John le Carré: Galambok alagútja. Történetek az életemből
A le Carréra jellemző elegancia, okosság és mértékletesség mesterműve az életrajzi morzsákat fölvonultató könyv.
A legcsekélyebb kétsége se támadhat az olvasóknak szerte a világon afelől – hiszen John le Carré az egyik legnagyobb világirodalmi név ma –, hogy értékes támpontra lelhet az írói világ megismeréséhez és föltárásához, ha kinyitja az életrajz kapuját, és keresi az író élete és művei közötti összefüggéseket. Ez régi gyakorlat volt, és ma is meglehetősen kamatozó megközelítés; az életrajz tényeiből kivonatolja azt, ami a hidegháborús regényirodalom legjobb műveit tartalmazó le Carré-i oeuvre-ben megtalálható, szimplán fogalmazva: az obsitos kémet le Carré-ban; előbb az MI6, majd az MI6 hivatásosát.
Érdekes, hogy ez a szempont Graham Greene esetében mára szinte teljesen elhalványult; pedig van párhuzamosság, Greene is dolgozott az angol hírszerzésnek, a leszármazási pont, hogy ihletője is volt le Carrénak, ám a követő magasabbra hágott a műfajában, mi több, elődjével szemben műfajteremtővé vált: a hidegháborús (kém)regény legnagyobbjává. A kém, aki bejött a hidegről radikális változás volt a világirodalomban: a hidegháború láthatatlan kezének kongeniális rajza; hogy honnan jött ez az ember, amely ezt a könyvet három hónap alatt papírra vetette, erről szól A galambok alagútja, szerény alcímmel: Történetek az életemből. (Fordította: Fazekas László.)
Minden élet és a nyomában járó életrajz (noha az utóbbi szigorú kiválasztáson, rostáláson alapul) telis-tele van esetlegességekkel, ezek az esetleges epizódok azután fölkínálják magukat az író számára; le Carrénál két döntő fejlemény volt a meglátásom szerint. Az egyik a korai hírszerző éveinek németországi tapasztalatai, a másik az apja – az én szememben mérhetetlen mennyiségű linkséget, mi több infantilizmust hordozó – személye, amely egyúttal az angol alsó középosztály felelőtlen és „véres” karikatúrája is.
Hogyan válik illetve nem válik az új Németország a hitleri világ zűrzavaros és spekulatív folytatásává – billeg a mérleg, erősek még a múlt karjai, mi szavatolhatja a régi Németországtól való biztos elszakadást; ezekről a kérdésekről radikálisan fogalmaz le Carré. Én ebből a messzi távolból hajlok arra, hogy ezek az évek gyúrták különös nézőpontú, és az elveiből fikarcnyit sem engedő regényíróvá őt; a másik életrajzi fejlemény az apja folyamatos lecsúszásban vergődő alakja, börtönlakó és festett primadonna, a megátalkodott csaló –, és akit láthatóan éppúgy nem tudott kibeszélni le Carré magából, ahogy a háború utáni zavaros történelmet. Nem első eset a világirodalomban az apa alakjával való kíméletlen viaskodás, gondoljunk más-más nézőpontból például Franz Kafkára és Mándy Ivánra. De a két említett írótól elválasztja le Carré-t a „vajszíve”, némi megengedés, némi önvád – ez talán apja alakjának parodisztikus ábrázolásából is következik.
A le Carréra jellemző elegancia, okosság és mértékletesség mesterműve az életrajzi morzsákat fölvonultató könyv; a mű sokszor egybekapcsolódik az életrajz epizódjaival, de mégis mindenben a mű a perdöntő – ezt sugallja az író, és ezt az olvasók milliói hálásan tudomásul veszik; én mindenesetre igen.
Ez a szerénység nyűgöz le korunk egyik legnagyobb prózaírójának saját magáról szóló könyvében.
John le Carré: Galambok alagútja. Agave Könyvek, 2017, 324 oldal
