Egy tematikus útikönyvről

|

Bede Béla: Magyar népi kézművesség

A Corvina Kiadó tematikus útikönyv-sorozatának remek példája ez a magyar népi kézművességről szóló könyv, ahogy mondani szokás: Bede Béla hiánypótló művet tett az asztalunkra.

Legfőbb rendeltetése mellett, miszerint bemutatja a hazai kézművesség szakmai műhelyeit és szereplőit az útikönyvműfaj valamennyi szabályának megfelelően, a formális szemponton túl, mint a helyszínek, mesterségek és mesterek leírása, portréja, hogy mi, hol érhető el, új szemléletet is nyerhetünk e virágzó, ám korántsem a saját jelentőségén ismert hagyományunkról, vagyis e mély tradíción alapuló mesterségek aktuális állapotáról. A magyar népi kézművességről mindeddig nem kaptunk igazából hozzáférhető, népszerű képet, hiszen többnyire kirakodóvásárok alapján alkothatott bárki meglehetősen felületes, a tiszta ítélettől távol eső véleményt róla. Ez az ízlésesen megformált könyv most módosíthat ezen a képen, mert a népművészeti műtárgy alkotói világát, alkotóit, válfajait közérthetően és értő módon írja le; ezzel a közelítéssel a szerző voltaképp helyzetfelmérést ad a magyar népi kézművesség sokféleségéről. A szemmértéket hozzá – ahogy Bede Béla kellő alázattal jelzi is – a Népművészeti Egyesületek Szövetsége, a NESZ szolgáltatta. Az útikönyv szaklektora Igyártó Gabriella volt, aki a NESZ ügyvezetőjeként e terület egyik legjobb, legfelkészültebb hazai szakértője, organizátora. A NESZ 1982-ben alakult meg, céljának a hagyományos magyar népi kézművesség értékeinek támogatását, a népművészettel foglalkozó emberek összefogását tekinti: fesztiválokat, kiállításokat szervez, és vásárokat rendez, szakmai pályázatokat, kézműves alkotótáborokat, továbbképzéseket bonyolít le.

Ezeknek a mesterségeknek, a magyar népi kézművességnek a kulcsszava, közös alapja a hagyomány. Ez tartja például távol ezeknek a mestereknek munkáit az iparművészettől, ez a markáns elválasztó vonal is a giccstől, az alpári értéktelentől. És itt fölvetődik az olvasóban a kérdés, hogy a „hagyomány kezelésében” kinek, mi a felelőssége? Az epigonizmus, a szolgai másolás – melyből aztán a giccsipar kifejlődött – a népi örökség továbbvitelének gátja, mi több rombolója. Mi a garanciája a tisztességes, alkotói tradíciókövetésnek? Komoly kérdések ezek, amelyek ennek az „útirajznak” a kapcsán óhatatlanul fölmerülnek az olvasóban, ahogy foglalkoztatják a szakmák képviselőit is. Hogy egy másik műfajból hozzak példát: a legmélyebb és legtisztábban föllelt hagyományokból merített Bartók Béla és Kodály Zoltán is – életművük igazgyöngy ebből a szempontból. A könyv gazdag anyagával óhatatlanul rávilágít a hagyományok továbbélésének mai lehetőségeire, a népi kultúra szépséges, szenvedéllyel tovább vitt és megújított örökségére.

Egy példát hoznék a könyv utolsó részéből, mely a viseletkészítés két műhelyét mutatja be. A viseletkultúrának a tradíciók megőrzése és áthagyományozódása szempontjából döntő jelentősége van. A viselet nemcsak megeleveníti, hanem mintegy élő valóssággá formálja a szemünk előtt a múltat, elődeink egykori ruházatát, és a ruhaviselési szokásokon keresztül a gondolkodásukat, az észjárásukat. A viseletek tanulmányozása emlékezni tanít bennünket a világról, egy-egy tájegység helyi hagyományairól, azoknak az embereknek a mindennapjairól, szokásaikról, akik viselték, hordták őket. A viselet egy-egy régmúlt korszelet, nép, táj névjegye.

A könyv remek stílusa olvasmányos kalauzt ad az olvasó kezébe; Bede Béla pontos körképpel szolgál a népi hagyományaink sajátos színfoltját képező kézművességről, lényegre törő kisesszék olvashatók a kézművesség ágazatairól, azok lokális képviselőiről, és egészében: a magyar népi kézművesség kultúránkban betöltött szerepéről.

Bede Béla: Magyar népi kézművesség, Budapest, 2017, Corvina útikönyvek

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: