Grecsó Krisztián: Megyek utánad
Hogyan lehetne elmesélni egy ember történetét, ha nem a szerelmein keresztül?
A művészi tehetség egyik legérdekesebb (és alighanem elengedhetetlen) indikátora az alkotó azon képessége, hogy unásig ismert témákat, helyzeteket, karaktereket, fordulatokat új fényben tudjon láttatni, hogy az emlékeztetés mellett ráismerést is adjon a befogadónak. Grecsó Krisztián legújabb műve, a Megyek utánad is erre tesz kísérletet, méghozzá sikerrel. A regény egy dél-alföldi fiú, Daru gyerek- és fiatalkorát meséli el szerelmein keresztül; sajátos krónika, amelynek minden mozzanata ismerős lehet, mégis egyedi és összetéveszthetetlenül más.
Grecsó Krisztián Fotó: Burger Barna, Magvető Könyvkiadó
A József Attilától kölcsönzött cím mellett Grecsó még egy mottóként alkalmazott Móricz-idézettel is megfejeli a szöveget. „Semmit magamról” – szól az idézet első sora, amelyre a másik azt feleli: „Én is megteszem.” Ez akár a regénybeli kapcsolatok összefoglalója is lehetne. Ha egyes szám második személyű szépirodalmi szöveggel találkozunk, az első asszociáció általában férfi-női (szerelmi) kapcsolat, így ez a cím legnyilvánvalóbb értelmezése. Hogyan lehetne elmesélni egy ember történetét, ha nem a szerelmein keresztül?, teszi föl a kérdést a narrátor. A regény nyolc fejezetre tagolódik, amelyek közül hét női nevet visel: Lili, Eszter, Petra, Sára, Adél, Gréta és Juli jönnek, maradnak, mennek szép sorjában. A regény azonban szövegszerűen is támogat egy másik interpretációt, méghozzá az önmegszólítást: „jöttem utánam” – emlékszik vissza a jelenkori elbeszélő egykori, jövőbe látó tudatállapotára. A Megyek utánad, ellentétben Grecsó 2011-es művével, a Mellettem elférszszel, amely elsősorban a családi és generációs viszonyokat állította középpontba, hangsúlyozottan az individuumra koncentrál.
Az önéletrajzi olvasat egy fejlődésregény esetében (mert a Megyek utánad szokatlanul simulékonyan illeszkedik ebbe az irodalmi hagyományba; habár eltérő okokból, de előképeként említhetjük az Érzelmek iskoláját vagy a Zabhegyezőt is) szinte magától értetődően, már-már gyanúsan készségesen adja magát, és Grecsó tudatosan rá is játszik erre az olvasói elvárásra. A harmadik személyű narrációból olykor-olykor kiszól az én-elbeszélő: Daru valójában nem más, mint maga a narrátor, pontosabban az, aki régen volt, vagy talán akivé vált; hogy pontosan melyik, megoldatlan marad. A személyiség részecskéi ugyanúgy cserélődnek, mint a test atomjai – folyamatos, visszafordíthatatlan hullámzás ez, mint a cselekménynek hátteret adó folyók, a Körös, a Tisza hangtalan mozgása. Ahogyan azonban a folyó a haladás ellenére végeredményben ugyanaz marad, úgy az elbeszélő is elismeri: Daru végső soron azonos vele, hiszen az önazonosságot mi magunk hozzuk létre a saját pszichénkben.
A hátsó borítón olvasható idézet: „Hogyan lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek?”, becsapós, hiszen Daru, a főhős, valójában sohasem mozdul ki önmagából. Kapcsolataiban is csak saját alakját figyeli, ahogyan utólag visszanézve megfogalmazza: játssza a Daru-filmet, amelytől csak akkor tud megszabadulni, ha egyedül van – később pedig már csak az alkohol vagy a fű hatása alatt. Személyiségének változása, érése így nem annyira a másokhoz való viszony megváltozásában manifesztálódik – éppen ellenkezőleg, ez a viszony hangsúlyozottan statikus, szinte monoton marad a regény folyamán –, hanem abban, ahogyan saját magát, történetét, sőt a saját tekintetét képes szemlélni. Daru mintha csak a pszichológiában jól ismert „köldöknézési” problémát akarná megjeleníteni. Tudja, hogy mik a problémái, azt is tudja, hogy becsapja magát, és azt is, hogy ez az őszinteség is hamis, játék – míg végül boldogtalanságában kénytelen az öntudatlanságba: a fűbe vagy a szexbe menekülni. Grecsó itt ingatag talajon jár, hiszen nem mellékes kérdés, hogy hány és hány reflexióréteget lehet egymásra halmozni anélkül, hogy a szöveg kifáradna vagy nevetségessé válna. A Megyek utánad többségében jól veszi ezeket az akadályokat; különösen a gyerek- és kamaszkori, jobbára még észrevétlen rögeszmék és idioszinkráziák ábrázolása lehet megragadó. A regény második felében vissza-visszatérő tudattartalmak – a jövő átlátása, a múltbeli énnel való azonosulás vagy éppen a tőle való elkülönülés – néhol kissé túlságosan is egysíkúak, bár jól érzékeltetik a sehová sem haladás, vagy éppen a konstans lefelé haladás érzését.
Ahogyan föntebb írtam, Daru nőkhöz való viszonya jószerével végig változatlan, mondhatni, fejlődésképtelen marad. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a megjelenített viszonyok egyhangúak lennének. Ellenkezőleg: mindegyik a kapcsolatokban és a személyiségben rejlő problémák más-más oldalát járja körül. Daru kezdetben szüleihez, majd saját magához, később barátaihoz, utoljára pedig múltjához, gyerekkorához való viszonyával kerül szembe szerelmein keresztül. Közben lemaradottságával is küzd: a nők eleinte mindig előtte járnak, mindig tudnak valamit, amit ő nem, hiába keresi kétségbeesetten. Lili, Eszter, majd a belőle „férfit” (bármit is jelentsen ez) faragni akaró Petra olyasmit várnak tőle, amit nem tud és nem is akar teljesíteni – ellenkezőleg, makacsul ellenáll. Kapcsolatai így kötélhúzássá alakulnak a külvilág és saját magánuniverzuma között. De még ez a magánuniverzum is megosztott: Darut nem csupán az idő alakítja, hanem saját önmegfigyelése is. A szövegben gyakran megjelenik „a belső Daru”: az a fölöttes én, amelyet alighanem mindannyian megtapasztaltunk, és amely folyamatosan szemléli és megítéli a világban mozgó külső ént.
És hitetlenkedik: nem hiszi el, hogy Andor megölheti őt és Lilit, nem hiszi el, ami Eszterrel történt, nem hiszi el, hogy a Grétával együtt töltött tizenhárom év egyszerűen „kisétált az ablakon”. Ott is van meg nincs is: a külső Daru érintkezik, és hagyja, hogy megérintsék, a belső azonban másoktól érintetlen marad. Grecsó mintha szándékosan nem ábrázolná, üresen hagyná azokat a kiemelt fontosságú helyeket, amelyek egy személyes történetben maguktól adódnának: az első nemi aktust, az érettségit, a rendszerváltást, a különköltözés első időszakát, a házasságkötést. Az időbeli ugrás néhol, különösen a regény közepétől, meglepően nagy; egy-egy belassuló, szinte állóképszerű szakaszt jelzés nélkül elsuhanó hónapok, évek követnek. A szerző ezzel olyan, szaggatott szerkezetet hoz létre, amelyben a hiányok is épp olyan hangosan beszélnek, mint a szemünk előtt játszódó jelenetek: a Megyek utánad értelmezésében a látszólagos mérföldkövek alig hagynak nyomot a személyiségen, hiszen a lényeg az egyénnek a külső eseményekre adott válaszában van.
A regény világos történeti ívet rajzol. Eszter halála egyértelmű cezúra, amelyet a harmadik fejezet címe is jelez: Daru marad. Innentől kezdve fölgyorsulnak az események; míg Lili és Eszter története jelenetek, villanások, képek mozaikjában öltött testet, később egyre inkább kezd elmosódni a kép: folyamatok, monoton ismétlődő, egymástól megkülönböztethetetlen rituálék következnek egymás után. A mélypont a Sárával való viszony, amelyben Daru minden határt áthág, minden tabut megszeg, mindent elárul, amiben addig hitt, és minden reményt fölad arra nézvést, hogy élete valaha is jobb lesz. Az Adéllal való kapcsolat már ebben a pusztaságban talál otthonra: a skizofréniával diagnosztizált, elutasított lány olyan határkő, amelytől Daru ismét elindulhat, kiléphet addig stagnáló életéből. Még később Grétával való házassága a beérkezés képzetét kelti benne: az önállóság végét. A kijárt csapás azonban egy újabb, elkerülhetetlen változáshoz vezet: a barátságba forduló szerelemhez.
A regény végén főhősünk vissza is talál oda, ahonnan elindult, meg nem is. A falu, a gyerekkori ház, az apja betegsége, végül a már-már nagyjelenetnek ható húszéves érettségi találkozó annak a lehetőségét kínálja, hogy fölülvizsgálja az életét. Az utolsó kapcsolat, Juli, nem más, mint Daru egykori kiskamasz vágyainak tárgya, aki a zárlatban éppúgy Lilivel állítódik szembe, mint az első fejezetben, a kezdet kezdetén. Lili, a gyerekkori barát, már jóvátehetetlenül idegen: Daru meg sem ismeri, amikor eléje kerül. Nem véletlen, hogy a regény befejező mondata a „Nem számít”. Daru fejlődése ennek a „nem számít”-nak a mentén vezethető végig: követte szerelmeit, ment utánuk, fokozatosan föladta, elhagyta a fölhalmozódott illúziókat, hogy végül maga is eljusson oda, ahol már tényleg nem számít, és ahol végül ismét „köze le[sz] a saját életéhez”. A Daru-film itt ér véget, ahol már nincsen öncsalás: a múlt fényképekké fakult.
A Megyek utánad egyik meghatározó vonása a vonalszerűség, amely a címben, a történet fölépítésében, a szöveg mikroszerkezetében is visszatér. Szűkre szabott, egymást láncszerűen követő, néhol darabos mellérendelések sorakoznak elénk, mintha csak a fejezetcímek múzsáit utánoznák. A regény második felében ez a szerkezet kezd lassan megbomlani (legföltűnőbben az in medias res fejezetkezdetek révén), de az alapvető struktúra megmarad. A hol lassabb, hol gyorsabb hömpölygést olykor a jövőbe vagy a múltba tekintő villanások törik meg, amelyek eleinte szokatlanul hatnak (az első ilyen megszólalás, az első fejezetben, kifejezetten hirtelen jön), később azonban mind jobban érezhető, hogyan hálózzák be a szöveget. Ez a búvópatakként olykor felszínre jövő perspektívalebegtetés egyre inkább átveszi az uralmat, és finoman egymásba simítja az időrétegeket és személyiségeket – míg végül az utolsó előtti fejezetben ismét előtérbe kerülnek a jelenetek. Az egy-két bekezdésben elintézett éveket itt már hosszan részletezett órák, percek váltogatják, és a múltbeli események egymásba ágyazottsága is nagyobb hangsúlyt kap.
A gondolati-reflektív sík előtérbe kerülése nem magától értetődő fejlemény, és izgalmas szöveget eredményez, habár megvannak a hátulütői. Az első két fejezet nyers érzelmi erejét a regénynek később nem sikerül fölülmúlnia, bár ez aligha lehetett célja. A középső fejezetek eseménytelensége a kelleténél ugyan jobban lelassítja a szöveget, ez azonban szerencsére sohasem válik zavaróvá. Az utolsó fejezet ismét visszatér a mozaikossághoz, kiegészülve az addig fölhalmozódott reflexiókkal. A zárlat maga meghökkentően rövid, ami alighanem illeszkedik a „nem számít” életszemléletéhez, de a felütéshez képest talán kissé súlytalan. Az mindenesetre kétségtelen, hogy Grecsó nem elégedett meg a szokásos körök lefutásával, hanem túlhaladta a puszta visszaemlékezés és elemzés határait. Daru sztorija a férfivá érés története, ahogyan azt már százszor elmondták – de ahogyan mégsem mondták el még soha. Az önmaga körül futó, önmagát követő ember szabadulási kísérlete ez – hogy sikeres volt-e, azt már az olvasónak kell eldöntenie.
Grecsó Krisztián: Megyek utánad. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2014, 304 oldal, 3490 Ft
