Mohai V. Lajos írása
1.
Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az éden zenéjébe, meglesve a lábujjhegyen ágaskodó mesék tündéreit, a bodzabokor alatt csodás szívdobbanás volt minden.
Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útravaló, meddig még az enyém?
2.
A délután kisimított selyme alatt megülő pára szemérmesen eltakarta a kertek nyitott sebeit, a kikapált, üres virágágyásokat, és az őszi égetések utolsó nyomait. Pörkszagot árasztott magából a Föld, oldalra az istállók falának bontástörmeléke púposodott a drótkerítés mellett; a mállott téglákat, ahogy az izmos karok idetalicskázták őket, egymásra döntötték.. Egy-egy nagyobb tömbből elgörbült vasrúdak meredtek hegyesen a levegőbe, lépcsők letörött darabjai csillantak meg síkosan a reggeli harmat maradékától. A betondarabok közeibe deszkák forgácsai szorultak, mint valami vaskerítés kiálló tüskéi.
A nyári konyha meszes falának támasztva foghíjas fapad csúfoskodott az eresz alatt, mellette ócska bádogvödör, melyet nem rég még itatásra használtak. A fülét, hogy jobban kézre álljon, kék műanyaghuzallal tekercselték körbe. Egy sodronyos vaságy rozsdásodott az elfeketedett ajtófélfa tövében. Rajta matracbélés, penésznyom.
A hirtelen jött eső kopogni kezdett a köves verandán, és sűrű szálaival elmosta a színeket. Minden életlenné változott, mintha egy légypiszkos ablak mögül látszana messziről, egy homályba vesző kapuboltozat alól, vagy valahonnan egy eltakart zugból, mely védelmet nyújtana.
Mely összezsugorítana mindent úgy, hogy onnan nem is látszanék.
3.
Hol maradnak a Belsped-istállók kapui, amelyek elnyelték a nappali fényeket, a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága, hol marad? Hol maradnak a fuvaros lovak hajnali horkantásai, amikor álmosan nekilódultak az útnak, hogy kiszolgálják a város igényeit? Hová merül el a jegenyék imbolygó árnyjátéka, ha majd kivágják őket, és tüzelő lesz belőlük?
4.
A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszeibe, egy deszkákkal megmagasított és elkerített sarokba — onnan lehet a nyers téglákra támaszkodva az Ég madarait és a felhők hegyeit félrebiccentett fejjel kémlelni –, döntötték be a rakományukat.
Összeszedték minden erejüket a munkához.
Sistergő káromkodás és piszkos beszéd törte meg a szívlapátok dörejét. Az erőlködéstől a fogak összecsikordultak, hogy az inas hátak és a fölhólyagosódott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Aztán, ahogy vesszőkosaraikat odacsapták a kövezet pereméhez, Égbe csattanó korbácsütések hallatszottak.
A fölszálló szénpor vastagon rátapadt az izzadt fejekre, és a meztelen felsőtestekre. Sebek nyomai sötétlettek mindegyre a bőr mélyen bevésődött barázdáiban. Égővörös hegek.
A közelükben álltam, de ennek nem mutattam jelét.
5.
Az Égen az évszak horzsolásaival korhad az délután. A köves veranda fölött egy-egy eltévedt napszilánk időz. Alkalmi madárcsapat húz el, mintha ide-oda lökdösné a felhőket. A kertek aljából, az esőtől megdagadt deszkakerítések mögül foszlós szalagban száll föl a füst: égetik az összegereblyézett faleveleket. A keserű szagba valahonnan fűrészpor illata keveredik. A szürke lassanként mindenre celofánosan ráheged.
Pár lépésnyire a kerti csaptól az otthagyott bútorok kiszolgáltatva a hideg levegő érintésének. A hátsó udvarok mélyét kísérteties magány üli meg. Az elformátlanodott gyümölcstestek körül a szürke mintha veszítene még maradék erejéből is. A körtecsonkokat kukacok rágják.
Olyannyira kísértetiessé vált a halott gyümölcsök terhe a szélfútta fűben, hogy a helyet a Kutyák is messze elkerülték.
A távolban már nincs mire fölfigyelni; a gerendákkal megtámasztott istállók falán az ősz kopasz fénye.
De nem fény ez már, csak kialvó homály, bármennyire igyekszem is.
6.
„Későn érkeztél, épp most járt itt. Ősszel nem marad sokáig egy helyben, csábítják a sötét, határtalan földek, van benne valami varjúszerű. Ha látni akarod őt, röppenj ki a földekre, ott lesz bizonyosan.”
7.
A rozsdás és lyukas drótkerítéseket alul korhadó deszkák szegélyezték, rajtuk mész- és penésznyomok voltak, kiálló szögfejek és rászáradt festékfolt. Mindkét oldalukhoz agyagos földet hordtak támasztékul, hogy vihar idején ellenálljanak a közeli mezőről jövő szél lökéseinek. A fölső részüket arasznyi vastag faoszlopok közé kifeszített huzalok tartották a levegőben. Nyáron hosszan vadszőlő kúszott föl rajtuk, a hőségtől fölpöndörülő levelek néhol barnára égtek a vakító Napsütésben.
Balra az udvar elhagyott végében, távol a gazdasági épületek maradékaitól, a bodzabokrok mellett pincekijárat ágaskodott föl a fák koronája felé, alatta téglával kifalazott verem van a talaj szintje alá süllyesztve. Durván ácsolt lépcső vezet a belsejébe, ahová valahonnan víz szivárgott le, amely a legszárazabb hetekben sem párolog el teljesen; és a helyiség levegőjét a nyirkosság hideg szaga üli meg. A lepedékes falakra csigák és gyíkok telepedtek, és furcsa színű gombák tenyésztek az alacsony plafonon.
