Poszler Györgyről
2015. augusztus 13-án, 84. életévében elhunyt Poszler György irodalomtörténész, esztéta, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja. Mohai V. Lajos korábbi tanulmányával emlékezünk rá.
Van abban valami megindító, ahogyan Poszler György késleltetett indulásról beszél az Eszmék, eszmények, nosztalgiák (1989) című tanulmánykötetének rendhagyó nyitányául szolgáló önéletrajzi interjújában. Az olvasó ma már nem érezheti a pályakezdés zavaró körülményeinek nyomát, sőt bátran gondolhatja, hogy a tudományos közélettől távol, a vidéki középiskolai tanárság egyébként mostoha körülményei között elindított életmű egyedi karakterének és mentalitásának kifejlődéséhez még talán hozzá is tett a kirekesztettség hangulata: így szellemi tájékozódását tágasabban jelölhette ki, mint az erős központi irányítás hálójában vergődő kutatók többsége az ötvenes évek végén és a hatvanas évek lefojtott konszolidációjában.
A tényleges, valódi kibontakozás aztán a hetvenes évek közepétől, a Szerb Antal-monográfiától szinte már magától jött: ekkorra az értekező mindannak birtokában volt, ami későbbi szellemi növekedését (igen: a növekedését) meghatározta: útbaigazító filozófiai és esztétikai rendszerek ismeretének, mélyenszántó irodalomelméleti műveltségnek, világirodalmi és történeti tájékozottságnak, és régies műszóval: magyar irodalomismeretnek.
Magvető Könyvkiadó, 2006
A kialakult vonzalmak így erős szakmai keretek között törhettek újra meg újra felszínre: a részletező Szerb-pályakép után műfajtörténeti-műfajelméleti panoráma készült a XIX. század második felének regény-epikájáról (A regény válaszútjai, 1980), aztán vaskos könyv a költői műfajok természetéről Hegelnél és Lukácsnál (Filozófia és műfajelmélet, 1988). Közben pedig gazdag tematikájú tanulmánykötet irodalomelméleti gondolatainak rögzítésére, lehetséges monográfiák, átfogó tanulmányok, esszék előképeként. (Kétségektől a lehetőségekig, 1983)
Mert Poszler olvasóját a székhez szögezi a tanulmányokból áradó műveltség, kvalitás, szellemi jelenlét. Főleg, ha látja: az auktor nem elégszik meg a tudományszakok határokkal megvonható területével, nem csak egy-egy diszciplína interpretációs esélyével kíván élni, hanem azon rágódik, hogy a művészet és a tudomány eszközeivel mi fejthető föl, mi érthető meg a mai ember világképéből és világából.
Látómezejébe fogja például a lélektant vagy a modern fizika gondolatvilágát – műfaji támpontja ezért is lehet az esszé, melynél a tradíció nem megkövesedett forma, hanem szétterített háló, a tépelődő jellem eszköze. Rá igazán áll Baránszky-Jób László finom meghatározása: „A türelmetlen modern ember tanulmányi műfaja az esszé. Kísérlet. Minden gondolkodás kísérlet tulajdonképpen. S csak akkor gondolkodás, ha kísérlet. Valaminek megoldási kísérlete. Valaminek, ami izgató rejtély. Nem baj, ha nem jár végleges eredménnyel; nagyon megnyílt a világ, végtelen a horizont. Minden felismerésnek inkább csupán indító, mintsem bizonyító ereje van. Csupán felbátorítja, megindítja a gondolkodást, felajzza, további utakra. Végtelen távlatokat nyit.”
Poszler széles látómezején a kritikai értelmezés nyitja meg a „további utakat”, ez gyakorol bizonyos vonzerőt olvasójára; de keveseknek adatott meg a belátásnak az a megengedő, megalkuvást hírből sem ismerő kisugárzása is, melyet a rátalálás sűrűsödő és fokozódó szenvedélye táplál. Hogy Poszlernek érzéke van ehhez (s a hozzá társuló emberi emelkedettség fölidézéséhez) azt szorosan összetartozó Babits-esszéiből érthetjük meg – talán minden másnál letisztultabb közelítéssel.
Mit adott Babits a magyar irodalomnak, az irodalom- és köztörténeti gondolkodásnak? – merül föl benne az alapkérdés. Európaiság és magyarság, „magyaros európaiság” miért ötvöződhetett nála oly természetességgel, kikerülhetetlen történelmi, mentalitásbeli ütközőzónák után, kérdez tovább, s van-e gondolkodásbeli, cselekvésbeli modell, amely épségben tarthatja az embert?
Balassi Könyvkiadó, 2008
Lehet-e művészi út, amely megőrizheti még egyáltalán az alkotó kényes szuverenitását s személyiségének más számára is vonzó integritását? Ez érinti legmélyebben a tanulmányírót; ezért szól Babitsról az alkotóról és az őt övező nehéz időkről, a műről és a művet létrehozó érzetekről, érzületekről, árulkodó feszültségekről. S arról, ami mindehhez hozzátartozik: nagytörténelem és intimszféra régiesen elegáns, de azért bonyodalmas kapcsolatáról, magyarságról, sorsról (a két háború között) és a sorsot valamiképpen végzetszerűen beteljesítő egyéni küzdésről, a rákbeteg drámájáról. Szögezzük le: nem könnyű olvasmány az apró mozzanatokból összeálló irodalomtörténeti kép, de kinő belőle a szellemi ember portréja, mely az értekezőnek kimondatlanul is ideál- és mintakép – sőt bizton állíthatjuk, mérce. (Hadd toldjam meg egy személyes vonatkozással: magam már ahhoz a hézagosan iskolázott korosztályhoz tartozom, amelyik meglehetősen nehezen leli, lelte meg az utat a Babits-féle költészethez, gondolkodói irányhoz és magatartáshoz; egyszóval ahhoz, ami babitsi a magyar irodalomban. Ez a helyzet, hála Rába Györgynek, Németh G. Bélának – hogy csak a nagy teljesítményeket vegyük számba – száznyolcvan fokkal megfordult; Poszler alaposan kivette részét a rehabilitációból.) /…/
A tényleges, irodalomtörténeti, esztétikai, filozófiai összefüggéseken túli figyelem és kíváncsiság munkálkodására lehet példa A fényjelek (1995) című gyűjtemény elegánsan felnövesztett nyitószövege, A Költészet Szelíd Hatalma mellett (ez fölfogható olvasmányélményeinek minta-katalógusaként: Catullus, Goethe, Vörösmarty, Babits, Krúdy), a könyv utolsó dolgozata, a két szárszói találkozóról szóló érzékeny és szigorú elemzés. Poszler egyszerre fogékony akár esztétikai, költői értékek iránt, akár történeti és/vagy napi-ideológiai pillanatképek iránt. Nem csupán memoralizálója, mi több, analitikus rögzítője a vizsgált jelenségeknek, hanem jelentékeny oknyomozója, sőt hovatovább belső átélője. Amit ír, fölényes magabiztossággal felel meg a „tudományos elvárásnak”, írásainak világa mégis érzelmileg kötött: megtalálható tárgyai között mindaz, ami az ő személyes életén (is) átsöpört, ami világnézetek és világképek horizontján előtte (is) kibontakozott. Az önéletrajz át- meg áthatol a dolgozatok kijelölt keretén – az eképpen testet öltő igény nem kicsi: a történelemben élő ember szólongatja magát, hogy az én szemszögének teret adva egyre erősebb intenzitással beszéljen arról, ami a tárgytörténeten túl van, ami a megismerés úttalan útjaival saját maga.
Ekkor támad Poszler szövegeinek újabban szépirodalmi árnyalata; tény, hogy elszánt szerepképzés villan meg a Szárszókról írott, alapkérdéseket érintő elemzésben. A szituáció közismert: a rendszerváltozás értelmiségi (s eképpen politikai) szembenállása a historizáló népi-urbánus vita mélyéről lobbant föl – ebben a csöppet sem veszélytelen helyzetben zajlott le a 1993 nyarán újra megrendezett (vagy inkább az egykori erejét szimuláló) fél évszázados találkozó. A népi-urbánus ellentét példátlan megosztója a XX. század magyar kultúrájának. Poszler fejtegetései, főleg kérlelhetetlenül végiggondolt logikájuk miatt, nem mellőzhetők az értelmiségi palettáról. /…/
Balassa Péter az „elfeledettséget” emelte ki Poszler újkeletű alkotói módszerének egyik vezérszavaként (Rejtett dimenziók. Liget, 1994 június, 88-91.). Ahogy az esszéíró új megvilágításba helyezi „(…) Márton Áron elfeledett kereszténységét, Jászi elfeledett (polgári) baloldaliságát, Babits elfeledett ethoszát, Illyés igazát, a Szép Szó és a Válasz még autentikus világát”, egyúttal a háttérből előlépteti szereplőit, írja; ezzel mindegyikük tevékenysége abban a különös helytállásban fedeződik fel, mely létüknek rangját, súlyát s az utókor előtt izgalmát adja.
Magvető Könyvkiadó, 2011
Poszler a maga egyéniségének mind több színben megmutatkozó, villódzó színpadán körültekintésével tüntet hányaveti ezredvégünkkel szemben. Igen, tüntet, bármily szelíd alkat is. Okfejtéseinek széles felületein egymásba játszik a dolgok színe és visszája – előadásmódja, mondathasználata így hozza létre az állítások és tagadások mozgását, mely karakterizálja írásmódját. Mondandója olykor a legjobb memoárírókéhoz illeszkedik. Nem bánjuk: „elfeledett” pátosza van írásának, Poszler „tanulmányi műfajának”, az esszének.
(Első közlés: Forrás, 1997 január, részlet)
A Litera.hu interjúja
