Részlet Rugási Gyula kötetéből
6. A messiási kor etikája
A már többször idézett, Philippe Nemo készítette interjúban Lévinas szót ejt azokról a kérdésekről, kétségekről, amelyek etikacentrikus munkásságával kapcsolatban mindig is fölmerültek: vajon van-e értelme a messiási korszak utáni szüntelen várakozásnak, egyáltalán jobb lehet-e valaha az ember annál, mint amilyennek a történelem során mindig is mutatkozott? „…[H]ogy méltók lehessünk a messiási korhoz – hangzik a válasz –, be kell látnunk, hogy az etikának még a Messiás ígéretei nélkül is van értelme.”(1) Mit is jelent valójában ez a jól hangzó paradoxon: annak az etikának, amely a zsidó-keresztény hagyományban (és annak „szekularizált” örökségeiben) folyamatosan a messiási ígéretek fényében mutatkozott meg, akkor is van értelme, ha a Messiás soha nem jön el? Miként majd részletesen kitérek rá, egészen konkrét megoldás olvasható ki az egyik „talmudi leckéből”, ahol is Lévinas az egyik tanna álláspontját idézi, miszerint a messiási királyság azoknak a kedvéért teremtetett, akik várják, s csak annyiban „létezik”, amennyiben valóban várják.(2) Ha viszont senki sem várja, „nem létezik”, s így nem is jön el soha.
Világos, persze, hogy az iménti megoldás az arisztotelészi szillogisztika keretein belül nem megoldás, csupán a kiinduló paradoxon továbbgörgetése. Kimondatlanul pedig a felelősség elvének a Messiás személyére, az isteni üdvtervre való áthárítása: amennyiben valóban várják, a Messiás egyszerűen nem teheti meg, hogy nem jön el. A gondolatkísérlet egyáltalában nem abszurd, ugyanis a felelősség a bibliai kinyilatkoztatás (tehát nem csupán „narratíva” – ahogy a secundum saeculum kritikus elmék szeretik értelmezni –, hanem „jogrend”) talán leglényegesebb pontja. Vagyis a messiási ígéretek záloga a szövetség (berit) pro forma jogi aktusa, amelyet a Biblia megörökít, valamint többszörösen is megújít, s amelyet – mint tudjuk – az egyik szerződő fél, az ember ugyan folyamatosan megszegett és megszeg, ám ha a másik szerződő fél is ugyanezt tenné, a bibliai kinyilatkoztatásban feltárulkozó mindenség kártyavárként omlana össze. Voltaképpen ez a felismerés tart össze mindenfajta transzcendens (eredetű) és szekularizált jogrendet, hiszen a szóban forgó mindenség a „mi világunk”, függetlenül attól, hogy valaki hisz-e benne, vagy sem; minthogy senki sem kerülhet rajta kívül.
A léten túli etika a végletekig feszített transzcendencia eszményéből érthető meg; a kívül kerülés fentebb jellemzett lehetetlensége, illetőleg a Végtelen „nyomainak” a Másikban, egészen pontosan a Más(ik) arcában való megmutatkozása olyan hatalmas „antigravitációs erőteret” kölcsönöz a felelősség (responsabilité) lévinasi fogalmának, amely újra és újra kiragadja az embert az immanencia szellemi-logikai pozíciójából, s egyúttal pedig az újkori morálfilozófiai hagyomány fogalmi világából is. Tudniillik a felelősség Lévinas álláspontja szerint valamiféle primordiális viszony; az ember már akkor „felel” a másikért, mielőtt ezt a kötelességét bárki is tudomására hozta volna. A prófétai hagyomány kapcsán kerül megfogalmazásra – ugyancsak az előbb említett interjúban – a következő gondolatmenet. „Mindaz, aki másokért felelősséget vállal, a maga módján a Végtelenről tanúskodik, tehát ihletett lény. […] E felelősség, mely megelőzi a Törvényt, Isten kinyilatkoztatása.”(3) Nem könnyű értelmezni a mondottakat, hiszen a Biblia világában nem ismerünk olyan törvényt, amely – úgymond – „megelőzné a kinyilatkoztatást”. Annál inkább nem, mert az ember teremtettsége – feltételezhetően ide sorolandó a felelősség vállalásának képessége, illetve hajlandósága is – szintén a kinyilatkoztatás által „derül ki”. Nyilvánvalóan más lenne a helyzet, ha Lévinas az újkori morálfilozófia „szekularizált” nyelvén szólalna meg, erről azonban szó sincs, a Végtelen és a Más(ik) korrelációja vagy még inkább egymást feltételező és kiegészítő viszonya az Ént elszakíthatatlan szálakkal köti hozzá a kinyilatkoztatás világához. Teológiai nyelven, avagy a bibliai gondolkodás szellemében inkább talán azt kellene mondanunk, hogy a morális felelősség képessége s hajlama a nagybetűs Törvény, a Tóra adása előtti időből származik. Ám arról, hogy ez valóban így van, szintén csak a Tórából rendelkezünk információval. A második főműben, az Autrement qu’être-ben Lévinas a szubjektivitás fogalmát is az Énnek a Másikhoz fűződő viszonyából, e viszony egyediségből vezeti le, amelyet kiválasztottságnak nevez, s a bibliai próféták kiválasztásának jellegéhez hasonlít. „Kiválasztottság, a választás felvállalása nélkül.” [Elu sans assumer l’élection.](4)
Az Én és a Másik mindamellett nem eleve adott viszony, nem a sakktáblán egykor félbehagyott, és csak úgy és onnantól folytatható (metafizikai) játszmához hasonlatos. Ezek a fogalmak valamilyen módon „elő-állnak” – az előállás móduszai egyúttal az időbeliség előfeltételeit alkotják –, s az etikai relációkat jelképező tér homogenitását, simaságát megtörő torzulásoknak tekintendők. Az iménti hasonlatnál maradva mindez persze az abszolút tér tagadásával jár együtt; roppant érzékletes hasonlat gyanánt Lévinas itt „az interszubjektív tér görbületéről” (la courbure de l’espace intersubjectif)(5) beszél. Másfelől azzal a megközelítéssel is találkozunk, miszerint az iménti metafora az igazság többletét jelenti a léthez képest, s úgy tűnik, az eredendően metafizikátlan lévinasi nyelv olykor-olykor behódol a teológiának, avagy a „vallási tapasztalatnak”, mint amikor például a következőt olvassuk: „A »tér eme görbülete« talán magának az Istennek a jelenléte.” [Cette »courbure de l’espace« est, peut-être la présence même de Dieu.](6) Az ilyesfajta elszórt megjegyzések végigkísérik az életművet, s talán itt érdemes felidézni Jacques Derrida visszaemlékezését nem csupán a léten-túlival, hanem – mint fentebb – az etikán-túlival kapcsolatban. „Egy napon – írja – a Michel Ange utcában, egyik beszélgetésünk során […] azt mondta nekem: »Tudja, sokszor emlegetik az etikát, amikor le akarják írni, mivel foglalkozom, de ami engem a leginkább érdekel, az nem az etika, nem pusztán az etika, hanem a szent, a szent szentsége.«”(7)
Noha az a gondolati orientáció, amelyet Lévinas etikának s egyúttal első filozófiának nevez, valóban felfogható úgy, mint a közelebbről nem definiált sacrum fogalmának fokozatos felbontása, régészeti, avagy geológiai jellegű „fel-tárása”, ám ez a megállapítás még korántsem visz közelebb bennünket annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a metaforáknak ez a szinte szertelen rajzása miként „fordítható le” az újkori morálfilozófia hagyományos szemléletmódjára és nyelvezetére, amelynek szókészletét Lévinas maga is a legteljesebb mértékben felhasználja és kiaknázza.
A felelősség, a szabadság, az erkölcsi autonómia, a törvény, a heteronomai stb. kifejezések értelmezése nem áll olyan távol a Grundlegung, A gyakorlati ész kritikája vagy Az erkölcsök metafizikája kanti nyelvezetétől és gondolkodásmódjától, hogy legalább összevethetőek ne lennének. Márpedig Derrida idézett visszaemlékezése első pillantásra legfeljebb Lévinasnak a XIX. századi orosz irodalom, különösképpen pedig Dosztojevszkij iránti rendkívüli vonzódását magyarázza meg csupán, ennél többet aligha.
Azon logikai s egyben filozófiatörténeti értékpólusok között, amelyeket Arisztotelész és Kant, a jó élet és az ember jobbá válása, illetve a feltétlen kötelesség imperatívusza jelent, teleologikus, illetve deontologikus etikák kettőssége fémjelez, valamint a kívülről kapott törvény (heteronómia) s az ész törvényhozása (autonómia) elvi szembenállása határoz meg, Lévinas etikai koncepciója mindenekelőtt és újfent az an-arkhia fogalmával jellemezhető.(8) Az an-arkhia, az arkhé kiiktatása pedig elsősorban a felelősségnek a célokon és kötelezettségeken túlívelő, ezekből levezethetetlen jellegéből fakad. Ahogy már szó esett róla, a felelősség elve mindenfajta tételes törvényt megelőz – ebből a szempontból az Én önelvű létezésének kanti előfeltétele nem magyarázza meg „származását” –, s a moralitás hordozójaként olyan magatartásformákat, értékeket helyez az előtérbe, amelyek egyértelműen a bibliai gondolkodásmódból, illetőleg a rabbinikus hagyományból következnek. Ilyen például a diakónia, a szolgálat fogalma, amelyen keresztül Lévinas a moralitás eredetére nézve is megkísérel magyarázatot adni. „Az énnek mint olyannak a beteljesedése és az erkölcsiség a létben egyetlen folyamatot alkotnak: az erkölcsiség nem az egyenlőségben, hanem ama tényben születik, hogy a végtelen követelmények a világegyetem egyetlen pontja felé tartanak, s ez a szegénynek, az idegennek, az özvegynek és az árvának a szolgálata. Csak így állhatnak elő az erkölcsiség révén a világegyetemben Én és Mások. [Ainsi seulement, par la moralité, dans l’univers, se produisent Moi et les Autres.]”(9)
Különös módon az idézett szövegszakasz nem csupán arra hívja fel a figyelmet, amit az etikai univerzumnak az Én előjogait semmibe vevő izomorfiájának nevezhetnénk, hanem arra is, hogy olyan szerteágazó kérdések, mint például a szubjektivitás vagy a temporalitás ugyancsak a lévinasi etika anarkhikus jellegéből következnek. „Minél inkább teljesítem kötelességemet – olvasható az előbbi példához hasonlóan az első főműben, a Teljesség és végtelenben –, annál kevesebb jogom marad; minél igazságosabb vagyok, annál bűnösebb leszek. Az én, melyet az élvezetben mint elkülönült létet láttunk fölbukkanni, részint önmagában hordozván a középpontot, amely felé létezése gravitál, megszilárdul egyediségében azzal, hogy kiüresedik e gravitációtól, de mégsem szűnik meg kiüresedni, s éppenhogy e kiüresedni akarás folytonos erőfeszítésében szilárdul meg. Ezt nevezzük jóságnak. Ama lehetőség, hogy a világegyetem egy pontján a felelősség ilyetén túlcsordulása áll elő, végső soron talán magát az ént határozza meg. [La possibilité d’un point de l’univers où un tel débordement de la responsabilité se produit, définit, peut-être en fin de compte le moi.]”(10)
A kulcskifejezés tehát a felelősség túlcsordulása (le débordement de la responsabilité), amely éppoly rejtélyes, mint a Végtelen ideájának az Énben való felbukkanása, s amellyel kapcsolatban Lévinas számtalanszor jegyzi meg, hogy általa/róla a tudat többet gondol annál, mint amennyit gondol.(11) Ám az Ént definiáló etikai mozzanattal kapcsolatban mégsem mondhatjuk azt, hogy a felelősség nagyobb fokú felelősséget visel, mint amennyit viselhet. Annál is inkább, mert Lévinas folyamatosan hangsúlyozza, hogy ez a felelősség korlátlan, vagy ha jobban tetszik, végtelen. Maximum arra hivatkozhatunk, amit Lévinas maga is állít, miszerint a korlátlan felelősség elvével együtt jár, hogy a másik felelősségéért is felelős vagyok.(12) Ez a bizonyos „metafelelősség” már józan magyarázatul szolgálhat a „túlcsordulás” állapotához, de még mindig nem válik világossá, hogy honnan is ered maga a felelősség. A másik arcának megpillantása elégséges ahhoz, hogy életre hívja, de a honnan? kérdésre így sem kapunk választ. Talán különbséget lehetne tenni Lévinasnál az erkölcsi törvény egyfajta morális, illetve antropológiai kompetenciája között; az előbbi esetben az eredet éppen úgy nem fog megmutatkozni, ahogy Kantnál;(13) az utóbbi esetben viszont szükségképpen az ember teremtettségének a bibliai kinyilatkoztatásból származó gondolatánál lyukadunk ki; ezt a lehetőséget viszont Lévinas az egész életműben sokat sejtetően „lebegteti”, de expressis verbis nem használja ki.
Amiként tehát az Én a kifürkészhetetlen, anarkhikus jellegű erkölcsi kompetencia függvénye, úgy az emberi tapasztalatot átszövő idő is hasonló módon tűnik elő. A temporalitás legfőbb magyarázó elve egy erkölcsi ítélet: a megbocsátás. A Totalité et infini gondolatmenete értelmében az említett morális aktus kettős arculattal rendelkezik. Egyfelől az idő reverzibilitását hordozza. „A megbocsátás közvetlen értelemben a vétség morális jelenségéhez kapcsolódik, a megbocsátás paradoxonja a visszafelé történő cselekvéstől és a mindennapi idő nézőpontjától függ, a dolgok természetes rendjének megfordulását, az idő megfordíthatóságát jelenítik meg.”(14) Másfelől viszont a megbocsátás mozzanata az, amely számunkra a múltat valóban elmúlttá, grammatikai értelemben perfectummá teszi. Csak a valóban elmúlt őrizhető meg – ahogy Lévinas mondja – „a megtisztított jelenben”.(15) A megbocsátás e kettős jellege nem egyszerűen mélyen egybefügg az idővel – hiszen a pillanatnak a Végtelen ideájához való kötődéséről már esett szó –, hanem remélhetőleg világosabbá teszi Lévinas sajátos időkoncepcióját. „A vétség megbocsátásának paradoxonja – írja – a magát az időt alkotó megbocsátásra megy vissza. A pillanatok nem válogatás nélkül fűződnek össze, hanem a Másiktól az Énig nyúlnak.”(16)
„A magát az időt alkotó megbocsátás” (le pardon comme constituant le temps lui-même) ennek megfelelően „ősibb”, mint a megbocsátás logikai vázát alkotó időséma. (Más kérdés persze, hogy miután a Teljesség és végtelen időkoncepciója szigorúan szembehelyezkedik az eszkhatológiával, a pillanatok jövővé szerveződése – mindenfajta beteljesülés-eszmény vagy pszeudomegváltás-gondolat lehetőségével egyetemben – a hatalmas erőfeszítéssel fenntartott aszimmetria-mű áldozatául esik.) Mindamellett az Éntől a Másik felé terjedő idő nem csupán jól hangzó költői metafora, hanem pontosan kidolgozott gondolati séma. Eszerint az idő, mint az interszubjektivitás terében haladó folyam, tényleg bármikor kanyarulatot vehet, illetve – miként már szó esett róla – bármiféle egzotikus rekurzív függvény alakját felöltheti. A léten túli etika sajátos idő- és térviszonyai, értékrendje azonban nemcsak és nem kizárólag a túlnan dimenziói közt bontakoznak ki, hanem az innen, a léten-innen állapota(i) ellenében is. Minden tudatos döntés, morális megfontolás, a Végtelen megérintésére irányuló szándék nyomokat hagy a tengerpart, a sivatag („semmi sem történt”) homokján. S ha az „il y a morajlása”, a „sematizálás örvénye” – végső soron tehát a fenomenológia semmije – felől közelítünk a nyomok felé, akkor az iméntiek alapján a tudatosság foszlányai egykori morális gesztusok elmosódó maradványait is jelentik egyben.
Jegyzetek
1 Etika és végtelen. In Transzcendencia és megértés. I. m. 51.
2 E. Lévinas: Au-delà du souvenir. In Mémoire et histoire. Données et débats, Actes du XXVe Colloque des intellectuels juifs de langue francaise. Ed. J. Halpérin et G. Lévitte, Denoël, Paris, 1963, 168.
3 Etika és végtelen. In Transzcendencia és megértés. I. m. 51.
4 E. Lévinas: Autrement qu’être ou au-delà de l’essence. I. m. 95.
5 E. Lévinas: Teljesség és végtelen. I. m. 248; Totalité et infini. I. m. 324.
6 Teljesség és végtelen. I. m. 249; Totalité et infini. I. m. 324.
7 J. Derrida: Istenhozzád Emmanuel Lévinasnak. I. m. 13.
8 Lásd ezzel kapcsolatban Tengelyi László tanulmányát: Lévinas és a jó anarchiája. In Élettörténet és sorsesemény. I. m. 219.
9 E. Lévinas: Teljesség és végtelen. I. m. 209; Totalité et infini. I. m. 275.
10 Teljesség és végtelen. I. m. 208; Totalité et infini. I. m. 274.
11 E. Lévinas: A filozófia és a végtelen ideája. In Nyelv és közelség I. m. 35.
12 Lásd ezzel kapcsolatban a Philippe Nemo-interjú egyik sarkított megfogalmazását: „Lévinas: Egyszer azt találtam mondani, […] hogy az elszenvedett üldöztetésekért is felelős vagyok. De csakis én! »Enyéim«, »népem« már a többiekhez tartoznak – számukra igazságot követelek. Ph. Nemo: Ilyen messzire megy… Lévinas: Igen, mivel a másik felelősségéért is felelős vagyok.” (Etika és végtelen. In Transzcendencia és megértés. I. m. 46.)
13 A morális érzék legfőbb princípiuma Kantnál végül is az akarat autonómiája, amelynek magyarázatához a szabadság fogalma jelenti a kulcsot. Ennek megfelelően a szabadság valamennyi „eszes lény” akaratának attribútuma. (Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Harmadik szakasz. Ford. Berényi Gábor. In Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Gondolat, Bp., 1991.) Ugyanakkor a szabadság fogalma úgy kerül meghatározásra, mint „érzékfeletti okság”. Innentől fogva pedig – minthogy nem tudok jobbat – elfogadom Tengelyi László érvelését. Eszerint: miután Kantnál nem létezik olyan ok, amely ne törvényeken keresztül hatna, s az érzékfeletti ok esetében a természettörvények nem jöhetnek szóba, az érzékfeletti ok eo ipso az erkölcsi törvény szerint hat. (Tengelyi László: A bűn mint válaszmegtagadás. In Élettörténet és sorsesemény. I. m. 345–346.) Erkölcsi törvény és szabadság ilyetén összefonódottsága jó néhány ellentmondást eredményez, én csupán az érvelés körkörös jellegére szerettem volna utalni. Összességében talán azt mondhatnánk, hogy a morális kompetencia Kantnál az ember mint eszes lény mélyen rejlő antropológiai sajátossága, valamiféle habitus (hexisz), amely bizonyos szituációkban egyszer csak „előbukkan”.
14 E. Lévinas: Teljesség és végtelen. I. m. 242.
15 Uo. 243.
16 Uo.
Rugási Gyula: Léten túli etika. Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2015, 320 oldal
Fotó: Nagy Viktor
