Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment
Király Kinga Júlia bátor, leleményes nyelven megírt regényében fontos és aktuális témák továbbgondolására, feldolgozására ösztönzi olvasóját.
Király Kinga Júlia 2006-os, P. Lujza: Útvesztő alig eltévedt kislányoknak című első regényét követő elbeszélések és mesejátékok után ismét regényformában írt történettel jelentkezett. Az Apa Szarajevóba megy narratív megoldásaiban és tartalmában is újabb kísérlet olyan izgalmas problémakörök mélyebb feltárására, valamint ki- és elmondására, mint a valóság és az emlékezet vagy a traumatikus múlt és az identitás. Az előző regénnyel ellentétben a vezető szólam ezúttal hiába köthető egyetlen karakterhez (a főszereplőhöz), az olvasó részéről így is aktív részvételt igényel, hogy az egyszerre múlt- és jelenbeli, lélekbeli és földrajzi utazás során eligazodjon.
Keller Jázmin, a regény E/1 személyű narrátora nem mindentudó, sokszor az olvasó sem láthat tovább az elbeszélő orránál, így jól át tudja érezni annak bezártságát, a testi-lelki észlelés és önmegértés traumái okozta problémákat. Csak ez utóbbiak és az emlékfoszlányok által átszűrt tapasztalat és információ az, amely eljuthat az olvasóhoz, akinek az újabb és újabb megvilágításban visszatérő élményekből, családi legendákból, az elbeszélő és más szereplők emlékeiből kell (úgy-ahogy) koherens történetet alkotnia.
Jázmin (vagy ahogy apja szólította, Gelsomina) nyolcéves mindössze, mikor apja a szarajevói olimpia közben disszidál. Az eltűntnek hitt férfit családja üres koporsóban temeti el, mégsem tudja közülük senki sem elengedni őt. Huszonhét év elteltével az apa váratlan, rövid telefonhívására lánya azonnal útra kel, hogy Erdélyből Bosznián át haladva végül Münchenben találkozzon vele. Kézenfekvő megoldásnak tűnne, hogy Jázmin rögtön Münchenbe utazzon, ám ő mégis apja legendásnak hitt szökési útvonalának bejárása mellett dönt. Afféle zarándokút gyanánt követi apja egykori útvonalát, eltűnésének miértjére és hogyanjára remélve választ. Ez az utazás azonban bőven tartogat meglepetéseket, melyek világossá teszik az elbeszélő számára, hogy az út nemcsak az apa, hanem saját identitásának megtalálási kísérlete is egyben. Jázmin külső, jelenben történő utazását mintegy filmbeli flashbackként, meglepő asszociációk folyamaként, zabolátlanul szakítják meg a feltörő emlékek, melyek felett az elbeszélői hatalom is megkérdőjeleződik: „az emlékezés nem is én vagyok? És ha nem, ki dönti el, hogy melyik történet marad?” (180.) Mintha a szöveg maga is ekképp építkezne: „ismét bekúszott valami a múltból – ami, […] szerkeszteni nem, csak olvasni engedte magát – , és átírt egy újabb fejezetet.” (219.)
Ennek hátránya ott mutatkozik meg, hogy a road movie műfajával is kapcsolatba hozható regénytérben, legyen bármennyire is a belső utazáson és szimbolikussá váló téren a hangsúly, a képek és helyszínek kapkodó váltakozásában nem maradhat elég idő az utazás hangulatainak, helyszíneinek, a történelmi és kulturális élmények erőteljesebb kidolgozására. Így, talán Erdélyt leszámítva, akárhol járunk is, néha a szereplővel együtt utat tévesztve, a helyszín csak makettszerű maradhat.
Az elbeszéléstechnika fontos sajátossága még a belső nézőpont, a testközpontú érzékelés és az önismeret hiányának kifejeződése: „Én csak azt ismertem, s nem mondhatni, hogy kimerítettem a tudásomat, ami odabenn zajlott. Mindig is azt figyeltem. […] Udvariasnak és előzékenynek mutatkoztam, hogy a másra figyelést letudva, minél több időm maradjon önmagamra.” (47.) Az elbeszélés megbízhatóságával kapcsolatos esetleges kételyeinket már a víziók és furcsa testi reakciók is megalapozzák, majd a narrátor gesztusa, mellyel saját szavahihetőségét vonja kétségbe, csak felerősítik: „ki tudja, tán az elmémben hibádzik valami” (153.); „az utóbbi napok, hetek nagyon is indokolttá tették az épelméjűségem kapcsán felmerült kételyeket.” (187)
A mű talán legizgalmasabb aspektusaként az említett elbizonytalanító gesztusok ellenére a különböző emlékmozaikokból fokozatosan kirajzolódik a regénybeli családtörténet. Sorra hull le a lepel az apáról, anyáról és nagymamáról, minek eredményeképp a néhány feloldatlanul maradó rejtély ellenére is egy többé-kevésbé teljes kép rajzolódik ki: „És hát a nagymamám. Ő ki volt? […] ki dönti el, hogy melyik történet marad? Hogy a hátralevő életemre melyiknek kell nagyobb hatással lennie? Hogy miért emezt őrzöm: apám eltűnését és vélt halálát, majd a kielégíthetetlen hiányt? Miért nem anyám eltűnése volt nagyobb hatással énreám? Hisz abban az évben tűnt el ő is […].” (180.)
Mindez annak rekonstruálása nyomán, szabályos nyomozómunka folyományaként válik láthatóvá, ahogy a gyermekként átélt, akkor még nem felfogott, csak érzékelt képek emlékké válva és később felidézve a majdani megértést segítik elő. Szintén izgalmas megfigyelni, miképp jelenik meg a regényben a már felnőttként elszenvedett traumatikus élménnyel való szembenézés, ahogy a mű nagyobb részében csak másikként emlegetett szereplő fokozatosan arcot ölt és nevet kap.
Az Apa Szarajevóba ment egyik erőssége minden bizonnyal sajátos nyelvezete, illetve az arra irányuló, bátor kísérlete, hogy a nyelv hiányával („nekem sosem is volt nyelvem” [293.]) és csak a látható, materiális világ leírásával („A nyelv csak a látható világra elég” [48.]) legyen képes összetett testi és lelki folyamatokat megjeleníteni, érzékeltetni. Izgalmas a tájszavak, szóteremtések, valamint az idegen nyelvek használata is a szövegben, utóbbi a kultúrák keveredése, az idegenségélmény (külföldi környezetben a nyelvismeret hiánya okozta kiszolgáltatottság, majd a fokozatos nyelvelsajátítás révén való megértésfolyamat) pontos bemutatása. Ugyanakkor az átmenet nélküli, már-már mitologikussá váló látomások sok esetben mintha szervetlenül kapcsolódnának, ékelődnének be a szövegfolyamba. Olykor zavaróan hat egy-egy testi tapasztalat önkényesnek tűnő leírása, illetve a narrátor önelemzésének néhány túlmagyarázott része, például: „amit pedig a benzinkútnál kihánytam, pontosan tudtam, hogy a múltam egy darabja volt.” (169.)
Ez a múlt pedig tele van beletörődéssel, lemondással, sérüléseket eredményező szerelmi kapcsolatokkal és a kielégíthetetlen hiánnyal, mely legfőbb az apa ott-nem-létéből eredeztethető, bár megemlítésre kerül ennek kapcsán a rendszer és a családok által kitermelt tehetetlenség, valamint az egyén önmaga ellen fordított agressziója is. Az alávetettség, a szabadság hiánya viszont a müncheni jelenben, az apa közelében is újrateremtődik – ördögi kör. Az, hogy Jázmin feldolgozza múltját és traumáit, megismerje és elfogadja önmagát, kulcsfontosságú sorsának további alakulásában: vagy saját kezébe veszi annak irányítását, elkerülve a korábbi csapdahelyzeteket, vagy marad pusztán „egy tárgy, aminek lelke van.”
Király Kinga Júlia bátor, leleményes nyelven megírt regényében fontos és aktuális témák továbbgondolására, feldolgozására ösztönzi olvasóját, aki, végigkísérve a főszereplőt a múlt- és önmegértés stációin, végül maga kell eldöntse, hogy mindezek végén majd „melyik történet marad?” (180.)
Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 296 oldal, 3500 Ft
