Egy lényeglátó

|

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Mindig meghökkentő poénra futtatja ki elbeszéléseit, a klasszikus novellaformát újítja fel: a történet rövid, az elbeszélői nyelv dús (mi minden fér el egy mondatban…), a szereplők pár vonással vannak felskiccelve, ám markáns profillal.

07826(2) (1140x760)

Fotó: © Emmer László

Huszonöt írás, a fülszöveg szerint írói pályafutásának metaforája. Inkább azt mondanám, hogy ezt a műfajt tudja legjobban. (Ismerve a nemrég megjelent regényét – Akvárium, 2013 – mondom ezt a kicsit pikírt mondatot.) De bocsánat: ez itt felsőfok. Mármint hogy mesterien lubickol ebben a műfajban. Tóth Krisztina mindig meghökkentő poénra (csattanóra) futtatja ki elbeszéléseit, a klasszikus novellaformát újítja fel: a történet rövid, az elbeszélői nyelv dús (mi minden fér el egy mondatban…), a szereplők pár vonással vannak felskiccelve, ám markáns profillal. És az egészet a csattanó vonja be végleges, meghökkentő rétegekkel.

Mondom, Tóth Krisztina nagyon tudja ezt a formát kezelni, egy olyan korban, mikor minden az „elregényesedés” felé tolódik el – ő csak azért is visszaállítja a klasszikus modellt, és ezzel nyer. Mondjuk, egy kocsiban nyaralni mennek, közben kiderül, hogy a pasi a feleség miatt késett, trükközik, aztán a szállóban macsóként teszi magát, a lány vár egy kicsit, majd kimenekül, de rázárja a pasira a hotelszobát, és bőg a világ végén. Bosszú, elégtétel, pillanatkép – akármi: tökéletesen felépített, sokértelmű – és főképp nem magyarázott – slusszpoén. (A 28-as szoba kulcsa.) Mert egészen a végéig nem is lehet sejteni, mi lesz: az „elegem van belőle” döntése hirtelen jön, pompás megoldás. És a végén sincs elmondva a teljes megoldás: a lány bőg az országúton (jön érte a barátnő) – de neked kell kitalálnod, miért ez a keserű zokogás. Na, ja, így van értelme az egésznek.

Tóth Krisztina elbeszélései – néhány kivételtől eltekintve – karcsúak, szűkszavúak, igen ám, de egy-egy mondatba (olykor szócsoportba) olyan mennyiségű dinamitot tud belecsomagolni, hogy nevetni és/vagy félni kell – játszik a groteszkkel. Miközben az összkép sötét. Illetve az élet lett sötétebb, mint a korábbi köteteiben (Vonalkód, 2006, Pixel, 2011) – durvább lett kisvilágunk, röviden: katasztrófa, amit egymással csinálunk. Mint például a címadó novellában. A galériás kiállításra készül, de a mellékhelyiségben csöpög a fűtőtest, szerelő jön, közben érkeznek a vendégek, benéz a szerelőhöz, aki nem válaszol a kérdésre, a nő érzékeli, hogy nincs pulzusa, de már kezdődött a vernisszázs, nincs lacafaca. Siker. Az asszony csak akkor talált időt a szerelővel foglalkozni, mikor mindenki elment. Hogy az már rég halott, arról a novellában egy szó sincs – az a szöveg rejtélye. A galériás azon kezd zokogni, hogy a pillrag nincs a helyén. (A címadó novella, Pillanatragasztó.) Félelmetes egyenlet: egy ember élete egyenlő egy tubussal, vagy nyugiban lehet majszolni a mini-linzert, miközben valaki holtan fekszik a mellékhelyiségben. Az a poén, hogy az elbeszélés szigorúan tárgyszerű, nincs jajveszék, halottkém, meg botrány: olajozottan lemegy a megnyitó. Csak a nő feje vörös – biztos klimaxa van, találgatják a vendégek.

A példából is kitűnik, átszűrt módon, de a jelentős szociográfiai furcsaságot (mai életünknek az olvasó számára alig látható őrületeit) húzza be történeteibe. Nos, igen, csak per tangetem, illetve úgy, hogy a történetek mélyéről valami társadalmi diagnózis dereng ránk. Amitől még nem lesz szociográfia, csak valami elkötelezett közösségféltő habitus, vagy még inkább etikai tartás. Ennek tudom be azt is, hogy novellái nem követik a ma divatos „irodalmiságot”, más néven a szöveg önálló, tárgytól függetlenített életének szlogenjét: kopár, és mégis életes prózát csinál.

B1275356

Tóth Krisztina novelláinak egyik formai (szerkezeti) sajátsága, hogy hirtelen valami történik, ami nem következik logikusan az előbbiekből, nem indokolja az addigi mese. Ez a „valami történik” kétarcú. Egyfelől váratlanul lecsap, mint a villám, nincs felvezetés, korábbi utalás, zutty és itt van. Másfelől ezt a „valamit” a történet hősének furcsasága vonzza: a hős és a „valami történik” földalatti szálon kapcsolódik egybe: ilyesmi csak ezzel a figurával történhet, mármint hogy csak ez a figura képes – tudattalanul – a narratív terébe csábítani ezt a villámot.

Egy másik típusú szerkezet a szereplőre rázuhanó szituáció: egyszer csak belekerül egy olyan helyzetbe, amiből tiszta erőből próbál kikecmeregni, de ez képtelenségnek bizonyul. Hazafelé biciklizik a srác, egyszer csak a semmiből valami az ölébe pottyan. Egy nő, nyakán kötéllel. Kétségbeesetten próbálja tartani, hogy a kötél ne feszüljön, de ott a bicikli, a kés meg a zsákjában elérhetetlenül. Sokkal később hullaszállító viszi el az öngyilkost: a szabadítás nem sikerült. (Valaki című novella.) Másik példa: a férfinek az önkormiban akad dolga, ám az oda vezető út a volt felesége kérója mellett visz el: görcsölni kezd a hasa, egyre kivédhetetlenebbül, nem tudja megoldani. Becsönget exéhez: „beszartam” –köszön be a küszöbön. (Végül is még nyár van.) A kínos jelenetsor háromnegyedét az olvasónak kell elképzelnie, nincs leírva, de nem tudod kikerülni a belső mozit. Mert Tóth Krisztina tudatosan játszik a leírt és nem leírt szövegekkel, mármint hogy te többet olvasol, mint ami e rövid történetekben rögzítésre kerül.

Ezzel a formakészlettel zseniálisan bánik: megszűri az információkat, sorba rakja őket – egyet elmond, kettőt kihagy – és van, amit még az utolsó pillanatban sem árul el (arra kényszerít, hogy kitaláld), mondanám, hogy ezért aztán nála a novella „hosszabb”, mint ami nyomtatásban megjelenik. Ugyanakkor zavar a fenti baleset duplikálása, ahol egy öregedő díva szarja össze magát. (Ez milyen mozi? című – voltaképp ez a jobb a kettő közül, de szerintem kár volt két ilyen „kakis” sztorit felvenni a gyűjteménybe: rontják az összhatást.)

Tóth Krisztina nagyon tudja ennek a speciális (klasszikus) műfajnak a sajátságait, mesterien bánik a formaeszközeivel, az olvasó kíváncsian bújik bele elbeszéléseibe.

Végül egy ide nem illő, személyes lábjegyzet: van egy „kutyás” novellája (a rossz szomszédok blökijei széttépik egymást) – hát ezt a képsort – kutyásként – nehezen nyeltem le. De ennyi személyest tán nem is lett volna szabad ideírnom, hiszen ha nem sétálnék naponta egy belga juhásszal, e jelenet kegyetlenségét észre se venném.

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó. Magvető Könyvkiadó, 2014, 224 oldal

403533_439459966080717_1465729589_n

CÍMKÉK: