Réz Pál: Bokáig pezsgőben
A Bokáig pezsgőben a 2015-ös esztendő magyar könyvkiadásának egyik jelentős eseménye és eredménye, szabálytalan műfajú irodalmi, történelmi, sajtótörténeti dokumentum. Párbeszéd formájában rögzült emlékirat.
Bizonyos könyvek megjelentetését akkor is vállalni kell, ha sejthető: a munkálat nem hoz, mert nem is hozhat tökéletes eredményt. A Magvető Kiadó által bölcsen és alkalmas pillanatban felelevenített egykori népszerű sorozat, a Tények és Tanúk újraindító kötete ilyen opus. A „hangos memoár” megnyilatkozója, Réz Pál irodalomtörténész, szerkesztő három merőben különböző késztetésre és eltérő szituációban, egymástól távoli időpontokban (1992, 2000, 2015) válaszolt az interjúkat készítő Parti Nagy Lajos kérdéseire – a homogenitás, a rendszeresség és az arányosság nem minden követelményét beteljesítő vallomás azonban így is nagyszerű mű lett. A Bokáig pezsgőben a 2015-ös esztendő magyar könyvkiadásának egyik jelentős eseménye és eredménye, szabálytalan műfajú irodalmi, történelmi, sajtótörténeti dokumentum. Párbeszéd formájában rögzült emlékirat.
1992. november 13-án, a Magyar Rádió felkérésére kezdte életútjáról faggatni az akkor hatvankét éves Réz Pált a nála egy szűk emberöltővel fiatalabb barát, a költő, író Parti Nagy. A műsort az időközben körünkből eltávozott Szebényi Cili gondozta rádiós szerkesztőként. Nem volt könnyű dolga egyiküknek sem. E vallomástípusnak – melynek törzsszövegét huszonhárom esztendeje sorozat-adásként hallgathatták meg az érdeklődők – egyszerre kell igazodnia a spontán élőbeszéd és a gyomlált, szinte nyomdakész fogalmazás kritériumaihoz (egyéb vonásokat, műfaji jellemzőket most nem említve). A vallomásfolyam időtálló, tartalmas, érdekes volta már az első sugárzáskor kitetszett, maga Réz viszont nem érzett hajlandóságot könyvvé rendezni, regulázni és kiegészíteni mondandóját. 2000 nyarán, amikor elérkezett a hetvenedik születésnap, „utószó” készült, majd 2015-ben – Réz Pál július 25-én töltötte be a nyolcvanötöt – „az utószó utószava” kedvéért ült össze ugyanabban a Jászai Mari téri lakásban a házigazda és a kérdező (ám ha jól sejtem, ekkor már nem a hangzó, hanem a nyomtatott interjú érdekében, nem feledve ugyanakkor az éteri előzményeket).
Az első tíz fejezet hatalmas, összefüggő tömbje szükségképp csupán részleges kötésben állhat a 11. és 12. rész anyagával. A módosuló élethelyzetekhez és alkotói elköteleződésekhez alkalmazkodva új közelítéseket kellett érvényre juttatnia a riporternek. A legdöntőbb változás természetesen az, hogy 1992-ben a Réz Pál főszerkesztő alapította Holmi című folyóirat még kardinális újdonság volt (három évfolyamot tudott maga mögött), 2014 végén viszont – szerkesztőinek döntéséből – megszűnt. (Zárójelben: e sorok írója maga is rendelkezik tapasztalatokkal hasonló rádiós munkáról. Juhász Ferenc egyik kerek születésnapjára készült az a valamelyest kisebb lélegzetű, ötrészes – nagyjából tizenöt órányi felvételből mintegy háromszáz percet hasznosító – beszélgetés, amelyet a tíz évvel utóbbi reprezentatív alkalomkor a hatodik találkozás követett volna, s a kötetté szerkesztett egész textus könyvként történő publikálása érdekében is csörgedezni látszottak a szellemi és anyagi források. Aztán a terv elfüstölgött. Mindezt nem hoznánk szóba, ha később nem térnénk vissza rá.)
A Bokáig pezsgőben roppant gazdag és sokszálú tárgyáról legfeljebb címszavakban emlékezhetünk meg. Születés, serdülés, nevelődés Erdélyben, benne az egész életre kiható betegség- és gyógyulástörténettel. Családi háttér, zsidó származás, értelmiségi örökség, írói és más művészi kihívások. Apakonfliktus és testvér-rivalizálás (a báty, Réz Ádám is kiváló irodalmár, műfordító lett). Dermesztő, sokféle következményű holokausztélmény, a túlélés eufóriája és konfliktusai. Magyarországra kerülés 1947-ben. Eötvös Collegium: alma mater, politikai mélyütés, életre szóló barátságok és ellenérzések. Megérkezés az irodalmi életbe, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó immár legendássá vált szerkesztőségi műhelyébe. 1956. Szakmai és emberi kapcsolatok, a szünet nélküli munka örömei és fáradalmai, küzdelmek és stiklik, a saját pálya alakulása, kiteljesedése. Familiáris krónika, nem hétköznapi. 1989. S így tovább, a monumentális vagy omladozó történelmi-társadalmi színfalak között, a Holmiig; és túl a Holmin, a jelenig, belépve a nyolcvanhatodik életévbe.
Az itt részletezhetetlen, kommentálhatatlan vallomás-matéria leginkább a válaszadó alapállása felől írható le. Réz többször deklarált alapállása a cinizmus. Ám ha az, akkor a szó klasszikus és komplex bölcseleti és etikai jelentéseinek jegyében. Ez a cinizmus képes magába olvasztani például a filológiai szenvedélyt, amely mindig mindenben a maximumra törekszik – az aprómunkától a hosszú távú koncipiálásig –, noha a tudós (aki nem szívesen nevezi magát így) tisztában van a kvalitások viszonylagosságával, s tudja: hibátlan vagy pláne tökéletes megoldás nincs. Ez az optika önfeledt pillanataiban megengedi az elragadtatottságot, a remekmű iránti rajongást (vagy legalább a remekmű áhítását), de inkább tárgyilagosságát óvja lemondással, szkepszissel is: a döntőbíró szerepétől idegenkedve minden téren realista igyekszik maradni. Ebből következik, hogy Réz ugyan nem álszerény, azonban saját pályáját szívesen alábecsüli, túlságosan is megkérdőjelezi – és egész életét olyan esetként interpretálja (egynek a sok közül), amely más esetek: más életek metszéspontján, s nem csekély mértékben műalkotásoknak, a műalkotásokkal való foglalatosságnak köszönhetően jött létre.
Szuverenitás és kétely egy tőről fakad. „Hadd mondjam azokat a történeteket, amiket csak én tudok” – ez a könyv egyik jellegzetes fordulata; „Hát igen, csak kérdés, hogy mennyire mesélem azt, ami lényeges volt” – ez a másik. A kordában tartott spontaneitás elbírja a szolid kitöréseket, a hülye voltam, a hülye volt néha bekeményedő (ön)kritikai változatait. A gyakori „ugye” azt a nem kellemetlen benyomást ébreszti az olvasóban, hogy valamicskét ő is tud a szóban forgó dologról; hogy nem beavatatlan. Ezt az olvasóbarát hangvételt Parti Nagy Lajos felkészült, takarékos, az ösvényirányokra lehetőleg ügyelő kérdései remekül segítik. Lelki szemeinkkel látni véljük a metakommunikációt is, amely kettejük beszélgetését katalizálta. Mondjuk a szemvillanást, amellyel Réz nyugtázza: fiatalabb barátja úgy kérdez Petri Györgyről, hogy szavaiban, mintegy mellékesen, egy Petri-kötet címe is megbújik.
A könyv első fele jobbára történeti hangsúlyú (a félmúltból), második fele a tágan értett irodalmi jelenbe kalauzol és a portretizálásban jeleskedik. Vas István és Szűcs Jenő, Déry Tibor és Domokos Mátyás, Tersánszky Józsi Jenő és Gobbi Hilda, Nagy Lajos és Csurka István… kiről oldalak, kiről egy-két emlékezetes sor. Egyes arcképek keretben (élen a pompás, felkavaró Ottlik-rajzolattal, a Serpolette-tel), mások mozaikosan. Jékely Zoltán például egy miniesszében kel életre, Juhász Ferenc jellemzéséért tizenhét külön-külön oldalra kell lapoznunk. (Réz is elmesél egy változatot arra, hogy a nagyszerű Juhász-vers, a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb miért ismétli „A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon” fordulatát: „arra vonatkozik, hogy később már [1956. október végét követően] mindig ugyanazon a napon ment ki Erzsikéhez a kórházba”. Juhásztól jómagam azt hallottam rádióműsorunkban: idegbetegségtől szenvedő első felesége, Erzsike egy időszakban Bián, Juhászéknál gyógyult, s munkájától szabaduló férje péntek délután és hétfő reggel között lehetett vele. Így a csütörtök volt a hétnek az a – „harmadik” – napja, amikor sem személyesen nem találkoztak, sem levelet nem írt asszonyának, hiszen ennek a pénteki utazás miatt már nem lett volna értelme. Ez az űr, a csütörtök vált a legnehezebbé. Irodalomtörténészek is előálltak az idők során egy-két magyarázattal. Lehet tovább kutatni.)
A ma már nem feltétlenül közismert személyek körében a Névmutató segít eligazodni. Nem mindig. Mivel indokolatlanul túladatolt (a benne szereplők születési és halálozási helye, a sok napra pontos dátum felesleges), megnövekedett a hibák, hiányok, következetlenségek száma is. Ha a függelék összeállítója nem áll meg az első kínálkozó Wikipedia-adatnál, nem sorol például az élők közé rég holt személyt.
A két záró fejezet a számvetés és a testálás felé is mozdul. A humor mindvégig sokféle járatot lel magának ebben a diskurzusban, a hajdani fűzfapoéták bőséges, korfestő idézésétől a szkepszis, a malícia, a szójáték alakzatain át a nyelvi játékosságig. A partnerek mindig tudják, hol a határ.
Hol a határ…? A Réz Pálban felmerülő alapkérdések egyike ez. Kendőzetlenül beszél piás korszakairól, ám arról is: amikor eljött az ideje, tudta, hol a határ; egyébként is képes megálljt parancsolni szenvedélyeinek (köztük a kártyázásnak). Előfordul, hogy már-már kispolgári, elemien bátortalan, a nehéz helyzetekből csupán tettetett, pimasz bárgyúságával menekedő figurává zsugorítaná magát; e viselkedésben is tudta a mértéket. Minden literátori tevékenységében többek között ugyancsak az arányérzék vezette. A határátlépést is vállaló határ-tudat. Végül is a könyv egésze hitelesen rajzolja ki azt a ritka formátumú személyiséget, akinek a szó valóságos és elvont értelmében vett határokkal ugyan nemegyszer meggyűlt a baja, mégis az a legfőbb érdeme (műfordítói oeuvre-jét, szerkesztői nagyságát, tudósi kompetenciáját, szolidáris emberi és szakmai megnyilvánulásait tudva), hogy felismerte, feltérképezte és belakta azt a terrénumot, amely neki rendeltetett.
Réz Pál: Bokáig pezsgőben
(hangos memoár)
A beszélgetőtárs: Parti Nagy Lajos
Magvető Könyvkiadó, 2015 – Tények és Tanúk
370 oldal, kötve 3490 Ft
