkie-talkie-zott gyerekkorában, jól tudja, hogy például elég gyakran lehetett hallani az elhaladó taxik adását, sőt még beszélni is lehetett hozzájuk olykor, talán a technikusnak ez kimaradt. Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között sokszor egyáltalán nem vagy nagyon rosszul lehetett csak hallani, mit is mond az írónő. Még ehhez is kellett, hogy forgassuk a fejünket, hajolgassunk, mozgassuk a rádióvevőt. Bár én nem fizettem, sajnáltam azokat, akik esetleg még belépőt is váltottak ezért a profizmusért.
Azt is sajnáltam, hogy nem tanultam meg jobban oroszul, mivel az írónő megjelenése, hangja, beszéde ellensúlyozták a technika okozta kényelmetlenségeket, jelenléte kárpótolt, és valóban kíváncsi voltam, mit mondhat. A színpadon beszélgetőknek is éppen eléggé meggyűlt a bajuk a fülesekkel, látszott, hogy sokszor ők sem hallják egymást. Forgách András ezt jelezte is a problémát a technikusnak, de semmi globális megoldás nem született, a közönségtalálkozó végéig szenvedtek, akiknek ez jutott a pénzükért. Ulickaja mégsem mutatott semmilyen kényességet, allűrt, megértően és türelmesen alkalmazkodott, talán, mert valahogy mi magyarok és oroszok hasonló elbánáshoz vagyunk szokva, talán neki sem volt szokatlan a helyzet.
Az írónő eredeti szakmája genetikus, említette az est egy pontján, mikor Forgách András a könyv szerkezetével kapcsolatban felvette, hogy a különböző sorsláncok, a száz éven átívelő családtörténet szálai, időben ugráló, de mégis egymáshoz szorosan kapcsolódó, egymásba fonódó, olykor egymást előidéző spiráloknak látszanak. A felvetett DNS-metaforát az írónő is megerősítette, kiemelte az öröklődés alakító szerepét, valamint a szöveg és a DNS hasonló, kódszerű mivoltát. A családok történetei az örökölt mintákban már eleve meghatározottak, tehát végső soron biológiai kódjuk és sorsuk, az elmesélhető történetük mélyen összefügghetnek – „Ismerjétek meg, meséljétek el a családotok történetét” – szólt a közönséghez. A DNS szöveg, állította még az írónő, így létezésének felfedezése igazolta, hogy a szöveg a „világ legfontosabb eseménye”, alkotója. Életünket lépcsőn haladáshoz hasonlította, mikor a könyvcímmel kapcsolatban mesélt – arról szól, hogy az eleve kódolt lehetőségekből mennyit vagyunk képesek megvalósítani, meddig jutunk fel.
A Jákob lajtorjára olyan vaskos nagyregény, melyet alig lehet letenni, vallotta egyöntetűen Forgách András és Ulickaja magyar fordítója és láthatóan jó barátja, Goretity József. A beszélgetés során kiderült, majdhogynem annyi szereplője van a könyvnek, mint a Háború és békének, s e karakterek mind elkülönített nyelvezetet használva szólalnak meg, olykor jól felismerhető dialektusokban, melyekkel a fordító igencsak megszenvedett, s volt, hogy nem is tudott mit kezdeni a magyarra átültetés során. A regényben drámák leírásai is megtalálhatók, olyan drámáké, melyeket rendre betiltottak a regény világában. Forgách kiemelte a betiltott művek leírásának érdekes művészi (akár politikai célzatként is értelmezhető) koncepcióját. Ulickaja pedig beszélt a szovjet valóságról, hogy valóban így éltek, mindig a legjobb, legérdekesebb előadások lettek a cenzúra áldozatai, és arról is vallott, hogy ma sincs ez másképp. Megemlítette, hogy szerinte két irányba mozdulhat a világ, de csak a jobb lehetőséget vázolta fel. A közönséghez fordulva arról beszélt, hogy a politika egyszer talán rájön, hogy a kultúra fölötte áll, hogy nem uralhatja, nem tilthatja, nem cenzúrázhatja. Október 24-én Ulickaja a hatalmakról is szólt, azok egyénellenességéről, mely szerinte minden hatalom sajátja, csak különböző mértékben, de elválaszthatatlanul. Az új kozmopolitákról is mesélt, a migránsokról, több rétegükről, például az értelmiségi fiatalságról is, akik szeretik hazájukat, az otthon ízét, de nincsenek előttük akadályok, ha külföldön van csak rájuk szükség, akkor ott fognak élni, akár az ő fia is. Ezek a legegyszerűbb, talán snassznak is tűnő mondatok, Ulickaja azonban mégis olyan természetességgel és olyan együttérzéssel adta elő őket érett, finom, szivarködös orgánumával, gyönyörű orosz nyelvén, hogy azt hiszem, mindenkiben egyszerre ébresztették fel az éhséget és lakatták is jól. Önkéntelen taps tört ki a pillanatnyi csend után.
Az írónő végig barátként volt jelen a színpadon, személyes momentumokat is felemlegettek beszélgetőtársaival, így annak ellenére, hogy szakadozva hallottuk a tolmácsolást, végül is csak kis bosszúsággal, de jó élménnyel gazdagodva távoztunk. Ulickaja elmondása szerint nagyon szenvedett a könyvével, teljes őszinteséggel próbált mindent megírni a családról, ezt tartotta a legfontosabb elvárásnak magával szemben. Ez a személyesség és vallomásosság viszont megterhelő volt, a szüléshez hasonlította az alkotást, ehhez találóan passzolt az elhangzott regényrészlet is, mely éppen egy valódi szülésjelenetet mutatott be. Az írónő azzal búcsúzott a közönségtől, ha elolvassák a könyvét, és valóban őszintének érzik az olvasottakat, akkor elégedett lehet.
