Donna Tartt: Az Aranypinty
Az aranypinty sok értékes részletet tartalmazó regény, vannak hatásos jelenetei. Ám alig valószerűbb, mint a Harry Potter világa.
A vaskos kötet borítóján egyetlen sorban, majd a belső címlap előtt két oldalon idézetek olvashatók az elragadtatott hangú amerikai kritikákból. Donna Tartt komoly sikert arató két kötete után felfokozott várakozással vettem kezembe a sok év hallgatás után megjelent harmadik regényt, amely végül nem igazolta számomra a tengerentúli elismerés jogosságát. A mű főszereplője maga meséli el a történetét attól a ponttól, amikor egy csak néhány mondatban elintézett motivációjú múzeumi terrortámadás után elveszíti anyját.
Maga a helyszín is, egy képtár, meglehetősen valószínűtlen terep egy pokolgépes merénylethez, ahhoz, hogy a nagyon is direkt módon központi metaforává emelt és a regény végén le is leplezett metafora, Carel Fabritius 1654-ben festett Az aranypinty című festménye kiszabaduljon a kiállítóteremből, éppen egy ilyen, alig valószerű eseményre van szükség.
A főhős Theo a szerencsés véletlen folytán épségben kijut az épületből, sőt még van ideje arra is, hogy egy haldokló öregember utolsó kérését rábízza a gyűrűjével együtt. Ezután kezdetét veszi a fiú hányattatásainak sorozata: az árvát előbb egy gazdag és előkelő, ugyanakkor súlyos problémákkal terhelt manhattani család fogadja magához, miközben Theo fölkeresi azt a közel kétméteres bútorrestaurátort, akihez a múzeumban halálos sérülést szenvedett öregember a gyűrűjével és üzenetével küldi.
Tartt a regényben számos irodalmi és művészi utalást tesz, amelyek közül az egyik éppen a kétezres évek sikerkönyv-sorozata, a Harry Potter. Theónak ugyanis – részben szemüvege miatt – éppen Potter a beceneve, de gyerekkori sebzettsége és árvasága, sőt életkora is összeköti Rowling regényeinek hősével, és nagyon úgy néz ki, hogy a sérült bútorokat és sérült gyerekeket magához fogadó, otthont és védelmet adó, jóságos, hatalmas és titokzatos Hobie nem is túl távoli rokona a Potter-könyvek Hagridjának. Theo tehát egyszerre él a hűvös elit és a meleg régiségkereskedő világában, ahol a múzeumban első látásra megszeretett vörös hajú tündér, Pippa is lábadozik egy ideig. Az idill azonban szertefoszlik, amikor a lányt nagynénje magához veszi, Theóért pedig jelentkezik a családjától korábban egy szó nélkül lelépő, kiszámíthatatlan és szélhámos apa, aki magával viszi a fiát Las Vegasba.
A szerencsejáték városában őrült ámokfutás veszi kezdetét: a még tinédzser Theo és az ott legjobb barátjává fogadott, a legjobb kelet-európaiakról alkotott klisékkel ábrázolt félig lengyel, félig ukrán, félig orosz Boris irdatlan mennyiségű alkoholt, kábítószert, ragasztót és gyógyszert fogyasztanak el. És mindez csak növeli a regény jellemrajzainak valószerűtlenségét, hiszen a folyamatosan ivó és a legkülönfélébb kábítószereket kipróbáló és használó főhős képes később viszonylag könnyen „lejönni a szerről”, sőt sikeressé és gazdaggá válni. Nem tudom megítélni, ez mennyire lehetséges, de nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen fiatal korban elkezdett és ilyen hosszú időn át tartó alkohol- és kábítószerfüggőség ne bombázná ronccsá a személyiséget. Innen nem mesélem tovább a történetet, csupán a regény néhány további ellentmondásra hívom föl a figyelmet.
Carel Fabritius 1622-1654
A regény, ahogy ezt a közbeszúrt elmélkedések is megerősítik, a véletlenről és a szerencséről szól. Anya és fia véletlenül vannak rosszkor rossz helyen, de Theónak szerencséje van, az anyjának nincs. És persze szerencse, hogy az apa akkor szenved halálos balesetet, amikor már adóssága folytán szorongatni kezdi egy Scorsese-filmből kilépett zsidó maffiózó (orosz verőlegénnyel az oldalán). És szerencse, hogy sem a gyermekvédelmisek, sem a rendőrség nem jut a nyomába, s hagyják békén visszatérni Hobie-Hagridhoz, miközben véletlenül kutya baja nem lesz a rengeteg italtól és drogtól. De a véletlent és a szerencsét nem Fortuna istenasszony biztosítja, hanem Donna Tartt. Az író túlságosan szereti ahhoz a hősét, hogy egy-egy szerencsés, ugyanakkor valószerűtlen fordulattal ki ne mentse szorult helyzetéből. Mielőtt feleségül venné gyerekkori barátja csodálatos szépségű húgát, véletlenül meglátja, hogy valaki mást szeret. Mikor sok-sok év után fölbukkan az addig a kábítószerkereskedők szolid életét élő Boris, aki, miután fenekestül fölborítja Theo életét és a kilátástalanság peremére hajszolja, végül megoldást minden problémára, szerencsére annyi év után is ugyanolyan hű barát, mint Las Vegasban volt. Theónak pedig, bármit követett is el, soha senki előtt nem kell felelnie, mert vagy nem jutnak a nyomába, vagy megértést és elnézést talál. Hobie egyszer persze megorrol rá, de csak azért, mert túl drága ékszert ajándékozott Pippának, akivel a nagy, érzelmeket tisztázó beszélgetésre soha nem kerül sor. Az aranypinty, persze, szépen megírt, sok értékes részletet tartalmazó regény: jók a hasonlatok, a leíró részek, vannak hatásos és jellemző jelenetei. De egészében, a véletlen és a szerencse mágikus közreműködése folytán alig valószerűbb, mint a Harry Potter világa.
Fordította: Kada Júlia. Park Kiadó, Budapest, 2016, 900 oldal, 5990 Ft
