Kabdebó Tamás (Budapest, 1934. február 5.–Dublin, 2018. május 23.)
Kabdebó Tamás – amellett, hogy főként az utolsó harminc évben afféle kulturális diplomataként is működött – magyar írónak vallotta magát.
Kabdebó Tamás Fotó: Kaiser Ottó, Wikipédia
Az idei könyvhétnek volt egy különleges bemutatója. Június 8-án, este hatkor Kabdebó Tamás író, műfordító, történész dedikálta volna Ír szerelem című, a Magyar Napló gondozásában megjelent novelláskötetét a kiadó pavilonja előtt. Az író azonban nem jelent meg. Nem jelenhetett: május 23-án Dublinban, a kórházban elhunyt. Helyette Lily lánya jött el Londonból, hogy a családot valaki képviselje. S már nem tudtuk az eseményt megfelelően kommunikálni. Pesti ismerősi, barátai közül sokan haláhíréről sem értesültek. A dátumot én adtam le az Írószövetségnek, s a szervezet, amelynek az Írországában élő író is tagja volt, adta tovább a médiumoknak a szomorú eseményt.
Kabdebó nagy legendagyártó volt. Talán ezt az eseményt is kiszínezte volna a maga optikáján. Vagy odaföntől vigyorogva nézte volna (ki tudja, talán nézte is), milyen zavart sikerült okoznia, a lemondott szereplésekről, Baján, ahol felnőtt, Székesfehérváron, ahol barátja, Sobor Antal, és cserkész nevelője, Sulyok Ignác János lakott, az Írószövetség Bajza utcai székházában, ahol lehetőségeihez mérten mindig szívesen jelent meg.
Az emigráns írók sorsa volt az övé is. 1956-ban elmenekült az országból, mert részben politikai szereplése, részben katonai cselekményei miatt aligha ússza meg valamilyen súlyos ítélet nélkül a megtorlás időszakát. (Volt erről némi tapasztalata disszidálási kísérlete miatt.)
Foglalkozása könyvtáros, de vérbeli író volt. Remek memóriája elraktározta az átélt életanyagot, és műveket formált belőle. De a tudományosságot sem hanyagolta el: történészként a ’48-as szabadságharc körülményeit kutatta, az ír függetlenségi harcok és Deák szerepét. Newcastle-ban élt, de a Maynooth-i Katolikus Egyetem könyvtárigazgatójaként ment nyugdíjba a kilencvenes években.
Kabdebó Tamás – amellett, hogy főként az utolsó harminc évben afféle kulturális diplomataként is működött – magyar írónak vallotta magát. Nem szerette a nyugati jelzőt, a legrosszabb időkben sem, amint lehetett „hazatért”. Hazatért könyveivel is. Hisz kint vált íróvá, könyveinek egy részét kilencven után idehaza is kiadták. (Az istenek, Minden idők, Róma szolgáló leánya, Dunaúszó, Giogone nyomában) Csak érdekességként: szinte minden magyar irodalmi pályázaton részt vett. Verseivel is. Ha tehette, személyesen is megjelent ezeken.
Valószínű, hogy így ismerkedtünk meg. De talán egyik hévízi irodalmi találkozón, hisz jó barátja volt Major-Zala Lajosnak. Csevegésünk közben szóba jött Sobor Antal neve is. Akkoriban az Árgust szerkesztettem Fehérvárott. S hamarosan összekötődtek a szálak. Gyakran volt vendégünk a szerkesztőségben, a Vörösmarty Társaság székházában. Itt kezdett el mesélni nagy tervéről, a Danubius Danubia „folyamregényről”. Aztán meg is jelent az Árapály, a Láng Kiadó jóvoltából, 1994-ben. Akkor még nem ismertük Határ Győző kissé mulatságos szóváltását az íróval arról, hogy „Tomikám, komolyan gondoltad, hogy megírod mind a három kötetet?” S megírta a középkortól máig érő történetet, a Szendrő család krónikáját, a Duna apoteózisát, az egyik legfajsúlyosabb újkori magyar regényt. Egy epizódjának magam is tanúja voltam. S ekkor értettem meg valamit Kabdebó Tamás és Sobor Antal férfibarátságából.
Tamás ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy az első kiadás címplapja Sobor Antal festménye legyen a Veránka-szigetről. De nem elégedett meg a fényképpel, Tóni barátunkat elvitte a szigetre, ott az író-festő vázlatokat készített, és a címlapra egy csodaszép akvarellje került, ahogy Kabdebó Tamás megálmodta. Gyakori vendég volt Soboréknál, akarattyai nyaralójukban, olykor dublini feleségét, az ír szimfónikusok hegedűsét, s akkor még kisfiát is magával hozva. Volt egy pár év, amikor mi is ott vettünk házikót, és ebben a kedélyes háromszögben szép élményekre tettünk szert. Nekem kezdettől imponált Kabdebó vagánysága – ami írásaiból is kitetszik –, sportemberi tartása, s idővel – szintén írásaiból – kiderült, szenvedélyes horgász. Bár nem gyakran találkoztunk, pár szóból is megértettük egymást. Egyet sajnálok: egyik bajai otthonléte alkalmából meghívott, hogy töltsünk együtt pár napot, ismerjem meg írásai egy részének helyszínét. Készülődés közben baleset ért, nem jutottam el Bajára.
Két lapot szerkesztettem, az Árgust Fehérvárott, a Pannon Tükröt Zalaegerszegen, mind a kettőben vállalta a munkatársi szerepet. Sok-sok ötletet kaptam tőle, s számos írást. Hálánkat talán törlesztettük 2009-es 75 című novelláskötetének kiadásával, amely 75 novellát tartalmazott, s kiadója a Pannon Írók Társasága volt. Novellái érdekesek, mert jó részük Angliában, Írországban, vagy éppen Brit-Guyana fővárosában, Georgetown-ban játszódik. Olykor csak történetek, életmesék, máskor valódi íróigénnyel megírt mesterművek.
Az utóbbi években betegeskedett, barátja, Sobor Antal is a fehérvári temetőbe költözött, ritkábban találkoztunk. 2017-ben én is „váltottam”, a dunaújvárosi Dunai Limes munkatársa lettem. S ekkor gondoltam ismét rá, a mi „dunai emberünkre”, hátha tud segíteni nekünk, főként az induláskor. Terveztünk egy konferenciát 2017 őszén, Duna motívumok a magyar irodalomban és filművészetben címmel Dunaújvárosban. S valakinek eszébe jutott, hívjuk meg őt is, legyen díszvendég. S így történt. Kissé ziláltan érkezett, síszerelésben, jumbó sapkával, mintha a kórházból szökött volna meg. De ezt nem firtattuk.
Ott, a tanácskozáson kaptam meg tőle novelláinak kéziratát. Aminek a könyvhétre kellett volna megjelennie. A Magyar Napló – az ott lévő Jánosi Zoltán igazgató jóvoltából – vállalta a kiadást. A kötet elkészült, a szerző már nem érte meg bemutatót, sőt, a tervezett bemutatókat.
Az Ír szerelem – jelképesen is – egy távolra szakadt írói pálya végső dokumentuma.
