Háy János: Az öregtó felé
Mégsem a fizikai értelemben vett halál fenyegetése az, ami a kötet legsokkolóbb olvasásélményét adja, hanem a – már gyermekkortól – bennünk lévő halálvágy érzetének, megélésének bemutatása.
Fotó: Európa Könyvkiadó
„Maradvány vagyok. / Se évem, se napom, / se árnyékom / nem cipeli a táj, / üres csűr, / kiürült magtár. / Disznóólhideg. / Hogyan, kérdem, / vagy hogy / nincs tovább.”– veti fel részben magának, részben az egyirányú, értelmét vesztett úton fel-felbukkanó alakoknak a versbeszélő Háy János Az öregtó felé című kötetében. A költő 2017-ben megjelent könyvében az elmúlt tíz év verseit válogatta össze, melyekben egy öregedő, átmeneti életszakaszban lévő ember hétköznapi problémáit, kérdéseit veti fel, lassú vízként oldva ki a csontokat, a romlandó húst és a földhöz szabályosan odaragasztó létérzés vezérfonalát, aminek másik fele „kivezet az életből” (31.).
A kötet hangneme egyszerű, hétköznapi és letisztult, beszéde mentes a jelzők kényelmesen híg közegétől – emiatt nem kap az olvasó sem fogódzót, sem reményt a magyarázkodásra. Ahhoz ugyanis nem hagynak elég teret a mondókákhoz hasonlatos, rövid sorokból álló versszakok, mantraszerűen ismételgetett népi közmondások és ezek újraértelmezései.
A nyitóvers Ginsberg Üvöltését és T. S. Eliot Üresek című versét idézi, de míg előbbiben a szereplők fényszóróktól üdvözülten terpentint isznak Paradise Alley-ben, Eliotnál pedig még feltűnik egy alternatív vészkijárat, „A halál álomországa” – Háynál senki nem keres és nem is talál semmit, senki nem mérgezi magát semmivel, az egész univerzum ott van az emberek bőre alatt, rothadásra ítélve. A szereplők hétköznapi emberek, akik azt teszik, amit tenniük kell, vagy legalábbis amiről azt hiszik, hogy tenniük kéne. „A világ levetett / akarataiban jársz, / azt hiszed, kellesz, / holott már nem…” (49.)
A kötet öt fejezetre van felosztva, mindegyik elején – energiatartalékainkhoz mérten – kapunk a „pihenők” mellé vizet, almát, kenyeret és kekszet, amíg meg nem érkezünk a végcélhoz, az utolsó, „Mint akiben” című vershez, mely már magát az öregtót mutatja be.
A sorok felépítése kiábrándultságot tükröz, a már említett, szikár megfogalmazástól kezdve, a sorok felépítésén át egészen az értelemkeresésig. A versekben egy hangsúlyosan individualista szubjektum szólal meg, az ő szemszögéből láthatunk mi is, belőle indul ki minden ok-okozati összefüggés, melyet a későbbiekben új megvilágításból, különböző személyű megszólalásokban újra és újra elővesz és görget, egészen a kötet végéig („Pontosan meghatározni / a helyemet, ott vagyok, / ahol épp vagyok, vagy / ott, ahol lennem kéne, / vagy ott, ahol majd később leszek, vagy ott sem” [103.]). Majd a későbbi versekben: „Helyezzen át, / tegyen egy másik helyre, / talán a nap miatt” (110.); „Meghatározom a helyem. / Ahol nem vagyok, / ott mindenütt.” (120.). A könyv végén pedig már így szól: „Kell nekem ez a hely, / épp ezen a helyen. / Az idő nekem / dolgozik, egyszer / mindenki öreg lesz.” (178.).
A létigék halmozásával – melyeket a testhez hasonlóan koptat el – a szöveg oldalról-oldalra egyre jelentéktelenebbé relativizálja a létezés fogalmát, annak hol részben, hol egészben való megjelenését. Ehhez elég nehéz, eleve talán nem is akarunk közelíteni, pedig előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a döntés, hogy megyünk-e a lassú darálóba, és ha igen, akkor csak az egyik lábunkat rakjuk oda, vagy tisztességesen átsétáljunk rajta (nem mintha a kötet túl sok választási lehetőséget adna erre): „Nincs kiút, nincs beút / úttalan járnak át / rajtad az idegen testek. / Szakad a has és szakad / alatta minden belső szerved, / pedig nem akarsz semmit, / csak még egy ideig: / egészben maradni.” (29.)
A helyszínek villanásszerűen, többnyire emlékképekként vagy a testről visszatükröződve, annak kapcsán, különböző funkciókhoz kötve jelennek meg. A múlt, a jelen és a jövő olvasztótégelye a test – a szubjektum kiábrándultsága így egy sokkal összetettebb és mélyebbről gyökerező létérzésből fakad, mint amilyen a puszta létunalom: „Kivesznek belőlem. / Apa, férj, szerető, / alkalmazott, aki / feladatokat old meg, / munkás, aki termel, / amíg anya él, / gyermek” (46.); „Igen, mondod, ez itt / a régi énem, megkopva, / összetörve / […] nem látszik rajtad, hogy / valaha te voltál az / a férfi, aki a történetben / babakocsit tolt.” (30-31.).
A versek egyes szám első, második és harmadik személyben egyaránt megszólalnak, sőt a széteső félben lévő „én” kapcsán gyakran megjelennek a versen belüli éles nézőpontváltások, az „énte” jelentés mibenlétének boncolgatásai. Pl.: „Azt hitte, büntetlen / rugdalhat be / ajtókat, mert a múlt, / ha tudja, már nem lesz / legalább közte és közte, / ami mindig is volt, / hogy az én és a te. / A másik meg, hogy így / adok el véres rongyot, / s veszek újra, már mióta / unja a régit, vagy veszek / le valami mást.” (73.).
A kötetben érzékelhető egyfajta sajátos, verseken belüli idő, ami az épp megszólaló szubjektum emlékein, helyzetein keresztül idéződik fel, valamint egy mindent átfogó, felaprózódó folyamat ideje, ami nemcsak a lírai én testi és lelki állapotát, hanem a szövegvilágon kívüli körülményeket is meghatározza. Ezt a kötet saját időláncolatának is tekinthetjük, melynek külső jegyei a versek egyre szakaszosabb töredékjellegében, „belülről” pedig a főhősökhöz köthető motívumhasználatbeli, finom változásokban mutatkoznak meg. Ezeket például a vérző fog, a férfi különböző definiálása (szerető, férj, öreg bácsi) vagy a rossz szagot árasztó test, a néhol kriptaszagú sorok használatának különböző kontextusba helyezései tesznek még erőteljesebbé. Először még egy társaságban beszélgető férfi helyzete kerül napirendre („Kicsi lettél, senki vagy, / csak a hasad lett nagy, / rossz szagot árasztasz” [31.]), nem sokkal később már önazonosságát firtatják („…dicsőséged nem tölt be / se eget, se földet, / földszagú vagy, mert / emberek neveltek” [51.]), az utolsó pihenőnél végül választ kapunk („Büdös és áporodott férfi. / Igyekeztek elkerülni / Abba a korba értek, / hogy olyanok lettek, / mint a kutyák.” [141.]), míg be nem következik a ráeszmélés („Jött ki a szájából a szag, / amit nem szeretett volna” [168.]), végül pedig a teljes azonosulás: „Mint akiben / megöregedett a nyál, / állott szag / jött ki a szájából. / Öreg tó.” (191.).
E kettősség jegyei egyaránt hozzájárulnak a ciklusok felépítésének lineáris koherenciájához. A versek önálló ideje inkább alámerül a fejtegetett motívumokban, míg utóbbi „vízszintesen” halad az elkerülhetetlenül közelgő végcél felé.
A műveket olvasva mégsem a fizikai értelemben vett halál fenyegetése az, ami a kötet legsokkolóbb olvasásélményét adja, hanem a – már gyermekkortól – bennünk lévő halálvágy érzetének, megélésének bemutatása. Habár a kisgyerek még nem tudja értelmezni ezt, később, a különféle életkörülmények hatására kíméletlenül lelepleződik, és – jelen esetben – az életösztönnél is erősebb érzéssé válik, a halál pedig hétköznapi létállapottá. Olyan tudattá, amely az embernek maradáshoz szükséges cselekedetek értelmének kiüresedésében éleződik ki: „Bejön a szag. / A gyerek szereti. / Nyitva az ajtó. / A szemem rajta, / ne menjen messzire, / ahol megrémül / a szagtól.” (118.), illetve: „Nem haltál meg, / kérdezte a nő, / amikor kinyitotta / az ajtót és látta, hogy / nem.” (181.).
Ezért tartom a kötet egyik fontos mozzanatának a cselekedet és tevékenység közti határok elmosódásának megjelenítését – míg előbbi (melyhez akár biblikus nézőpontból is közelíthetünk) egyfajta tudatos beleegyezéssel, végzett pozitív célú tett(ek) megtételét jelenti, utóbbi a szükségszerűen elvégzett dolgok folyamatát. „Reggel üríteni, / tulajdonképpen ez is / tevékenység. / Mondhatta volna, / de nem mondta, hogy / cselekedet. / Boldogok, akik / cselekszenek, gondolhatta / volna” (153.) Vagy: „Olyan cselekedeteket végez, / amelyek hasznosak ugyan, / de valójában csak, / mondhatni, kizárólag, / az idő múlását szolgálják / […] mosogatás, söprés, mosás” (164.).
Ebben az esetben a cselekedetek tevékenységgé redukálódnak, beleegyezés helyett beletörődésről van már szó – egy „kicsi isten” rosszul megtervezett gépezete vágyik a lélek összetartó erejére, a beleegyezésre, de (válasz híján) végül nem enged a lassú és kiábrándult elmúlásból. Megbosszulja, hogy kihasználták, és tort ül a lélek felett: „Olyan a test, / […] hogy csak gépezet, / mint a rabszolgák, / csinálja, amit parancsol / neki az értelem.” (132). Keserűt hánysz. / Tegnap lemondtál magadról. / Ma visszavonnád, de a test / nem bocsát meg.” (117.).
Ez által az érzelmek, a szexuális aktusok, sőt még maga az öröklődés is elvárásokból és így kötelességtudatból fakadó, állatias ösztönné, a kémiai reakciók és a sejtek játékává válik („Apa nem kell, / csak egy adag sejt, / hogy miként a bibliában, / úgy legyen: Sokasodj.” [62.]). Míg a kötet elején az emberi én még reagál a környezet hatásaira, a végén már egy olyan egyszerűbb cselekvésekre sem képes, mint a fogmosás vagy a reggelizés – így válik szépen lassan előbb állattá, növénnyé, majd (végül) gépezetté, ez által pedig egyedivé; a hétköznapi embert jellemző cselekedetek megtételének visszautasításával: „Mit tudsz még elvégezni / magadért? / A fogmosást? / Vagy már azt sem. / Nagyapa azt mondta, ezzel kezdődik a vég…” (111.).
A könyv elején még egy félig beletörődő, félig lázadó személyiséget láthatunk, akiben egyre élénkebben élnek a múltbeli emlékek, kezdi felismerni saját állapotát, lelke befolyásolhatóságát, teste automatikus folyamatait, melyekhez mérten fogyatkoznak a hétköznapi helyzetek és az emberi kapcsolatok különféle ábrázolási módjai, míg végül meg nem érkezünk az Öreg tóhoz, mondhatni a kötet főhőséhez, így pedig elengedhetetlenné válnak a korábbi versek újraértelmezései. „Lerázza magáról, / mint kutya a vizet, / és azzal szembesül, / hogy épp az a fájdalom érte, / talán meghalt valaki / időlegesen vagy végleg, / nem érdekli.” (170.) „Öreg tó. / Horgászok mentek arra. / Jó volna kipucolni, / mondták, de ők is / öregek voltak már.” (191)
A kötet vége felé megfigyelhető a töredékesebb formák és a fekete humor elszaporodása (ld. Darázs, Bomlás, Gyerekvers, Még haza), minek köszönhetően sokszínűbbé válik a kompozíció.
Alapvetően nehéz dolga van az olvasónak, a mű befogadása lényegében alkat és kitartás kérdése. Már az első oldalak után felmerülhet bennünk, hogy ugyan mi közünk van egy adott életkorban levő férfi kiábrándult gondolataihoz? A könyv végigolvasásával viszont egyszerű, mégis súlyos választ kapunk: épp „csak” az élet, a halál, a rész, az egész és a kérdés: hogyan vagy hogy nincs tovább?
Háy János: Az öregtó felé. Európa Könyvkiadó, 2017, 200 oldal, 3490 Ft
