56/16 – Kertész Imre: Az angol lobogó

|

Részlet

5001970_457b4154f2066dd88c01ec66fecddcc5_wm

1956         Fotó: Fortepan

„Ősziesre fordult az idő; néhány csendesebb nap következett; odalent is, persze, de kivált az ablakon kinézve láttam, mennyire megváltozott az utca: a leszakadt villamosvezetékek a sínek közt kígyóztak, golyók lyuggatta cégtáblák lógtak, itt-ott betört ablakok, friss lyukak a hámló vakolatú házakon, a hosszú-hosszú út járdáin, egészen a távoli kanyarodóig sűrű tömegek, az úttest üres, egy-egy nagy ritkán, nagy sebességgel elhúzó jármű, személy- vagy teherautó, valamilyen erősen szembeötlő, lehetőleg minél rikítóbb megkülönböztető jelzéssel. Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván a rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek. Én ezt az autót, miután elrohant előttem, most már csak hátulnézetből láttam: s ebben a pillanatban, amikor a taps megszilárdulni, szinte megvastagodni tetszett, a bal oldali kocsiablakból tétován, először szinte vonakodón kinyúlt egy kézfej. Ez a kéz világos kesztyűbe volt bújtatva, nem közelről láttam ugyan, de feltételezem, hogy szarvasbőr kesztyűbe; s valószínűleg a tapsot viszonzandó, néhányszor óvatosan, a kocsi menetirányával párhuzamosan meglendült. Integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba. Azután kocsi, kéz és angol lobogó – minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak. Hát ennyi az angol lobogó története.”

00384408 (2)

Blaha Lujza tér, 1956         Fotó: Fortepan, Nagy Gyula

Az elbeszélés több kicsiny egymásba folyó, egymásra torlódó szomorú történet rögzítése, folytatólagos film a negyvenes–ötvenes évek apró emberi szörnyűségekben testet öltő Magyarországáról, amely eléggé aprólékos jelenetezés után jut el késleltetett csúcspontjához: „egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen”. A „járdán kétoldalt feketéllő tömeg közt” „iszkolt” a gépkocsi, tapsot kapott a tömegtől, s akkor egy szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kéz nyúlt ki a gépkocsi ablakán, mintha tétova üdvözletet küldene, „tán egy kicsit részvétteli mozdulat”. „Aztán kocsi, kéz és angol lobogó — minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak.”

„Hát ennyi az angol lobogó története.”

Hát tényleg mindössze ennyi volna? Az író állításának azonban mégis hitelt kell adnunk.  Hiszen az egész elbeszélés folyamán ezt akarta elmondani. Az angol lobogó történetét. Erre sarkalta a környezete, erre sarkalta ő saját magát. Erre készült, miközben hidegrázós látleletet ad az ország és lakóinak ’56 előtti egy évtizedéről. A lakókéról, akik megfoszttattak a polgári léttől. A körülmények lassú, sűrű sodrásának pásztázása vajon a felkelés és a tragédia irányába mutat-e? – ez is joggal merül föl az olvasóban, aki olykor még talán türelmét is veszteni képes e próza kimért, csillapító ritmusában. Viszont, utólag úgy látja, hogy az író végigvezeti őt a kényszerítő körülményeken, amelyek megszülték a forradalmi napokat.

Mohai V. Lajos

CÍMKÉK: