Egressy Zoltán: Júlialepke
Egressy nagyszerűen egyensúlyozik a realitás és az irrealitás között; a véletlenek felfokozott szerepe, az abszurd humor és a trivialitásból fellobbanó feszültség mind-mind olyan eszközök, amelyek egyszerre alkalmasak a néző elbizonytalanítására és közel tartására.
Fotó: Gordon Eszter
„Válogatott novellák” – lehetne az alcíme Egressy Zoltán Júlialepkéjének, melynek gerincét főként az író két korábbi kötetéből (Most érsz mellé, Majd kiszellőztetsz) ismert monológok alkotják, kiegészülve néhány újabb, a kompozícióba szervesen illeszkedő vallomással. Már a kötet fülszövege is a szélsőséges érzelmekre, főként a szerelemre irányítja figyelmünket, ugyanakkor tévedés volna Egressy gyűjteményét tisztán szerelmeskönyvként felcímkézni. A trauma mint értelmezési keret biztosabban megállja a helyét, hiszen nincs itt szó másról, minthogy a feldolgozhatatlannak tetsző megrázkódtatások végül mégiscsak emlékekké szelídülnek. Az már más kérdés, hogy a történetek újramesélése valójában még kontúrosabbá teszi a törésvonalakat.
Válogatott novellák helyett azonban „harminckét vallomást” kapunk alcímként, ám ami ennél sokkal többet sejtet, az a borítón elhelyezett idézet: „nyugodtan bátor lehetsz velem”. Ez a négy szó már önmagában is remekül leírja a megszólalók, a vallomástevők attitűdjét: az ’én’-t minden alkalommal az önfeledt beszéd pozíciójában találjuk, a gátlások feloldódnak, a szöveg a maga zabolátlan természetességében áramlik. Különösen izgalmas, ahogyan ezek a monológok metszik egymást: az egyes novellák mellékszereplői néhány oldallal később narrátori szólamhoz juthatnak, tökéletesen modellálva az emlékezés viszonylagosságát. Ám hiába az énreprezentációk sorozata, teljes képet mégsem kaphatunk, mert Egressy nem engedi, hogy lezárjuk vagy akár csak szétszálazzuk a cselekményt.
Olyan ez kissé, mint a hipertextualitás: egyik monológból ugrunk a másikba, folytonosan szembe találjuk magunkat az ismerős helyszínekkel, ugyanakkor nemcsak az események linearitását veszítjük el, hanem végességüket is – minden egyes írásjel ott rejti magában egy újabb történet lehetőségét, a perspektívák megsokszorozhatóságát. Ebben a szövegfolyamban a szerelem olykor mellékesnek is tűnik, szükségszerű adaléknak, amely nem feltétlenül a trauma forráspontjaként van jelen, sokkal inkább utolsó kapaszkodóként: ez világos, tiszta fogalom, ezzel meg tudjuk magyarázni a végletes döntéseket. Itt ugyanis a másik ember iránt érzett szeretet a legegyszerűbb érzelem, a szégyent, a megalázottságot, a szándékolt és szándéktalan bűnt már sokkal nehezebb megragadni, ha pedig mégis sikerül valahogy, az még egyáltalán nem garantálja, hogy képesek vagyunk megérteni.
Az egymást szüntelenül újraértelmező válsághelyzetek között hangsúlyos természeti motívumok mentén barangolunk, melyek az abszurditást sem nélkülöző szituációkat is a realista illúzió égisze alá terelik. A nyilvánvaló fikciósság meg-megbomlik, az olvasó önszántából függeszti fel „hitetlenségét”, ám amikor a valóság illata túl erőssé válna, a szöveg visszahúz minket egy epikusabb regiszterbe, ahol az életről szerzett tudásunk gyakorlatilag hasznavehetetlenné válik. Egressy nagyszerűen egyensúlyozik a realitás és az irrealitás között; a véletlenek felfokozott szerepe, az abszurd humor és a trivialitásból fellobbanó feszültség mind-mind olyan eszközök, amelyek egyszerre alkalmasak a néző elbizonytalanítására és közel tartására.
A monológforma természetéből adódóan megköveteli a személyesség maximalitását, ám a Júlialepkében a szubjektivitás képes olyan reflexív formát ölteni, amely gyakorta nyitva hagyja az objektívabb önszemlélés lehetőségét is. Különösen igaz ez a harmadik ciklusra, amely az újabb novellákat fogja össze: itt már megfigyelhető egyfajta távolságtartás, a beszélő több nézőpontból képes látni és láttatni saját léthelyzetét. Minden egyes történetre érvényes azonban egy különleges válságpoétika, amely a túlbeszélés aktusát jelöli ki az egyetlen adekvát megnyilvánulási formának. Ekképpen Egressy kötete sokemeletessé válik, az egymásból felépülő történetekben az ismétlődő motívumok nem csupán kompozicionális hangsúlyt kapnak, hanem egy domináns hangnem alapeszközeivé válnak.
Az élőbeszéd imitálásából adódó csapongások, a körmondatok, a kiszólások és az egyénített szóösszetételek mind-mind úgy ritmizálják a novellákat – és ezáltal az olvasást is –, hogy közben megnyitnak egy új jelentésdimenziót: a szereplők önterápiái nem csupán egy trauma gyökerének feltárására és megmagyarázására szolgálnak, a világ megismerésére irányuló törekvések is ebbe a túlzásokkal masszívan operáló szövegfolyamba vannak belekódolva. A beszéd, sőt már önmagában a nyelv is menedékként jelenik meg – menedékként és függőségként. A szereplők nagy része kényszeres körülírással, mániákus részletezéssel artikulálja a fordulópontok történetét, miközben minden lényeges és lényegtelennek tetsző mozzanat egy cél felé mutat: a legtisztább és legpontosabb kitárulkozás irányába.
Mondhatnánk azt is, hogy a novellák voltaképpen az egyes figurák szabadulószobái: az eltemetett titkok megvilágítása lehetővé teszi a továbblépést, az élet folytatását (Nem, nem köszönöm, Csúcsok csúcsa, Mikor még feleséges volt) vagy (ritkábban) a halál már-már messianisztikus értelmezését (Táncoltass, Tátorján). Aligha akad ugyanis olyan történet, amely ne kacérkodna valamelyest az elmúlás képeivel: a szerelem szinte belekapaszkodik a fájdalomba, a megsemmisülésbe – és ezt már a cím finom, árnyalt metaforikája is előrevetíti.
„Azt is mondták ebben a filmben, hogy vannak ilyen jópofa pillangók, júlialepkék, talán az a nevük, azok folyamatosan basztatják a kajmánok meg a teknősök szemét, hogy könny termelődjön bennük. Aztán megisszák.”(321. oldal) – az ebben a két mondatban rejlő, minden szereplőre és léthelyzetre vonatkoztató szimbolizmus nemcsak egy új jelentésréteget nyit meg a történetek számára, hanem egyszersmind aláhúzza a műfaji bizonytalanságokat is. Az a kérdés ugyanis, hogy a Júlialepke novelláskötet-e vagy regény, aligha válaszolható meg pontosan: a közös világkép, a jól eltalált, egységes hangnem, a szándékos ismétlődések és perspektívaváltások az utóbbi felé billentik a mérleget, ám a regény megjelölés olyan kívánalmakat is támasztana, amelyeknek a Júlialepke valószínűleg szándékosan nem is akarna és nem is tudna megfelelni.
A műfaji boncolgatásnál fontosabb azonban, hogy a már említett metaforikán túl az utolsó ciklus szinte teljes egészében képes átírni a korábbi kötetek vallomásait. A szövegekre a legerőteljesebb hatást A szultán táncolója gyakorolja, sőt nem túlzás azt állítani, hogy ennek lezárása adja meg a gyűjteményes kötet igazi esszenciáját és tétjét: a profán vallomástétel intim gyónássá nemesül, mintha az ’én’ földi megszabadulását minden próbálkozás ellenére is csak az isteni jóváhagyás szentesíthetné. Ám az utolsó két mondat leleplezi a személyiséget: más szavait kell kölcsönözni, mert már nem maradtak sajátok az imára. A nyelv mint menedék végül cserben hagyja mindazokat, akiket befogadott. Nem tudni, miként nyerhető el a megbocsátás. Se istentől, se magunktól.
Mi lesz hát a kibeszéltekkel? Mi lesz a Krokodilkönnyklub írójával, az őrangyallal, a kamionos édesanyával, a perverz nagybácsival? Vagy a hókutatóval, a méregkeverő asszonnyal, a milliárdos kocsmárossal? A kérdésekre korábban adott válaszaink egyszerre végtelenül hamisnak tűnnek, mert a már-már mágikusan felfestett terek mögül mégiscsak kikukucskál a valóság: bármit is teszünk ebben az életben, csak a kiszolgáltatottság bizonyos. Minden más csak halvány lehetőség.
Egressy Zoltán: Júlialepke, Európa Könyvkiadó, 2017, 392 oldal, 3490 Ft
