Átnéztek a függönyön

|

Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában

A harmincas éveiben járó író baloldali volt és kíváncsi: fel akarta fedezni, mi van odaát. Se lelkesedés, se utálat – precíz lélekrajz a Lajtán (Oderán) túli rendszerről.

Fotó: Wikipedia

Isteni időutazás. García Márquez az ötvenes évek körül járt errefelé – Budapesten pont ’57-ben, a Világifjúsági Találkozón. Mennyi mindent felejtettem az akkori állapotokból, melyeket – mert, hogy nagy író – pontosan megfigyelt, feljegyzett. Például megszökött a tolmácsoktól – akikről kiderítette, hogy ávósok – és csavargott kocsmákban, könyvüzletekben: a népre volt kíváncsi a forradalom után. Betévedt egy templomba, ami tök üres volt, csak egy fekete ruhás néni ücsörgött elöl az első padban. Közelebb ment hozzá: a néni kolbászt evett az oltár előtt… Ilyet tényleg csak egy író fedez fel. (Amúgy a tolmácsok utolérték, a nénit kivezették a templomból. Miért? Nincs válasz…) És hogy az emberek nem akartak vele szóba állni, azok sem, akik tudtak valamilyen nyelven (pl. franciául) – féltek a “nyugati” fazonoktól, inkább leszálltak a villamosról, ott, ahol nem is akartak, csak ne kapják rajta őket „kémekkel” való beszélgetésen. De García Márquez azt is kifürkészte, hogy ugyanezek a pestiek várják vissza Nagy Imrét – akkor épp a romániai Snagovban volt átmeneti száműzetésben –, szerintük még semmi sincs veszve, a Kádár-kormány ingatag, és lesz még feltámadás. Aztán per és minden másképp lett.

De a körülnézés nem itt kezdődik. Hárman valahol Nyugat-Németországban – bár alig ismerik egymást – összeállnak és elhatározzák, hogy megnézik, milyen az a vasfüggöny. (Nem is függöny, csak egy piros-fehér csíkozású farúd…) Első élmény Kelet-Berlin. Akkor még nem volt fal, szabadon lehetett menni-jönni K és Ny Berlin között. Bár tilos volt, de volt földalatti, amit senki sem ellenőrzött. García Márquez tudja, hogy Ny. Berlin mesterséges város (az amcsik tömték bele a pénzt), de hogy K. Berlin ennyire lepukkadt hely, arra nem számított. Egy utcát (Stalin Alle) kivéve csak az első emeletig lebombázott (nem renovált) házakat lát, meg nyomorúságos csehókat, szomorú népeket. Borzadály. Kicsit túloz, én is kb. ekkor voltam ott (az OSE előtt, ösztöndíjasként), voltak élhető részei a romvárosnak, nem Ny. Berlin szintjén. Persze, mert tömtük az NDK-t mindenfélével, nemcsak magyarok, de a KGST-sek is mind. Utáltuk is őket.

Isteni, ahogy Prágát látja, úgy ír a csehekről, mintha olvasta volna Hrabalt. Élvezi, ahogy tele vannak viccel, nem keseregnek, vidámak, nyugatiasan öltöznek, éjjel van élet a bárokban. Prága olyan, mint egy nyugati nagyváros. Na, ja, a csehek voltak olyan okosak, hogy megőrizzék fejlett polgári kultúrájukat, nem kopírozták túl a szovjet modellt.

Varsó García Márquez számára kétértelmű: itt mindenki egyszerre komcsi és katolikus. Szombaton pártgyűlés, vasárnap templom, minden második ember az utcán pap vagy apáca, a Sztálin-kép mellett Szűz Mária (új szobor). Nem szeretik Amerikát és utálják a SZU-t. Ha egyiket se, mit akarnak? – kérdi, de nincs válasz: magukat. Mert amit észrevesz: van bennük tartás, ő nemesi maradványnak nevezi, nincs kesergés, építenek, akkor még a városközpont pusztaság volt, a németek – három lengyel felkelés után – alapos munkát végeztek, a városból tégla sem maradt. (Utálják az oroszokat is, meg a németeket is…) Egyet nem tudnak megbocsátani: a Lomonoszov-egyetemre hajazó kultúrpalotát Varsó közepén, ami állítólag orosz ajándék volt. Utálják az ízléstelenségét, meg hogy elüt a régi városképtől (amit épp akkor építettek fel gőzerővel a harmincas évek stílusában.)

Oroszországot is megnézi. Nem mesélem, olyan rémes benyomásokat szerzett a nyomor, a nemzeti büszkeség, a nemtörődömség és titkolózás elegyéről. Lehet, hogy a mélyponttal találkozott. Nem részletezem, csak annyit, hogy Hruscsovot nem szerette. Persze nem tudhatta, hogy több millió ember köszönhette neki szabadulását a Gulágról. Ami óriási történelmi tett volt, akárhogy is. Azért tanulságos, legalábbis abból a szempontból, hogy honnan jöttek fel az oroszok.

Pesten van a körút vége. Éjszakai élet – már totál leszakadtak a szimatmatyikról. Találkoztak sok nyelven beszélő csajokkal, akik nappal egyetemre jártak, éjjel prostiként keresték a kiegészítőt. (Akkor még voltak sok nyelven beszélő csajok?) Hajnal felé a „tolmácsok” még vártak rájuk az ebédlőben. Ők meg kipakoltak: elmesélték, mit láttak Pestből, úgy tömény natúrban. A kísérők többet nem jöttek tolmácsolni… Meg még Kádár, falfirkák, ellene és mellette, a híres beszéd alatt a tribünön, de ezt már nem mesélem, mert poén.

Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában. Fordította: Székács Vera és Scholz László. Magvető Könyvkiadó, 2017, 175 oldal, 3290 Ft

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: