Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált
A kötet nyelvezete is elárulja, hogy Kosztolányi Dezső nem érdemtelen tanítványáról van szó. A szókészlet szépsége mindig adott. A szavak többnyire hosszú mondatokba zsúfolódnak, nem mindig könnyű követni őket, de megéri.
Mohai V. Lajos Fotó: Szépírók Társasága
Mohai V. Lajos a kötetekkel gyakran jelentkező költőkhöz/írókhoz tartozik. A bátyám hazavitte a halált főcímmel kiadott könyve a PRAE.HU – Palimpszeszt Könyvkiadónál látott napvilágot 2014-ben.
Hatodik évtizedének betöltése előtt az író témái közé óhatatlanul beszökken és láthatóan elterpeszkedik ott az öregség és a halál. „Az élet a gyermekkorban két kézzel szórja az aranyat és a gyöngyöt – írja Mohai –, hogy a toldozott-foldozott öregségben visszavegyen mindabból, amit addig adott, amivel elkápráztatott.” Ennek oka, hogy a szerzőt magát is megérintette „a halál”, a „kemény poroszló”, ami „nem ereszti foglyát”; Shakespeare Hamletje fogalmazza így. Ez az állapot visszahozza Mohai emlékezetébe a közeli hozzátartozói elmúlásakor átélt megrázkódtatásokat. Először a bátyja (hirtelen) halálát mondja el az olvasónak, talán mert ez sújthatta le a legjobban; hogy ennek az esszéisztikus prózának a hangját bemutassuk, fogalmazzunk így: a bátyja halála – Mohai szerint – égi „tévedés” lehetett. Helyette hívták el. („Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy ezután már nincs, aki hazahívjon. Azzal a sejtéssel élem hátralévő éveimet, hogy azon a napon, amikor meghalt, tévedésből az enyém helyett az Ő nevét kiáltották az Égből.”)
Az írások általa legfontosabbnak tartott gondolatait kurziválva tárja elénk a szerző, és nagy kezdőbetűt kapnak tőle a szövegek kiemelt szimbólumai: az Égbolt, az Ég, a Nap, Apám, Anyám, Nagykanizsa (a szülőhely), a Kert, a Major, az ütött-kopott Mészáros utca házai a Krisztinavárosból, a Kutyák (a teljesség igénye nélkül soroltam föl őket).
A prózafüzérben jelentéstani és stilisztikai szempontból is megkülönböztetett szerepe van a családi szóhasználatnak: így kerül bele a kurzivált lényegek körébe a Hidegház, azaz a nagykanizsai temető ravatalozója: „A temető ravatalozóját nevezték nálunk, a családban, Hidegháznak; ez az elnevezés ismétlődött Anyámmal és a Bátyámmal folytatott beszélgetéseinkben. Mi sem volt természetesebb ennél, ha a temetői dolgok, és a családtagok, rokonok halála került szóba. (…) A kanizsai Hidegház elnevezés nekem személyes emlékeztető. Ezért hiába fúrná az oldalamat a kíváncsiság a családomban megragadt kifejezést illetően, és hiába járnék sikerrel a megfejtésében, nem tudnék mit kezdeni vele. Mert amikor a Hidegházról írok, a valósággal való hasonlóságot keresem a múltamban, ám Istenen kívül ki lehetne a megmondhatója, hogy hová jutok majd végül el? Vajon elégséges-e az elszántság bennem, hogy célomat véghezvigyem? Leások közös családi életünk gyökeréig, de a múlt vajon bátorít-e majd a folytatásra, vagy a pusztulás széltében-hosszában elkerülhetetlen látványa elveszi a kedvem tőle?”
Ahogy az már korábbi köteteiben is szembeötlő volt, ebben a műben ugyancsak különös jelentőségre tesznek szert az évszakok. Az író kedvenc (hol a versben, hol a prózában, hol az esszében) visszatérő évszaka az ősz; ezzel nem áll egyedül a magyar irodalom történetében. Kegyetlenség a sorstól, hogy a legrosszabb, az író életére legtöbb árnyat vető események ekkor történnek szeretteivel: a báty, az anya, az apa halála.
Fölidéződnek az olvasóban Mohai V. Lajos első, Kilazult kő (2007) című verseskötetének toposzai. Ott van egy táj, amelyben megszólalnak a búcsúztató versek: egy hegy alatti völgy, benne a kert. A kertben mindig ősz van, sőt október. Vagy még később: nem terem már semmi. A kert fölött az égi temető, aki számított az élőnek, már mind abban van. Mások halálában a saját halálunkat éljük meg. Az első találkozás után a halállal az élet már nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. Ez egy olyan világ, a költőé, amelyből csak fogynak az élők, csak mennek, de nem érkezik senki.
Hogy az évszakok mitológiájánál maradjunk: a tél a legkevésbé kedvelt évszaka Mohainak, mégis az alkotás paradoxona, hogy ebben a siratókönyvben erről ír a legszebben: „Hajnalonta a meszesgödör melletti kicsinyke tócsákban kocsonyásodni kezdtek a megfeketült szilvaszemek; ettől olyan viszolygásom támadt, hogy majdnem belebetegedtem. Lassan, megállíthatatlanul a környékünkre telepedett a kapzsi tél, hogy néhány hónapra elvegye tőlünk az eleven világot és mély torkából hideget leheljen; hogy falánk sarki szelekkel keserítse meg az életünket, melyek átfújtak a letarolt dombok hajlatain, hogy odatömörítsék a védtelen kerítések és házfalak mellé a tél minden kínját. Az első kemény fagyokban a föld megadta magát az elmúlásnak.”
A kötet nyelvezete is elárulja, hogy Kosztolányi Dezső nem érdemtelen tanítványáról van szó. A szókészlet szépsége mindig adott. A szavak többnyire hosszú mondatokba zsúfolódnak, nem mindig könnyű követni őket, de megéri.
Az esszék egyikében (Vajon meddig még?) felbukkan Mohai szeretett európai városa, a nyolcvanas évekbeli Prága. Azt hiszem, hogy sokan keresték vele együtt a csehszlovák/cseh főváros kis utcáin, hangulatos kocsmáiban és kávéházaiban Bohumil Hrabal, Franz Kafka és Jaroslav Hašek lábnyomát. Ezek a szerzők – akkor, amikor 1984-ben a szerző ott járt –, egy egész értelmiségi generáció hőn szeretett alkotói voltak. Ebben a novellában plasztikussá válik Mohai poétikájának egyik formaszervező elve: a kötetté szerkesztett esszék kívülről is, belülről is egymásba nyúlnak. Prágai élményeit a bátyjának meséli el a szerző, ugyanakkor mint olvasó-alkotó-testvér számunkra is megmagyarázza, mi nyűgözte le őt Hrabal Élet szmoking nélkül című írásában.
Kedves olvasótársaim, viselkedjünk úgy, mint az akkori hallgató, és olvassuk ezt a kötetet úgy, ahogy a szerző írta: időnként versnek, időnként prózának, időnként pedig esszének. Ha a mondatok árja olykor túlcsordul a poháron, mint a csapolt sör, egy késsel távolítsuk el.
