Jolsvai András: Jövök-megyek
Szembejön velünk, aztán elmegy. Sétálni hív. Egy hetvenöt éves városrész kalandos bejárására szólít fel minket.
Az Angyalok földjén
Hetvenötször lódul neki a sétának, aztán hazamegy, és leírja, amit látott a tizenharmadik kerület útjain, terein.
Jolsvai András a kispróza mestere. Talán nem sértődik meg ezen az állításon, hogy nem azt írom róla: a nagyregény bajnoka. Tud valami különlegeset, mint az ötvös, aki, ha kell, nagyítóval munkálja meg az eléje kerülő anyagot. Valahogy így dolgozik ő is; láttam egyszer valamelyik közös szerkesztőségünkben, ahogyan föl nem nézve a papírról csak rótta a sorokat, mígnem elkészült az a valami, amit nagyon várt egy szerkesztő valahol.
Most nem a szívének kedves ujpesti (kérem a korrektort, hagyja csak így, rövid u-val) fertályokon csavarog, Angyalföldet járja be, azt az angyalok földjét, melyet oly szépen énekelt meg többek között Kassák Lajos. Csatlakozzunk be hozzá, ha nem is a valóságban, mert az legalább hetvenöt napig tartana, míg a hetvenöt sétát teljesítenénk, csak a fényképekkel tarkított oldalakon, megállva ott, ahol nemcsak a kötet szerzőjének, de olvasójának is van kedve bámészkodni.
Ha Angyalföld, akkor Lehel-piac; közelben lakó nagyszüleim törzsvásárlói helye, ahová kisfiúként magukkal vittek, hiszen otthon nem hagyhattak volna. Mi volt ez a hely akkor, bódék, féltetők sora, sajtok, húsok, dinnyék, virágok, hatalmas napraforgó tányérok – mire emlékszik a gyerek hatéves korából? Aztán a Dagályra is ők vittek először, ahol a szerintük botrányosan takarékos fürdőruhákról beszélgettek – németül, hogy ne értsem. Nem tudták szegények, hogy anyám különórára íratott, értettem valamit a beszélgetésükből, ám engem inkább a sárgálló termálvíz zavart, úgy látszott, mintha egy hatalmas tál húslevesbe kellene belépnem.
A Kádár utcai végállomás is megvan az emlékeimben. Ott szálltunk át – villamosról villamosra. Hármas, tizenkettes, tizennégyes, ötvenötös – lottószámok is lehetnének, ha csatlakozna hozzájuk a máshonnét, de a közelben induló harminchármas járat. Aki nem hisz Jolsvainak, nézze csak meg a Fapados szerelem című régi magyar film kezdő képsorait.
A nem létező helyek sorát az éppen 75 évig működő Odeon-Duna-Lloyd mozival folytathatjuk. Megvan a hely persze, remek jazzesteket tartanak benne, csak a mozinak, nemcsak itt, de általában – lőttek. Róla is van mozgóképemlék, két magyar film őrzi a múltat. Kívülről A legszebb férfikor jelzi, hogy nem mese, itt moziztak valaha, az előcsarnok pedig az Ajándék ez a napban tanulmányozható.
Még mindig maradjunk a nem-valóságnál, a múlt jeleinél. Ám ez újabb színtér, tényleg szín-tér, a színház, még ha a múlt színházának tere is. Ruttkai Éva nemrég teret kapott, pontosabban parkot, no meg egy szobrot néhány elegáns ház övezte teresedés közepén. Ha megállok előtte, nemcsak személyes emlékeim, találkozásunk és telefonjaink ötlenek fel, hanem az a kedélyborzoló tény, hogy még ma sem lenne nyolcvanöt éves.
Hogyan is lehetne másképp távozni a Jolsvai-séták mustrájából, mint a vízen járva. A Dunának kell menni – élve a szerző javaslatával. Ugyanis az Ujpesti (megint rövid u, korrektor kolléga) rakpartról indul az a nem vízibusz, hanem – jobb neve nincs – vízen járó busz, amely elvihet minket a tizenharmadik kerületből, be a Belváros felé, csakhogy sehol sem kikötve, visszahoz ide, az Angyalok földjére. Miként ez a kellemesen lapozható kötet.
Jolsvai András: Jövök-megyek. Hetvenöt séta – egy hetvenöt éves városrészben. Kiadta a Sprint Kft., a XIII. Kerületi Önkormányzat támogatásával, 158 oldal
