Kitartó
Részlet
A Kitartó eldugott kiskocsma állandó
vendégekkel. Az arcokról olvasható, hogy mit.
A korombőrű gyári munkások bajsza sárga
a zárjegy nélküli ukrán cigarettáktól, amik,
tudtam meg később, csak törzsvendégeknek
léteznek. Az egyetlen nő ugyanolyan ragacsos
hajú, mint a pult. Nem láttam itt más nőt,
hiszen ebben a félhomályban csak a gyerekeket
jelentik, meg a makulátlan terítőket, amik
összekötik a közös étkezéseknél az asztalfőket.
Eleinte idegesen méregettek a pultosnő és a
vendégek, hiszen fiatal voltam a beletörődéshez.
Nem tudták, hogy közéjük akarok tartozni.
Nem tudták, hogy közéjük akarok tartozni.
Azok közé, akik nyitott szemmel alszanak.
Szemeik alatt vastag, fekete félkarikaként
húzódtak az álmok. A háttérzajnak bekapcsolt
híradó jelentéseit lassú húzásokkal akartam
én is fogadni, és hangtalanul tenni vissza
a felespoharat. Először csak vegyültem
közöttük, a pultba tapadt legyeket néztem, és
próbáltam még azoktól is élettelenebb lenni.
Ugyanazokkal a szavakkal kértem a következőt,
és, bár a pult alatti házi pálinkából még nem
kaptam, a nő kezdett figyelmen kívül hagyni.
Lassan az első leckémet kértem a mellettem
ülőktől, hogyan aludhatnék én is nyitott
szemmel. Mi ide születtünk, válaszolták.
Mi ide születtünk, válaszolták. Persze őket nem
őrizték a panelek mögött terpeszkedő gyárak,
és nem körözték a járőröző munkásjáratok.
Nekik mindez élet volt. Látták, ahogy a semmiből
falak emelkednek, és a gyárkémények mögötti
naplementék fényében fekete gyémántként
üzemelnek. Aztán legtöbbjüket bezárták, és
megszülettem én, akit ugyanúgy kúsztak be
különféle növények, mint az értéktelenedett
drágaköveket. Akkorra már jelentek meg
verseim, amik nem néztek ki máshogy a papíron,
mint mások versei, hiába olvastam fel őket a
zöldülő falaknak, mikor felszabadulásra vágytam.
Mikor felszabadulásra vágytam, azt akartam
hallani, amit Kassák, amitől ketté hasadnak
a falak, de csak a hamar elhaló visszhang
válaszolt a gyárak kongó belsejéből. És mikor
kíváncsiságból tapsoltam, az csak nevetett.
Próbáltam éjfél utáni utcákon is, de csak
a kutyák ugattak meg, s egy alkalommal
elmondtam egy arra ténfergő részegnek,
aki az utolsó szó után a pártokról kezdett
beszélni. Aztán, mintegy halotti torként,
hajléktalanoknak olvastam, akik aprót adtak,
lesütött, érme nagyságú szemgolyókat.
Majd idejöttem, ahol feleslegesek a kifejtett
mondatok, és azt hittem, ők tudják megadni.
Részlet a szerző Könyvhétre megjelenő Ez nem az a környék című első kötetéből.
Juhász Tibor
