Apokalipszis mikroszkóp alatt

|

Hutvágner Éva: Örök front

Hutvágner Éva első regényében nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy a női barátság mibenlétét próbálja az irodalom eszközeivel megérteni.

A témaválasztás annyiban hiánypótló, hogy a férfibarátságok (a szülő-gyerek viszonyról nem is beszélve) ábrázolásával az irodalom hagyományosan gyakrabban próbálkozik, mint nő és nő közötti megfelelői megvizsgálásával.

A regény történéseinek hátterében egy kisbolygó tart a Föld felé, az ütközésben pedig az emberiség menthetetlenül elpusztul. Az apokalipszis, és az arra adott emberi válaszok azonban nem különösebben érdeklik a regény szerzőjét, mindez csak díszlete, vagy még inkább metaforája az előtérben zajló személyes problémáknak, Ágnes és Júlia sok közös emlékkel és sérelemmel, rituális különköltözésekkel és nagy összeborulásokkal terhelt barátsága ugyanis a felbomlás és egymásra találás határán imbolyog.

A kisbolygó és apokalipszis díszletjellegét erősíti, hogy ezek ábrázolási mélysége nem haladja meg egy B-kategóriás közönségfilm szintjét: a NASA bejelenti a hírt, az emberek megijednek, és már lépünk is tovább. A becsapódásig nem ér el a regény, így nem tudni biztosan, tényleg megtörténik-e; ahogy a lányok barátságának kérdése sem zárul le.

Hutvágner víziója azonban nem is törekszik az egyetemesség látszatára: a próza többször jelzi, hogy nagyon is megfogható a szöveg világának itt és mostja, az Y-generáció Budapestje. Ez a bel-pesti szellemiség mutatkozik meg a világvége első jeleiben, hiszen, mivel elmegy az internet, nem lehet tovább a guggoló, hamisított Adidas melegítőt viselő szlávok guggoló fotóit nézegetni; a tévében pedig prófétává lett hajléktalanok nyilatkoznak, „talán pont az, amelyik a jövő havi koncertműsort árulta” (62-63.).

Mindeközben a legapróbb rezdüléseket is szinte mikroszkopikus nagyítás alatt vizsgálva követhetjük: „Ágnes összehúzza magát az ágyon, keze Júlia takaróján át Miklós orra elé lóg. Júlia utálja, ha valaki ráfújja a levegőt. Szégyellnie kellene, hogy senkit sem szeret annyira, hogy az orron át kifújt levegőjétől ne undorodjon? (…) A testen átjáratott levegő már használt, száradt takonydarabkák mikroszemcséit és törött szőrszálakat sodor magával, a tüdő belső felületével érintkezett, a torkon át vagy a szájat felpuffasztva kiömlik a szobába, rá a kezemre.” (108-109.). Vagy: „Hotdogos, ruhabolt, felújítás, átnéz a túloldalra, parkoló, kutyák, vissza, szakadással teli és felhólyagzó aszfalt. A beton élőlény, betegségei és gyógyulásai vannak. A zsebében zacskó, tejért indult, délutáni kávéhoz, a közértbe, ahol szinte mindig romlott a tej. A lépcsőn, a bolt előtt egy galambfióka ül. A csőre mellett, mint minden fiókának, a bőr ernyedt. (…) Júlia megpróbálja nagy ívben kikerülni. A fióka néz rá, ahogy a lábát átemeli.” (125.)

Benyomásokból, intuíciókból áll össze a két főszereplő némileg határozatlan viselkedése. Nincs kész válaszuk arra, hogy szükségük van-e még egymásra, ahogy arra sem, hogy mit várnak az élettől, hiszen az ezekről alkotott elképzeléseik következetlen mikrotörténésekből állnak össze. Ezt a fajta páros vívódást nem is lehetne másként visszaadni szövegszerűen, csak ezzel a kinagyított, aprólékos és végletekig érzékeny leírásmóddal. A lányok maguk számára sem tudják megfogalmazni, mit akarnak a másiktól. Együtt nőttek fel, barátságuk önmeghatározásuk része lett. A regény jelenében azonban ezt már keresztezi a privát szféra iránti vágy, de egyben az oda zárkózásból eredő, sokszoros sértettség is.

Szeretet, megszokás és utálat útvesztőiben próbálnak kiigazodni a lányok. Mindketten párkapcsolatba menekülnek egymás elől, de a férfiak csak ideiglenes és felszínes társak. Ágnes deklaráltan rövid távon és csak ágymelegítőként számít Marcellre, és Júlia is megfogalmazza, hogy „Miklós csak nikotintapasz Ágnesről leszokóban. Közelebb érzi magához a gyerekkori barátnőt, mintha testvérek lennének” (46.).

Az érzelmi közelség hullámzása jól megfoghatóan realizálódik a térhasználatban, a lányok a saját szimbólumaikkal jelzik maguk számára a különköltözést, az új otthon belakását, elfoglalását: „Júlia nem költözött oda hivatalosan [Miklóshoz]. Csak megjelent, elmosogatott, kirázta a billentyűzetből a koszt, és ottmaradt estére. Ha elment, szólt, hogy mikor jön vissza.” (61.) Illetve: „Pár nap múlva odaköltöztette [Marcell Ágnest], bár a költözés egy saját fogmosópoharat és egy szobanövényt jelentett, na, meg két zsák mosatlan ruhát.” (66.)

Az alibi-párkapcsolatok és a különköltözés azonban nem elégséges a barátság pótlására. Az önértelmezés részének megtett barátságot nem lehet csak úgy felülírni. A különköltözés privát világvégét jelentene, amit még elképzelni sem lehet, nemhogy megvalósítani. A közös múlt annyira erős, hogy az már önmagában kötelezi a lányokat a kapcsolat fenntartására, akik tehát elindulnak, hogy megkeressék egymást.

A találkozás után a szép és dominánsabb Ágnes elcsábítja Júlia udvarlóját. Nyilvánvaló, hogy ez nem a lassú, felszínes Miklósnak szóló gesztus, hanem üzenet Júliának. Miért is? Talán bosszú a privát szféra megsértéséért? Talán a kettejük közötti hatalmi viszonyok erőszakos kifejezése? Mennyi ebben a féltékenység, amiért Miklós közéjük férkőzhet – s talán Ágnes Miklósban valamelyest Júliát akarta inkább visszahódítani? „A barátságom erősebb, mint a ti szerelmetek.” (33.) – mondja még a regény egy korábbi pontján Ágnes.

A szereplők sok időt töltenek az utcán céltalan kóválygással, lézengéssel, és a szöveg általában ilyenkor a legaprólékosabb. Ez a céltalanság valamivel általánosabb szinten is tetten érhető, amennyiben a regény egyik fő tapasztalata, hogy e fiatal sorsok nem tartanak semerre. Ebbe bele lehet látni a hedonista, preapokaliptikus összeomlást éppúgy, mint talán a generációs útkeresés gyakran kilátástalannak tűnő tapasztalatát. Még a regény minden szereplőjét gyötrő fejfájás is inkább egzisztenciális krízis tüneteként értelmezhető, hiszen azt a cselekmény idejében még a földi légkörön kívül tartózkodó kisbolygó jelenléte nem indokolja. A generációs lehetőségekről, illetve azok hiányáról festett sivár képet tovább árnyalja, hogy karrier és alkotás tekintetében is kevés opció sejlik fel, a más emberekkel való kapcsolatban kiteljesedni pedig erős kockázatokkal jár, a fiatalok tehát konkrét irány vagy elképzelés nélkül keresnek valamit; néha egymást, néha nem is tudni, mit.

Az Örök front nem egy könnyed olvasmány. A szöveg időben nem teljesen tisztázott sorrendű, lassított, kinagyított benyomásokból, illetve értelmüket csak kontextuálisan elnyerő gesztusokból áll össze. Mélyebb összefüggéseinek megértéséhez az életben és az irodalomban való jártasság egyaránt szükséges. A regény legnagyobb erénye, hogy az érzelmi alapú benyomásokat, ezek hullámzását, illékonyságát a maguk összetettségében képes ábrázolni. A mikroszkóp lencséjén keresztül figyelhető események így az összetett karakterek hitelességében nyerik el létjogosultságukat, és állnak össze átérezhető, hiteles egésszé.

Hutvágner Éva: Örök front, Kalligram Kiadó, 2017, 160 oldal, 2500 Ft

CÍMKÉK: