Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík
A Lila csík, fehér csík csak látszatra Törőcsik-regény, valójában kettős életrajzi metszet: a focistáé egy rajongó szemével, és a kamaszból felnőtté válás traumákkal teli históriája – egyes szám első személyben.
Fotó: Gordon Eszter
Az egyik sorsmetszet felfelé ível – az érés, a rajongás letisztulása felé, a másik életút (hősének pályája) végül is a hanyatlásé. A mesélésben a focista leépülése és a srác felnőtté érése egymásra fonódik: az egyik a naivitás elveszítésének története, a másik a csúcsról való lassú ballagásé. Közben sok focitörténet – 1974 és 1988 meccsei, meg egy kicsit az írás születésének jelen ideje.
Így íródik egymásra az elbeszélő az elbeszélttel. Az író az olvasóval való intim közelségből beszél, annyira, hogy néha kiszól az írás nehézségeiről, a bizalmas felolvasások hatásáról, meg a szenvedésről, amivel – a vége felé – kíséri imádottját. Annyira viszont nem, hogy személyesen is interjút készítene Törővel: Egressy fikciós regényt ír, neki kell a hősétől való distancia, azaz a közvetlen személyes ismeretség hiánya adja írói szabadságát.
A fiktív író (Egressy) gyerek- és kamaszkorától kötődik a lila-fehérekhez. Az első meccs nagyapával a stadionban – sziporkázó élmény, és attól kezdve számára a világ: csak az UTE (nem Dózsa), és benne az idol: Törőcsik. A regény megbocsátó iróniával kezeli ezt a mániát, noha a gyerek világában alig van más: iskoláról szinte semmit se tudunk, családjáról csak picivel többet: a nagybácsiról igen, és távoli (disszidált) ismerősről alig többet.
*
Regény? Az is, természetesen, de szociográfia is, mert, ahogy kínlódik, idolja karrierjének megtörésével egyszer csak beugrik a nyilvános térben szereplők titkos (általános) sorsa: a publikum kegyetlen pálfordulása. A közönség ugyanis a hősben – sztárszínész, élsportoló akármi – akarja látni saját álmainak a megvalósulását, ha ez bejön – sztárolják, ajnározzák. Ha ez az álom sérül, a protagonista nem hozza a hepiendet – máris fordul a publikum, a sajtó, a közvélemény. Durvábban fogalmazva: a stadion már az első bakinál fújolni kezd, aztán mikor sorozatban jönnek a sárga lapok, sőt a vesztett meccsek – ő lesz a bűnös mindenért: az Újpest sorsáért, a foci hanyatlásáért, a sanyarú életért. A váltás – egy pillanat alatt történik, és rémes: kemény karakter kell kibírni a fikázást, a beszólásokat, sőt a fizikai inzultusokat is. Pontos szociálpszichológiai ábra, mondhatnám, színházi reakció. Hiszen a pálya is színpad, van nézőtér és van őrült siker és fájdalmas bukás. Vagyis ez a sorsfordulat minden nézőtér-színpad (produkció) viszonyban, sportokban, előadó-művészetekben, az imádott tanárok bukásában – mindenütt így van: az úszóbajnokot az első vesztett verseny után leírják („elfelejtett úszni…”) – hiába nyer utána néhány versenyt; egy bukás után az ifjú – eddig sztárolt – színész neve már elő se kerül a médiában. (Egressy, a színházi ember tudatosan használja ezt a párhuzamot – egy helyütt említi is, hogy a stadion olyan, mint a színház. Ahol minden együtt van: színpad, nézők, darab, kellékek, díszlet és tét. Csakhogy a lelátó közönsége azonban kegyetlen. Egressy diagnózisa itt is pontos. A szurkoló saját vágyaiból építi fel a sztár mítoszát – Törő esetében nem biztos, hogy akkora félisten, mint aminek a tábora akarja látni. Aztán mikor a drukkerek „megváltás-álma” nem jön be, zeng a lelátó, persze hogy a focista a hibás, jóllehet a tábornak önmagába kéne fordulnia: ők röpítették a – fiktív – mennyekbe, a csalódás csak saját álmaik vesztéséből adódik.
Egyébként nemcsak a hűtlen szurkolók bántották, de a pályán is ütötték vágták, legalább tíz kisebb törése és két nagy balesete volt, mert mindig tudták róla, hogy őt kell „kilőni”, akár barbár-tahó eszközökkel is. („Nem volt szándékos” – mondják újra meg újra az ellenfél öltözőjében – ő meg pontosan tudja, hogy csak az lehetett: el kellett gázolni. Na, ezt a (többszörös) nyomást nem bírta. Szeretetre vágyott és rosszul szerették, és a végén hagyták levonulni, eltűnni.
*
Egressynek különleges prózaszövege van. Egy-egy mondata elindul, mondjuk az iskolai osztályból, aztán – ugyanebben a mondatban, tán központozás nélkül – anyjára emlékezik, majd valami seregbéli okossággal fejeződik be. Összefüggés nincs – illetve, ha van, az az olvasó fejében áll össze. Jelentésszóródás, töredezett mondatstruktúra, illetve az ilyesmivel való játék más írónál is felbukkan: egy mondat után a következő egészen más dimenzióba vág, a harmadik még inkább ismeretlenbe zúdul. Egressy mondatkonstrukciója más: itt egyetlen mondatban kószál el a világba – mégis egységbe rendezhetően. Nos, ahhoz, hogy egyetlen hosszú mondat ekkorát kalandozzon – ahhoz merészség kell. És Egressynek bejön, sőt neki jól áll ez a mondatbéli – asszociációs – kalandozás: a kamaszkori szcénákban természetes, a felnőtt visszaemlékezésben ugyancsak, irodalmi szövegben ritka, de nála – telitalálat. Nem állhatom meg idézni ennek a mondatbővítő technikának egyik szép példáját. Az író Törőt követi távolról az utcán: „…egykedvűen sétál az egykori Eötvös Loránd utcában, követem a kitépett, kockás lappal, nem karácsony jön, nyár jön, anyám másik kedvenc időszaka, tenger nincs, Balcsi déli, a torokkaparás kapcsán a minap kiderült, vashiányom van, nem Vasas, az a nagyapám területe lenne, mit jelent ez, sok spenótot kéne ennem, meg májat, csak hogy másoljalak, pillanat, most mondom, ezt neked, Anyu, e földön többé sose látlak, de lesz majd egy eltéveszthetetlen találkozás az elmentekkel, veled is, addig hordalak magamban, visellek, és várlak téged, tudhatod.” Hát nem gyönyörű? A kockás laptól (amire az autogramot fogja kérni), a vashiány és a Vasas metaforikus összecsengetésén, a déli part (azaz: snassz nyaralás) – és Anyu… Hihetetlen líra.
Egressy másutt is játszik a szöveggel. A srác (a kamasz, majdnem felnőtt koráig) kivágja a Képes Sportból, sportújságokból, napilapokból az Újpestre, Törőre vonatkozó cikkeket és olykor-olykor beidéz egy-egy passzust, mondatot, beszólást. E kollázsból fantasztikus szövegjáték keletkezik: egy mai, posztmodern prózában egyszer csak megszólal a ’70-es évek nehézkes, agyonóvatoskodott, tök fals beszédmódja – óriási stilisztikai poén. Mert hirtelen kétféle időben vagyunk, a kétféle szöveg, kétféle beszédmód ütközik egymással, amiben az a mulatságos, ahogy a főszöveg (akaratlanul) szatirizálja az idézetet. (Mellékesen az is ott nyikorog, ahogy a korabeli sajtó bedolgozott Törőcsik tönkretételébe.)
*
Aztán a regény egy pontján a focista mozaikja és az írólét legbelsője eggyé válik: Egressy önmagaként írja meg Törő hányódását, kedvességét, hihetetlen tehetségét, pazarlását, pökhendiségét és sérülékenységét. „Én meg úgy látom, ez mind mindegy, csoda, hogy volt, jött egy ember és mást csinált, mint a többiek, a pályára gondolok, nem az életre, olyan, mintha én lennék ő szívesen, kizárólag a pályán persze, nem az életben, engem játszik, én vagyok, amikor vezeti a labdát, én viaskodom a védőkkel, ha bántják, engem bántanak, de ha engem játszik, ne hibázzon, ne rontsa el azzal, hogy szarik rá, meg iszik, mert akkor velem műveli, azt akkor én csinálom.”
Ismerős logika: „Bovaryné én vagyok” (Flaubert híres mondata) – de itt, ebben a kettős életrajzban mégiscsak feltűnő, hogy az író ilyen nyíltan lép eléd a maga kettősségében. Persze hogy túlzás, amit ír, hiszen ez a bekezdés lírai vallomás. Csakhogy az egész regénynek van valami vallomásjellege, a bűntelen kamaszkor (és kor) iránti nosztalgiától a hinni akarásig. Igen, mert vallomásként íródik a hőséhez való kamasz-szerelmi viszony is. És vallomás a gyötrődés is, hogy végül mégiscsak ki kell mondania az ítéletet: Törő nem bírta a csúcson levés ritka levegőjét, nem bírta elviselni, hogy egyedül van ott fenn, akarta, hogy szeressék – akár egy pohár sörrel is. Ezt leírni egy kvázi-szerelmi regényben – igazi írói gyötrelem… Hm. Tényleg az.
*
Sikere lesz, hisz minden benne van, amit csak Egressy tud: a drukkerálom, a nagy foci iránti nosztalgia, az egykor voltak víziója, az önvallomás, a Kádár-kor mint töredékes fizikai és lelki háttér (sejtetve). Minden. Nem igazán nagy regény, de szerethető könyv – ami ritkaság. És amivel tán mindenkit leköröz: a valóságot álmodás dramaturgiájával, egy legenda véresen őszinte analízisével.
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík. Európa Könyvkiadó, 2015, 229 oldal, 2990 Ft
