Zsolt Béla: Kilenc koffer
A felháborodás dokumentuma. Magyarként – a magyar emlékezetkultúra deficitjének károsultjaként is nehéz olvasmány. Szégyen, hogy úgy mondjam.
A felháborodás írta ezt a könyvet, a mindent elmondani az emberi alávalóság poklairól. Nem holokauszttörténet – olyan história, amit még nemigen írtak meg. Doku-regény. A nyitójelenetben az írót a nagyváradi gettó kórházában látjuk a hullák között – matracon, szemben a frigyszekrénnyel: önmagában abszurd képsor. A helyszín a csodarabbi zsinagógája, a történet innen indul és ágazik szét Ukrajnától Németországig, és végül Svájcig. (Zsolt Bélának az un. Kasztner-vonattal sikerült kijutnia a pokolból.) A regényt hazatérése után (1946-ban), a friss, még kísértő borzalmak nyomasztó hatására írta – folytatásokban jelent meg a Haladás című lapjában, szinte szerkesztetlen módon. (Innen a sajtóhibák, az ismétlések, a túlfogalmazások.) A második rész talán lappang valahol kéziratban – de az első rész is csupán 1980-ban látott napvilágot, Kőszeg Ferenc gondozásában. A lényeg azonban benne van: máig kulcsdokumentum, a bűnök leltárával. Ezért jelent meg tucatnyi nyelven – németül, angolul, franciául természetesen, nagy külföldi visszhanggal. Magyarul – mivel a dokumentum a magyar hatóságok, a csendőrök, a feljelentők, a zsidók közötti rivalizálások, az éhezés és a vér „filmje”, vagyis a felháborodás dokumentuma, a felejtés fiókjában maradt. Mert Zsolt Béla a gyilkolászástól a legapróbb alávalóságig mindent rögzítő vádiratát senki sem merte vállalni. (Az átkozódás, a magyargyalázás, a zsidó ressentiment, sőt olykor az igaztalan vádaskodás stb. terhével.) Így aztán csak későn, nagyjából visszhangtalanul látott napvilágot.
Az írás nem lehetett egyszerű. „…úgy éreztem, soha többé nem tudok leírni egy mondatot. Nem is akartam többé írni. Ami történet velem, úgyis leírhatatlan – s még inkább: olyan elementárisan védekeztem élményeim ellen, mint aki úgy akar elintézni egy daganatot, hogy öltözéskor nem néz oda. Azok után, amit odakint Ukrajnában láttam, megérlelődött bennem a meggyőződés, hogy az írás az érzékeltetés eszközeként végképp elavult.” Senki se hinne neki – gondolja –, mégis megpróbálja. Nem akarom példákkal illusztrálni ezt a vádiratot, csak egyetlen képet említek. Egy keretlegény agyonver egy zsidót, félholtan levetkőzteti, kirakja a harmincnégy fokos hidegbe, végül lepisálja. A szerencsétlen jégszoborként hal meg. Az írás (emlékezés) végtelen szenvedés, nem véletlen, hogy akik vállalkoztak rá – például Primo Lévi – belehaltak. Zsolt Bélát a végső tanúskodás tartotta életben egy darabig.
De olvasni is fájdalmas. A FAZ kritikusa is visszahőköl: olykor az iszonyattól nem bírja tovább. Én se. Mert Zsolt végig Magyarországot akarja védeni – az első világháborúban még tisztként harcolt –, most is a nemzet érdekében akarja rögzíteni azt, ami volt – hogy okuljon belőle a kor. Az utókor? Magyar volt.
A csendőrök. Sokféle van, a tisztek rémesek – röhögnek a szenvedőkön, bealázzák, sárba tapossák őket. Ám nem mindenki ilyen. Az egyik – igaz hadtápos – kiviszi őket aknát szedni, amiből nem lesz semmi, pihennek, esznek, ami épp adódik. A másik, egy tizedes a hullákat temetni hajtja őket, aztán mikor kész a sír, azt mondja, akinek van vér a pucájában, mehet, amerre akar, a román határ hat kilométerre van. Nincs jelentkező. „Mit csináljak magukkal? Én tudom, hogy családomat fél év múlva azért irtják ki, amit itt csinál a csendőrség. De aki maguk közt élve marad, ne felejtse el: Torma Sándor csendőr tizedes, Kaposmérő, segíteni akart magukon.” Bebiztosítás a háború utánra. Sokan tudják, sejtik, hogy itt a vég, a józanabbja készül – például Németországban találkozik „jó” SS-es fiúkkal, szemben vadállatokkal: ők már készültek. A többség inkább tobzódik a szadizmusban. Egy alkalommal egy csendőr ugyancsak elengedné azt, aki vállalja. A „kis Grosz” neki is indul, aztán a határ közelében elfogja a rettegés és estére bevonul a táborba.
Éhezni, hullákkal hálni, zsidóégetést végignézni – a végkimerültségben meg lehet szokni. Zsolt csak emlékezete sarkába jegyzi fel az eseményeket, megírni pedig csak szűkszavúan írja meg, mert nem bír az emlékek terhével. Tán ezért is befejezetlen a regény: a szerző ’49-ben meghal. Azt kéne írnom, hogy belehalt az emlékezésbe – bár nem így van, a háború után még sokat írt, darabjai is mentek. Tragikus sors. (Habár… ha megéli a fordulat évét – jobb nem belegondolni…)
Zsolt Béla
Két rémség: Nagyvárad haszid környezet, jönnek a kaftánosok, az asszimilált zsidók megvetik őket, sőt félnek tőlük. Azok meg nyugodtak: a megváltás már itt a küszöbön, hisz benne van az Írásban, minek szorongani… Zsolt olykor abszurd humorra vált. Felesége – mikor még menekülni tudnak – ragaszkodik, hogy csak kilenc kofferrel tud utazni. A kofferek elvesznek, ők a halál küszöbén, de az asszonyt csak a kofferek érdeklik. Végül is a mánia miatt nem tudnak lelépni… De az is abszurd őrület, hogy a hírhedt nagykátai „muszos” (munkaszolgálatos) századból úgy menekül meg, hogy lecsukják, és a Margit körúti börtönbe viszik: ez is jobb, mint Szeredina-Budán keretlegények keze alatt.
A nagyváradi gettóból a kuplerájos madám kihozza lányait, mert jóba van a csendőr ezredessel, aki röhög rajta, de kiengedi a lányokat: a pokol vidámsága. De itt van a történelmi irracionalitás is: a parasztgyerekek miért gyűlölik ilyen veszetten a zsidókat, akik mellettük, kezeik nyomán halnak, véreznek el? Tán korábban nem is láttak zsidót, és mégis. Mit mondjak, ez a zsigeri gyűlölet lappangva élt, vagy bebeszélte a fejükbe a kurzus propagandája. („Megöltétek Krisztust…”.) És él tovább, tegnap még elfojtva, ma családi emlékekké stilizáltan. („Mikor én katonaként Pripjatyban voltam…”.) Vagy kódolt formában („idegenszívűek”, „turisták”). Tényleg rémes olvasni ezt a bűnlajstromot, mert ha olykor meg is szalad a tolla, vagy igaztalan (mint például a gettóbeli orvossal) – a dolgok, tények nagyjából így estek meg –, lásd igazolásképp Závada Pál Természetes fény című regényét.
De magyarként – a magyar emlékezetkultúra deficitjének károsultjaként is nehéz olvasmány. Szégyen, hogy úgy mondjam.
Zsolt Béla: Kilenc koffer. Szerkesztette: Kőszeg Ferenc
21. Század Kiadó, 2015, 399 oldal, 3990 Ft
