„A szív nem ráncosodik”

|

Közelítés egy Esterházy-„útirajzhoz”

És milyen a nő? Milyen, Milyen?! Hát szereti a hazáját és szép a fülcimpája.”

Fotó: Gordon Eszter

 

Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán – című „útirajza” 1991-ben jelent meg.[1]

Az író útbaigazítása a következő hozzá: „Hahn-Hahn grófnőről a gonosz Heine tesz említést a nőírókról szólva, mondván: azok egyik szeme a papíron, a másik mindig egy férfin – kivéve Hahn-Hahn grófnőt, aki félszemű. A regénye nem-létező (imaginárius) szem pillantását irigyli el, evvel nézi a világot. A regény főhőse az Utazó, aki profi utazó, azaz egy gazdagabb úr vagy szegényebb ország kibérelheti, és akkor ő utazni kezd.”

A Duna, a közép-európai folyó, valóságos és mitikus jelenség az elbeszélő számára; azt mondja el, hogy mit üzen neki, és az írói toll által nekünk a folyó. Haladunk tehát „lefelé a Dunán”, a kézenfekvő földrajzi topográfiához társuló külsődleges történelmi, kultúrtörténeti események rafinált írói fölidézésével, melyekhez – egyebek mellett – az egykori kettős Monarchia szelíd emlékkultusza is társul.

Már első olvasásra fölmerült bennem, a Krúdy-életműből száműzött Az utolsó garabonciás című novella, amely sokáig („a szomszéd népek érzékenységére való tekintettel”) publikálási tilalom alá esett minálunk, s amelyre csak mint tiltott gyümölcsre lehetett gondolni. Sőt, az olvasói és szakmai érdeklődés peremén ragadt Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című – igaz, későn, a feledés homályából csak a hatvanas években fölbukkant – regénytöredék vonzása alól sem vontam ki magamat. Mindenesetre az én olvasatomban Esterházy mellé feljön, szerephez jut Krúdy Monarchia-víziója, az ő műveiből ismert monarchikus kép- és motívumrendszer, szellősen és hanyagul fölvázolt, ám azért meglehetősen kisilabizálható históriai álláspont is.

Vajon gondolt vagy gondolhatott-e Krúdyra ily módon a grófnői pillantásokat kölcsönző kései utód, az életet és a világot magán- és köztörténetben fölmutató, lejegyző Esterházy Péter?

Igen. A két föntebb említett Krúdy-mű egyébként 1920-ról, illetőleg 1921-ről datálódik, gyarló történelmi idők után, felvonásvégen és felvonáskezdetben, fölgyülemlő aggodalomban, romlott próféciákat meglebegtető években. Krúdy ekkortól már nem hagyja elcsábítani magát korábbi ideáitól. Mintha másképpen kezdene látni, sőt a Ferenc József-i korról immár visszatekintéssel nyilvánít véleményt. Krúdynak ebben az apokalipszist bátran megfestő, szörnyen kiábrándult torzójában a históriai terepet Krakkótól Zágrábig – Bécs erős jelenlétével – az Osztrák–Magyar Monarchia szent városai jelentik, Esterházynak a Közép-Európa-meghatározásokkal való bíbelődés. A Monarchia után Közép-Európa. „Ha Prága Közép-Európa szíve, mondja Konrád György, akkor Budapest az öle. Rendben, ez jó, szív, öl, itt sokat nem lehet veszíteni. De már a mellek, a segg, hogyan zeng vagy kornyikál, táncol vagy kókad, nem mindegy. Mely város, ki ilyesmit emelt fővel (kebellel stb.) elvállalna? Közép-Európa bokája? Zágráb mint Közép-Európa csecse? Bécs meg mint fülcimpája. És milyen a nő? Milyen, Milyen?! Hát szereti a hazáját és szép a fülcimpája.”

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ebben a részletben az erotikus szimbolika használata is Krúdyra hajazhat. Sőt, talán még a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban nyomában is jár. Az erotikus színezet azonban Esterházynál áthangszerelődött, megvastagodott, valamivel durvább lett – és mégis pajkosabb, játékosabb, mert iróniával fűszerezett, átitatott. Ahogy egyébként is az irónia és az önirónia uralja a szöveget. Már a talányos címválasztás is erre utal. De erről később.

Hogy közvetlen és bizonyítható filológiai Krúdy-nyom, kimutatható hatás is lehetséges a Hahn-Hahn grófnő pillantásában Gángó Gábor Esterházy Péter Monarchiája és Közép-Európája című kiváló tanulmányában is felfedezte, épp a Hahn-Hahn grófnő pillantásához kapcsolódva.: „Maga a fő szólam, az utazás is kedvelt motívuma a magyar Monarchia-irodalom szerzőinek. (…)„ Krúdy nevezte az Őszi utazások-at „Utazó regénynek: Szindbád maga is utazó, hajós mindenekelőtt. Esterházy a Bécs: Utazó lelki életet él című szövegrész ritmusában, stílusával, motívumaiban utal vissza Krúdy hőseinek utazó-mivoltára. Esterházy Krúdyhoz fordul akkor is, amikor Az idő városa című írásába illeszti a másik, a nyomorúságos, az elesett Budapestet. Nemcsak a leírást veszi át, hanem az intertextuális gesztust is a szemlélet rokonsága hitelesíti, hiszen olyan szerzőtől veszi át a másik Budapest képét, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a csillogó Budapest mitológiájának megalkotásában.”[2]

És beleillene a Krúdy-hősök (különc) panoptikumába a Roberto-figura is, mindjárt az első bekezdésben fölbukkanó rokon, „egy távoli, fantasztikus és titokzatos nagybáty”, aki el-, ki- és megtagadtatott néhanapján az elbeszélő családjában. Mert a Hahn-Hahn grófnő pillantása – miképpen az Esterházy-próza világában valami módon minden – gyöngéd és szellemes családi utazás is, a hosszú családi múltból következően történelmi útirajz is, ahol minden gazdagság, titok ott van – hol fölfejtve, hol a sejtésekbe burkolva. Látjuk a prózaíró kézmozdulatait is. Vagyis Hahn-Hahn grófnő pillantása, ha úgy veszem, regény is, ha úgy nézem, sajátos emlékirat – éppen Esterházy korábbi prózai, poétikai leleményeitől és eredményeitől nem függetlenül. „Munkamódszerét” – nagyon leegyszerűsítve – a közös emlékezet, tapasztalat és a képzelet kölcsönössége alkotja.

Krúdy vízjelszerű jelenléte után egy Esterházy életében kulcsszerephez jutó személyiségről, Danilo Kišről szeretnék még külön szót ejteni. Kiš ráadásul megnevezett hőse az Esterházy-regénynek. Alakja, életműve mély nyomot hagyott Esterházyban. Kiš az a szereplő, aki az Utazót „mindenféle belső szakma ügyeibe beavatta”. Itt az olvasó emlékezetébe idézheti Esterházy talán legkülönösebb posztmodern szerzői gesztusát a Mily dicső a hazáért halni című Kiš-novella utolsó betűig történő „eltulajdonításával”; az, hogy ez az írás több lépcsőfokon át hogyan vált elidegeníthetetlen részévé az életműnek egészen a Harmonia caelistisig, Bojtár Endre mutatta be meggyőzően. (Családban marad [Esterházy Péter plagizál Danilo Kištől].[3]

Az „utolsó jugoszláv író” a halála után (Danilo Kiš 1989-ben hunyt el meg elhúzódó betegséget követően) Esterházy Péter számára a halál és a halhatatlanság lett egy személyben.

Megszoktuk, hogy Esterházy sok személyes, kulturális és irodalmi szálat mozgat rendkívül finomhangolással, artisztikusan a könyveiben. Itt sincs másként. (Bámulatos, mindenre kiterjedő összefoglalását adja ennek Selyem Zsuzsa.[4]) Nagyon leegyszerűsítve: a regény narrátora szívén viseli Közép-Európa sorsát, „a Dunáét” olyan létező térségnek, tájnak, regénynek tekinti, amely elkötelezettséget ró az írójára. A műnek ez a vonása a történelem „átépülése” következtében (a kelet-közép-európai rendszerváltozások) helyénvaló és rendkívül időszerű volt 1991-ben. Ma talán az elveszített illúziók süppedős talaján bukdácsolva még inkább az lehetne.

Hogy önéletrajzi történetek/töredékek könyve is a „lefelé a Dunán”-könyv, utólag, immáron a lezárt életmű felől nézve könnyűszerrel belátható. Csakhogy az életmű addigi, az 1990-es évek előtti fejleményeit is tekintve másként, komorabb tónusban, más hangoltsággal kissé. Más nézetből, lényegesen keserűbben. Hahn-Hahn grófnő pillantásai ugyanis – hogy a képes beszédnél maradjak – űzöttek. Ennek számos oka között én a megváltozott „életrajzi környezetet”, az „élethelyzetet” emelném ki. Azt, hogy az anya halálával megbillent és elnehezedett az életrajz belső tartománya. Augusztus tizennegyedike, mondja Esterházy, „csak nem akar véget érni. Mióta meghalt az édesanyja, tíz éve, augusztus 14-én, azóta az augusztus tizennegyedikék hosszúak, nem jók, nem rosszak, hosszúak. Maga nem szomorú, nem gondol se anyjára, se az árvaságra, csak vége legyen a napnak, és a nap csak nem akar véget érni. Tíz éve halt meg az édesanyám: ez az a mondat, amelyet majd egész nap nem mondok ki útitársaimnak.”

A nyolcvanas évtized Esterházy-prózájának magaslati pontja – az én szememben legalábbis – a Fuharosok emberi kifosztottságot kelet-európai mintaként is megjelenítő archaikus prózaköltészete, és A szív segédigéi, a gyászt partecédulákon rögzítő, koncentrált siratóének, amely egy percig sem engedi el az olvasóját. Az előbb idézett passzus az édesanya haláláról azonban már megfontoltan mást mond, mint A szív segédigéi; ahol – ahogy Szegedy-Maszák Mihály fogalmazott egy tanulmányában– : „az anyát sirató fiú szerepét a fiát sirató anya veszi át.”[5] Az elbeszélő nem mondja ki hangosan az anya halálának a napját, visszatartja magában, nehogy elidegenítse.

A hallgatás óvja a gyászolót a feledéstől.

Egy különösen megragadó, kivételes szépségű metafora, hogy „a szív nem ráncosodik”, amely szinte a Segédigék szimbolikájával fogalmaz, megfelel az olvasó várakozásának.

[1] Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása, Magvető, Budapest, 1991.

[2] Gángó Gábor: Esterházy Péter Monarchiája és Közép-Európája, (http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre56/gango.htm, letöltés ideje: 2016. június 15.)

[3] http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre70/bojtar%2001.htm, (letöltés ideje: 2016. június 15.)

[4] Selyem Zsuzsa: Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényéről, (http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/1999/04/17sely.htm, letöltés ideje: 2016. június 15.)

[5] Szegedy-Maszák Mihály: „Bevezetés a szépirodalomba”. In: Diptichon. Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről, 1986–88. Szerk. Balassa Péter, Magvető, Budapest, 1988, 109.

CÍMKÉK: