Jolsvai András: A napok színe
Jolsvai türelmetlen szerző. Ha készen van egy regénydarabkával, azonnal közli. Mire is tartogatná? Hadd olvassák.
(Első nekifutás) Ha lenne játékos kedve a Scolar Kiadónak – persze, lehet, hogy van – jutalomkönyvet ígérne annak, aki kitalálja, honnét vettem ennek a recenziónak a címét. Merthogy idézőjelben van, ugyanis nekem – sajnos vagy nem sajnos – az a megrögzött szokásom: ha idézek, kiteszem az idézőjeleket. Erről semmiféle begyűrűző nemzetközi trend nem tud leszoktatni. A tetejébe dupla csavar van benne – mármint az általam választott címben, mert nemcsak idézet, hanem egy paródia címének az idézete. S ha valaki megfejtené, hogy ezt az Így írtok tiből kölcsönöztem: Karinthy Frigyes adta ezt a címet Balázs Béla háborús naplójáról fantáziált krokijának, még mindig nem ismerné választásom valós indokát. Nagyjából harminc-negyven emberfő a létszáma azoknak, kiknek valamelyes ándunguk (bocsánat: sejtelmük) lehet róla. Ne csigázzam tovább az ilyes játékokra nem kíváncsi olvasók figyelmét, mert gyorsan továbbgurulnak az egerükkel. Tehát: együtt voltunk. ’Én is ott voltam benne.’ Jolsvai András az író, s jómagam, kire most a recenzor (brrr, de csúnya szó) szerepe jutott. No, nem az első világháborúban, ahol a későbbi világhírű filmesztéta önkéntesként megfordult, csak „egy kis vacak lapban” – hogy megint Karinthy (Frigyes!) szelleme lebegjen a képernyőm fölött. Együtt szolgáltunk, én valóban gólyaként, tanulva az újdondász szerepét, ő meg tovább szolgáló tisztként, s hogy milyen rangfokozatban, azt a régi és a leendő olvasóinak a fantáziájára bízom. Hopp! Majd’ elfelejtem: Köztársaságnak, aztán meg Respublikának hívták a hetilapokat, melyek éppen egy-egy esztendeig éltek-haltak, s szenvedtek mártíromságot a honi sajtóváltozások oltárán. Mindennek éppen negyedszázada, úgyhogy nagyon ideje volt már, hogy valaki regényt költsön azokból a múlt évezredi históriákból. S hogy éppen Jolsvai András tette meg ezt a fontos lépést (sok-sok kis és nagy lépést), annak nemcsak egyedüli oka az, hogy most lett rá sok ideje, megszabadulván egy másik hetilap parancsnoki hídjától. Hogy aztán erről a hídról önként lépett-e le, vagy akadtak, akik lefelé lökdösték onnét, arról most hallgatnék, úgyis megírja majd ő azt, ha itt lesz az ideje.
(Második csengetés) A napoknak volt már hordaléka a 20. századi magyar prózában – megint rejtvényezhetnénk, de csak azért, mert Jolsvairól tudható, imád játszani –, Déry Tibor írta ezt a mondatot emlékezésáradata fölé, hogy aztán a folytatásuk Újabb napok hordaléka gyűjtőcím alatt fusson. A napok színe cím azt ígéri, lesz majd tán Újabb napok színe, ha tovább peregnek az esztendők. Ha lenne könyvborító kritikai rovat a magyar sajtóban, akkor jelen sorok írója most elhallgatna, s nem szólna egy szót sem a zsaroló levelek kivágott betűinek mintájára készített védőborítóról. Így is ezt teszi, mármint elhallgat, mutatóujját ajkaira illeszti, csöndben marad. Inkább lapoz hármat, ahol különös mottóra lel.
„Barátaimnak (akiknek száma e könyv megjelenésével jelentősen csökkenni fog)” – Akkor itt valami kulcsregényféleség készült és nyomtatódott ki. Nem mintha nem lenne köztudott, hogy szerzőnk általában azt a valóságot írja meg, amit esztendeje vagy évtizede megélt. Akinek kételyei volnának efelől, nézzen a fülre, a színes borító elülső fülére: mint valami folytatásos tetralógiában, sorakoznak a szerepnevek. S aki volt olyan szerencsés (netán szerencsétlen?), hogy akár csak pár hónapot is eltöltött a regényben Periszkóp névre keresztelt hetilapnál, lázasan keresheti önmagát – ha privát életében még nem tette volna meg ezt. Bizony mondom néktek (ez a mondatom is idézetgyanús), kellemetesen szórakoztató játék (már megint a játék) meglelni önmagunkat (a való életben nem mindig az), aztán keresni a többieket, tallózni ebben a ferdített ki kicsodában, rájönni, persze csak később, kiket vont össze és kiket hagyott ki az írói fantázia és leleményesség. Ki járt jól – azzal, hogy belekerült, vagy azzal, hogy kimaradt. Ki járt rosszul, kinek még ennyi halhatatlanság sem jutott, csak a nagy semmi, a Nix. Bár néha a semmiből lesznek valakik. Ha van a hazai rendszerváltásnak nagy tanulsága, úgy ez az.
(Harmadik felvonás – ami nincs, mert a jó regényt szünet nélkül olvassák) Felvonások nincsenek – hatvanegy fejezet van. Prímszámnyi fejezet. A honi irodalom matematikai indíttatású szerzői (Ottlik, Esterházy) szellemujjaikkal integetnek immár a túlvilágról: ez jó jel, mármint a törzsszám megjelenése. Amire aztán a szerző visszaint (’Akarta a fene’), éppen így jött ki a lépés, itt fogyott el a mondanivalója vagy a szuflája – a kettő nem ugyanaz.
Jolsvai ugyanis türelmetlen szerző. Ha készen van egy regénydarabkával, azonnal közli. Mire is tartogatná? Hadd olvassák. Nem akar egyszerre ’betörni új időknek új dalaival’ (már megint egy fránya idézet), azt szereti, ha hétről hétre apró kis szellemi röppentyűket helyez el azokban a lapokban, melyek még nem szűntek meg alóla. (Lista a recenzens memóriájában.) Olvashattuk már e regény jó néhány fejezetét, már akik szorgos könyvtárlátogatók vagy lapvásárlók vagyunk. Aki otthon várt a sült galambra, annak persze meglepetés e negyedfélszáz oldalnyi regénytest.
(Negyedik hasáb) Aki látta valaha Jolsvait dolgozni, ezen nem a lapszerkesztés közbeni furikázást értem, hanem az írást, az képet alkothatott magának az „alkotó” munkáról. Egy társasházi öröklakást képzeljenek el, melynek halljában regnált a kulturális rovat, bár ezt a regnálást lényegében heti egy napra korlátozta a lapzárta határideje. Ül egy ember, tetőtől talpig öltönyben és nyakkendőben, és golyóstollal (!) A/4-es lapokra ír. Olvasható betűkkel. Mint aki nem tudja, hol van – csak azt, hogy hol él. Fabrizio del Dongo lehetett így a Waterloo-közeli csatatéren. Látta, ami körötte zajlik, de azt élte, amit belül érzett.
Regényt is csak így lehet írni, idéző cédulákat küldeni mindenféle alakoknak, sorba állítani őket, aztán, mint a sorozó katonaorvos, alkalmasnak vagy alkalmatlannak ítélni a szereplésre a figurákat. Lesznek majd sértődések, de ki bánja. Aki megkölti őket, semmiképp se, s talán a majdani olvasók sem. Őket meghódítja az elegancia, pillantásukat párásítja az emlék, gondolkodásukat elmélyülésre sarkallja egy fontos kérdés. Nem is az, hogy az a ’vacak kis lap’ (tudják, Karinthy), miért nem kapható ma is, miért az van csak, ami pótlék (címek jelen sorok írójának kobakjában). Az a kérdés, hol szúrtuk el, vagy általánosabban, hol s mikor szúródott el? Micsoda? Hát az egész rendszerváltás, aminek csak apró szelete volt egy hetilap kétszer egy évének krónikája. Benne van-e a válasz A napok színében, vagy nincsen benne?
(Ötödik sebesség) Régi magyar filmek közt tallózva akadtam fenn azon a problémán, hogy Jancsó Miklós, Szabó István, Kovács András, Kósa Ferenc fénykorában, a hatvanas években, miért volt minden sokkal egyértelműbb, átláthatóbb, miért tudtuk pontosan, kik a jók, s kik a rosszak. Miért, hogy ez ma nincsen – nem jogilag, hanem erkölcsileg –, hogy – újra mondom, nem politikailag – senkire sem lehet ráhúzni a vizes lepedőt.
Tébláboló senkik veszik meg, azaz tartják el a szerkesztőséget, mert éppen feltörő úri kedvük vagy a napi trend azt táplálja beléjük, hogy legyen újságjuk. Aztán az első nagyobb fuvallat elsodorja őket. Volt újság, nincs újság. Nem az a 40-50 munkanélküli a fő gond, aki nagyon akar, legalábbis a regény játékidejében, a ’90-es évek első felében, még el tud helyezkedni. A szellemi tőke ebek harmincadjára kerülése a probléma. Ha már a szellemből is tőkét csinált a változó kordivat. Mit tehettünk volna? Sokaknak csak azután esett le a húszfilléres. Az a gondolat, amit egy valódi államférfi mondott akkortájt. Mindenkinek a kezébe adtuk a sorsa intézését. Bár ennek a szabadságot ígérő gondolatnak is korlátozott a hatóköre, mert mi van azokkal, akik képtelenek irányítani a sorsukat?
No és mi van Köröndyvel?
