A fogalmak hálójában

|

Kiss Endre Déry Tibor-tanulmányairól

Kiss Endre 1990 és 2007 között megjelent Déry Tibor-tanulmányait tartalmazza  A huszadik század befejezetlen mondatai. Déry Tibor és vidéke című 2008-ban napvilágot látott kötet.  

Déry Tibor

Az írások nem a tanulmányok megjelenésének időrendi sorrendjében követik egymást, hanem a huszadik század történelmi linearitásának megfelelő témakörök szerint. Multicentrikus, interdiszciplináris vizsgálódás ez az irodalomtörténettől a pszichoanalízisen át a történetfilozófiáig, filozófiáig, s nem csupán a társadalmi értelemadással legszorosabban összefüggő magyar és nyugati értelmiség története, illetve szociológiája. Így az egyes fejezetek Déryje körül olyan sűrű tárgykörű szövedék jön létre, amely – paradox módon – azért szövődik, hogy rögtön szét is szálazódjon, és ezek a szálak egy még nagyobb hálózatba fussanak szét.

Az első fejezet szerint Déry Óriáscsecsemője (1926) a legjelentősebb avantgárdista-dadaisztikus színpadi alkotása a hanyatló közép-európai kultúrának. A darab a világegész egy műben való megjelenítését kitűző bécsi impresszionizmusra megy vissza, miközben dekonstrukciós és destrukciós művészi akarat irányítja. Dérynél azonban nemcsak a minden polgári tabu elleni lázadás mutatkozik meg, hanem az egyéni lázadás lehetetlensége is egy már nem polgári világban.

Kiss szerint Déry egyrészt a kijelentések összefüggő és gazdag szféráját hozza létre, amely immár a dekonstrukció és destrukció konkrét és intenzív kialakítását jelentik. A másik irány a történet meghosszabbítása, azaz a darab teljes körének újrakezdése. „A kitágításnak ez az iránya vezeti az avantgarde-ot az abszurd irányába. Ez a módosulás az avantgarde és az abszurd rejtett kontinuitására is utalhat…” írja a szerző (16.). Az első fejezet másik tanulmányának tanulsága maga a cím, hogy vannak „Sorsnemzedékek és nemzedéki sorsok”, amelyek lehető legrészletesebb vizsgálata nélkülözhetetlen a zsidó származású magyar írók teljesítményének és problematikájának feltárásához (23.).

Mi az, ami a második fejezet szövedékében egyik alapkérdésként ott munkál? Ez Kiss Endre eredeti elméleti eredménye, fogalma – a huszadik századi baloldali értelmiségi osztály kialakulása, a neomarxizmus első korszaka a múlt század 1920-30-as éveiben. Ennek a folyamatnak a jellemzői a saját polgári osztállyal való szakítás problémái, a marxizmus átvétele a munkásosztálytól, a mindkét osztályhoz való viszonyulás nehézségei. Az ehhez az osztályhoz való tartozás mindenféleképpen egzisztenciális döntés kérdése. Magyarországon ez a választás éppen az első fejezet kapcsán említett zsidóság identitására is megoldást adott. Nem szabad megfeledkeznünk az új osztály emancipivitása kapcsán az új női szerepekről sem.

Még senki sem elemezte Kiss Endrén kívül Déry Tibor A befejezetlen mondatát (1947) a polihisztorikus regény egyik válfajaként. Az új regényforma Hermann Brochnál emberiség méretű, univerzális és ennek vannak alárendelve e regényműfaj különböző elemei. Déry totalitás-felfogása más, nála „csak a részekben él az egész”. Az író célját nem az egész, mint reálisan létező minden irányú leképezésében látja, hanem az egész nyomainak az egészre utaló írói megragadásában. Mindez talán még kevés a tétel bizonyításához. Ekkor mutat rá azonban Kiss arra az elvi kettősségre, hogy a polihisztorikus regénystruktúra totalitását az alvajárásra való felépítés egészíti ki. Éppen azáltal, hogy Dérynél ez utóbbi sokkal hangsúlyosabb, mint az említett regénystruktúra, ezt a „politikai magatartások anatómiájának alapjává teszi.” De a politika össztársadalmi perspektívából is megjelenik a regényben: „Ez a perspektíva a politika harapófogójában vergődő állapotában mutatja be a magyar társadalmat. A látszólag szabadon élő polgári társadalom két hatalmas politikai gépezet egyidejű hatalma alatt áll. Sorait kontrollálja a Horthy-rendszer titkos és nem titkos rendőrsége, de ezzel egyidejűleg az illegális kommunista párt hatalmas gépezete is.” (34.) Visszatérve az alvajáráshoz, a szerző a Rózsáné nevű munkásvezetőt is úgy mutatja be, hogy osztályszemlélete a mítoszképző tudatra épül, nem a tényeken alapulnak politikai elképzelései, hanem éppen fordítva, „a derengési állapot mitologikus alvajárása” rajzolja meg a valóság képét. A politikum nem önálló diskurzusforma, nem végső érv, utolsó megoldási forma, amelyet a politika aktorai külön-külön képviselnek, hanem mindenki ugyanannak a világot átpolitizáló mítosznak a részese. Éppen az alvajárás magyarázza meg a regény jellegzetes impasszibilitéjét, a baloldali írónak ezen keresztül megvalósuló objektivitását, tárgyilagosságát. Mindezek alapján a szerző a Befejezetlen mondat alapvető vonalának tartja az „alvajárás médiumában” létrejövő elmagányosodást, a klasszikus tárgyvesztést, a nembeli értékek feloldódását és a társadalom felmorzsolódását a politikai harc és az anyagi szegénység kettős szorításában.

Kiss Endre az előbb ismertetett tanulmányt követően remek elemzést írt Déry alakpoétikájáról is. Hiszen nem adatott meg neki a filozófiához közelítő, absztraktan új tartalmakat hordozó klasszikus polihisztorikus regény nagyfokú szabadsága az alakpoétikában és a névadásban. Dérynél ezzel belép a tabu és a tabuizálás problémaköre.

Csak egy példát említenénk, Szent-Györgyi Albert testesítette meg a háborút követő korszak Magyarországának pozitív politikai önképét, s ő volt a Felelet című regényben Farkas Zénó alakjának modellje. 1947-ben azonban távozott az országból, ezért módosítani kellett Farkas Zénó figuráján, a politikai tabu győzött az üzenet felett: „De a mondat ezzel még nem lett befejezve: néhány évvel később az üzenet feltámadt a tabu ellen, Déry a sztálinizmus elleni írói ellenállás élére állt.” (49.)

A recenzió elején említett 20-as, 30-as években kialakuló baloldali értelmiségi osztállyal kapcsolatos kérdéseket kiemelkedő képviselőiről (Hendrik de Man és József Attila) szóló, a második fejezethez tartozó, A szocializmus vélt vagy valóságos tudatalattija című tanulmány bemutatásával szeretnénk jellemezni. Milyen üdítőnek számít ez az írás, amely végre nem József Attila és a kommunista párt viszonyát önmagában, az új osztály szélesebb problémájából kiragadva boncolgatja, mint ahogy azt évtizedeken át tették. A döntő, amibe az akkori neomarxisták beleütköztek, hogy a marxizmus a gazdasági determinizmus mellett elhanyagolja a politikai hatalom és a felépítménybe sorolt ideológiai képződmények önálló jelentőségét. Hendrik de Mannál e tematizáció csúcspontja az ideológiai képződmények közé tartozó pszichológia. József Attila azonban – mint a szerző írja – „az ideológia csak felépítmény” címszavával jellemezhető vitát az „ideológia és a gazdasági racionalitás” kérdésévé változtatja. A teoretikus-költő válasza Kiss Endre szerint alapjaiban teszi helyre Hendrik de Man teljes fő művének alapvonulatát: „Azért fontos ez, mert a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le, s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik előtt, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is.” (József Attila, Összes Művei. III. kötet., Budapest, 1958. 178.)

Kiss Endre szerint József Attila nem kisebb nagyságrendű kérdést old meg, mint az ideológia problémáját: „A marxizmus azonos a pszichológiával, amennyiben a társadalmi lét filozófiája, ilyen minőségében megszünteti a praxis egy felfogásának szellemében alap és felépítmény elkülönítését is, nem azonos azonban a pszichológiával, mint patológiával, amelyre külön tudomány, a pszichoanalízis áll rendelkezésre.” (72.) József Attila tehát Marx rendszerét univerzális filozófiaként kezelte, szemben Hendrik de Mannal, aki úgy próbálta meg finomítani azt, hogy csaknem kizárólag a pszichológiai szempontot állította előtérbe. A kemény (politika, hatalom, gazdaság) és a lágy mozzanatok (az osztályok munkára sarkalló motivációi, erkölcsi célkitűzéseik, kulturális tartalmaik stb.) felcserélése minden más szempontból is kulcs Hendrik de Man filozófiájához Kiss Endre szerint.

Éppen az új értelmiségi osztály létrejötte miatt fontos, hogy de Man szembeállítja egymással az értelmiségi szocializmust és a munkásszocializmust. Ezzel szemben a „proletár költő” a munkások szocializmusa mellett áll ki az értelmiségi szocializmussal szemben.

József Attila egyik legmerészebb teoretikus fordulatának nevezi, hogy a költő-teoretikus szerint mind a korszerű baloldali esztétikában és a filozófiában a „proletariátus a forma”. Ez mintegy az igazi válasz de Man korábban említett szembeállítására. Egyenlősíti a munkásosztályt az értelmiséggel, s „a proletariátus problematikájára reflektáló értelmiség az összes rendelkezésre álló artikulációs formában már formaként találkozik ezzel a problematikával, amit meghatároz és kifejt, de nem teremti azt.” (78.)

Kiss Endre szerint a G. A. úr X.-ben (1964) rendkívüli átgondoltságával és céltudatosságával még a kései Déry-művek közül is kiemelkedik.

A G. A. úr X.-ben című műben Déry egy teljesen új regénytípust hoz létre, amikor saját szintézis helyett három (voltaképpen öt) rész-regényt vonultat fel. Már itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a harmadik rész-regény voltaképpen korszakregény (Zeitroman), azaz visszaviszi az előző kettőt az 1956-ra utaló történelmi-politikai jelenbe. Kiss szerint az első rész-regény a kafkai írástechnikát, a „megsértett várakozások” írásmódját veszi át. Itt voltaképpen a totalitarizmusban érvényesülő egzisztenciális hermeneutikáról van szó. A második rész, az orwelli negatív utópia, paradox és abszurd, de már megismert lét, olyan város életéről, amely a primer impulzusok ellenében működik. Dérynél azonban eredeti módon ez a társadalmi rend áll előtérben és nem a szabadság hiánya, mint Orwell regényeiben.

Kiss szerint egyaránt kafkai és orwelli az a kérdéskör, hogy az univerzális hatalom meghatározatlan étere veszi körül a primer impulzus nélküli életet. Déry pedig tökéletesen érzékeli, hogy a hatalom meghatározatlan tárgyiassága egyszerre ontológiai és hermeneutikai.

Déry további eredetisége Kiss Endre szerint abban van, hogy ellentétet is alkot ezekkel az ellen-utópisztikus parabolákkal a Zeitroman résszel. „Ez kétszeres >>stílustörés<<, s a dolog természete miatt képes is arra, hogy kétszeresen is legitimálja a regényt. Egyrészt maga a valóság is lehet olyan (fél)kafkai és (fél)orwelli, hogy maga a kortörténelem is beleférjen ebbe a keretbe. Másrészt a közvetlen politikai tartalmak közvetlen kimondásának lehetetlensége olyan feltételeket teremt, amelyek a kettős parabolát is majdhogynem realistává tehetik.” (97.)

A negyedik fejezet elsőként az Ítélet nincs (1969) című művet elemzi, amely Dérynek kivételes lehetőséget ad arra, hogy „írói ereje teljében megvonhassa korának és saját tevékenységének mérlegét.” A goethei-rousseau-i visszapillantást nem időrend, okozatiság alapján alkotja meg, hanem a „halottaihoz való viszony alapján”. Ennek hátterét – mint Kiss Endre felfedi – a századfordulós modern bécsi kultúra (elsősorban Hofmannsthal által képviselt) haláltánc-víziója adja.

Kiss szerint Déry önreflexióiból kirajzolódik az író valóságos profilja, a kemény munka-étosz és az óriási írói ambíció egysége, ami „a másokkal való szolidaritás és az önmagában gyönyörködni akaró nárcizmus között jön létre. Kiss a Déry-életrajz summázásaként a következő kijelentést emeli ki: „…a politika elszáll, a mű megmarad, nekem azonban még nem volt művem …” (Déry Tibor, Ítélet nincs. Budapest, 1969. 68.)

A Felelet regény 1945 utáni vitája ugyanis nem tette lehetővé, hogy a mű eredeti, az író által elgondolt formájában valósuljon meg. Kiss szerint: „Ez bizonyosan a leglényegesebb magyarázat az 1956 utáni Déry összes valóságos vagy vélt rejtélyére.” (152.)

A könyv utolsó előtti fejezete valóban hatalmas ívet húz a 20-as 30-as évek új értelmiségi osztályától az 1968 és 1989 közötti nyugati értelmiségig. Utóbbi korszaknak mind a kezdetét, mind a végét Kiss szerint „az értelmiség sajátos és történelmileg, ha nem éppen világtörténelmileg győztes mozgalmai vezették be: 1968-ban a neomarxista színezetű újbaloldal nehezen definiálható >>kultúrforradalmát<<, majd 1989 neoliberális színezetű, emberi jogi alapozású forradalmát, amely a létező szocializmus végéhez vezetett.” (156)

Amíg azonban a 30-as évek értelmiségije individualista volt Sartre és Camus egzisztencializmusáig, addig a 60-as évektől olyan csoporttá, osztállyá vált, amelynek mintaadási előjoga és ereje van az egyénnel, a még maradék autonóm értelmiségivel szemben. Kiss Endre rámutat arra, hogy nagy konfliktusokhoz vezet, hogy a 68-as értelmiség később eltávolodik új társadalmi bázisától, a szociális, jóléti államon, a fogyasztói társadalomban felnőtt új osztálytól. Az újbaloldal pedig, a neomarxizmus ’70-es évek közepi vereségét követően megkezdte beintegrálódását az antikommunista neoliberalizmusba.

 

Kiss 89-et úgy értékeli, hogy „Az értelmiség, mindenkor úgy is, mint az új osztály reprezentatív része, integrált, civilizatórikus sikereinek csúcsára került – az értelmiségi értékrendszer, életmód-misszionálás, az emberi jogi értékrendszer, mint konkrét értelmiségi értékrendszer, majdhogynem teljesen rásimult a nemzetközi politika és nemzetközi nyilvánosság értékrendszerére.” (160.) Az új osztály bázisán létrejövő új értelmiség konzervatívvá tette a középosztályt, mintakövetővé a politikai osztályok fiataljait, „alapos krízisbe döntötte a nagy, hagyományos intézményeket az egyházaktól a szakszervezetekig, áthatotta a tömegkommunikációt és ezen keresztül a tömegkultúrát.” (160.)

Ennek a kötetnek az anyaga is – ahogyan a recenzió elején megpróbáltunk rámutatni – önmagától strukturálódik, „a fogalmak valóban dolgoznak” a filozófia, a történelem és az egzisztencia kereszteződési pontján.

CÍMKÉK: