James Ellroy: Perfídia
A gyilkos kilétére a végső bizonyítékot épp az a híváslista adja, amit már a nyomozás kezdeti szakaszában lekértek…
James Ellroy nagy sikerű amerikai krimiíró legújabb, angolul 2014 szeptemberében megjelent, Perfídia című könyve egy négykötetes ciklus, a második Los Angeles-kvartett első tagja, amely kerek, lezárt történet, akár a ciklus majdan megírandó további részei nélkül is élvezhető.
Klasszikus krimit kapunk abban az értelemben, hogy a „Ki a gyilkos?” kérdéssel foglalkozunk a regény legnagyobb részében, és a gyilkos kiléte a végén ki is derül; (ugyancsak klasszikus módon) olyan személyről van szó, akit kezdettől – egészen pontosan a 19. oldaltól – fogva ismerünk, ám a legkevésbé sem gyanús. Nem annyira klasszikus krimi abban az értelemben, hogy olvasás közben korántsem csak a bűntény felgöngyölítésére figyelünk.
A főszereplők közül elsőként a Vatanabe család érdemel említést, akik sok más Los Angelesben élő japán családhoz hasonlóan egy farm birtoklásából és mexikói bérrabszolgák dolgoztatásából éltek. Az apa és a fiú a japán nacionalizmusnak, a lány pedig egyes nacionalistáknak volt lelkes pártfogója, mígnem 1941. december 6-án, egy nappal a Pearl Harbor elleni támadás és az USA hadba lépése előtt az egész családot felkoncolták. Az indíték elég szerencsétlen módon derül ki a mű végére illesztett névmutatóból. A regény eseményei a nyomozás vázára vannak feltűzdelve.
1941 decemberének és a regény végének azonban már nem az az egyetlen kérdése, hogy kiderül-e a gyilkos személyazonossága, hanem az is, hogy előbb derül-e ki, minthogy lejárna a városi rendőrfőnök adta ultimátum. Mivel a rendőrség jó híre miatt kell találni egy gyilkost, Dudley Smith őrmester még idejében kinéz magának egy priuszos, kábítószerfüggő pszichopatát, akit szükség esetén halálra lehet ítélni, és senkinek sem hiányozna. A pszichopata ráadásul japán származású, ami politikai szempontból is előnyös, hiszen a háború mellett a vérben tocsogó gyilkossággal is a japánok ellen lehet hergelni a közhangulatot. Smith a gátlástalan rendőr alaposan felépített karaktere. Ő viszi félre a Vatanabe-gyilkosság nyomozását, de bemutatása társadalomábrázolási céllal is bír: ő a gyökértelen, igazából semmiben sem hívő szerencselovag, aki most épp Los Angelesben rendőr, mert úgy hallotta, itt meg lehet gazdagodni és könnyűvérű színésznőkkel lehet szórakozni. Nem köti a jog, de igazából semmilyen társadalmi kreálmány: akivel baja van, azt rövid úton átsegíti a másvilágra, akár egy színésznőcske túl komolyan vett kívánsága, akár egy köztörvényes bűntett bíróságok megkerülésével végrehajtott megtorlása az ok.
A helyzet kifacsartságára jellemző, hogy Smith részt vesz a saját maga által elkövetett gyilkosságok utáni nyomozásban, egyszer még a valós indokot is feltárja kollégái előtt, akik persze eközben mit sem sejtenek a tettes kilétéről.
Smith őrmester ellenpontja, és a rendőrfőnök közelgő visszavonulása miatti pozícióharcban nagy vetélytársa William Parker, avagy Whisky Bill százados. Ő az, aki az alkoholtilalom idején másokra igazán nem jellemző módon nem ivott alkoholt, és azóta is betű szerint betart, sőt be is tartat minden törvényt. Vagyis majdnem mindet. Ennyiben tehát feletteseinek kedvence, a jövő generáció példaképe lehetne. Azonban természetesen ő sem makulátlan. Már első szereplése alkalmával „képmutató geci”-ként mutatja be egy beosztottja, a későbbiekben pedig kiderül, hogy a zsarolás és a hatalommal való visszaélés éppenséggel tőle sem áll távol. Egyik első színrelépésekor hangzik el az is, hogy Parkert már Isten sem menthetni meg attól, hogy rendőrfőnök legyen, amivel Ellroy a valóságot előlegezte meg, hiszen William Parker ténylegesen Los Angeles rendőrfőnöke volt a szerző gyerekkorában, 1950 és ’66 között. A valós személyek jellemrajzai ezért nemcsak alaposak, hanem rendkívül bátrak is, hiszen ellenőrizhető és nyilvánvalóan fiktív részletek elegyítéséből állnak össze.
Smith és Parker rivalizálásának egyik eszköze Hideo Asida, a rendőrség egyetlen japán alkalmazottja, aki történetesen a legjobb helyszínelő, és akinek mindenki lekötelezettje, ezért a japánellenes közhangulatban fogant felső utasításra sem lehet kirúgni.
Hideo történetén keresztül az amerikai japán kisebbség sorsa kerül be a regénybe: választania kell két hazája között, munkahelyén kétszeresen kell teljesítenie, hogy nélkülözhetetlen legyen, és megmenthesse családját a kitelepítéstől a többi Amerikában élő japán Amerikához való lojalitása miatt vetik meg, a fehérek, kínaiak és mexikóiak pedig származása miatt gyűlölik. Baloldali gyűlésekre viszik mint dísz-japánt, ahol aztán a kicsinyes politikai játszmákban megint csak kihasználják és megalázzák. Ugyanakkor Hideo nem cáfol rá a faji alapú elvárásokra: tehetséges, szorgalmas, szerény, udvarias, visszahúzódó, és egy kicsit aberrált.
Az ötödik főszereplő Katherine „Kay” Lake, akinek megadatik, hogy saját hangján szólhasson az olvasóhoz, lévén naplóját idézi a regény. Kay azonban olyannyira ellentmondásos figura, hogy az már helyenként már-már túlzásnak is hat. Az egyik alacsony beosztású rendőr élettársaként kerül a képbe, hogy aztán minden fejezetben más és más kolléga szeretője legyen. A regény utolsó soraiban aztán Parkerrel jön össze, amit nem tudok más szempontból megalapozottnak látni, mint egy látványosan érzelemdús happy end előállításának kényszeréből fakadó megoldást, amelynek keretében a „jók” még a személyes boldogságot is elnyerik, ez a „fordulat” viszont annyira elkoptatott (ráadásul előkészítetlen), hogy az olvasó csak nehezen képes komolyan venni. Szintúgy nem teljesen hihetőek az inkább kalandor, mintsem szemlélődő életmódot folytató Kay grafomán és lélekelemző hajlamai, amelyek ráadásul napra pontosan a cselekmény idejének kezdetekor törnek ki rajta a naplóírás formájában. Kay karakterének egyébként a társadalmi mélyfúrásokat köszönhetjük, ő az, akit a Vatanabe-gyilkosság ugyan nem érdekel, de épp az ő környezetében csapódnak le legerősebben a világpolitikai események egyes emberekre és egyes csoportokra kiható vonatkozásai.
Ez az a pont, amiben a Perfídia többé tud válni egy puszta, szokványos kriminél, hiszen szereplői nem tudják függetleníteni magukat a nagypolitika hatásaitól, ahogy a társadalom nyughatatlan örvénylésétől sem. Ha tehát meg akarjuk érteni a Vatanabe-család halálát és a bűntény felderítésének menetét, előbb azt kell felderítenünk, hogy mit is jelent a háború, illetve, hogy az 1941-ben Los Angelesben élőknek mit jelenthetett. A paletta legalább olyan színes, mint maguk a városlakók. A többségi társadalom felheccelt, az utcákon verik össze a japánokat. A rendőrség és a politika felül a közhangulatnak, és minden bűntény esetében japán tetteseket keresnek, a velük szemben történt bűntények során pedig „sajnálatukra” nem találják a megoldást. A kommunisták pazarló bulikon vedelik a koktélt, miközben összejátszanak az oroszokkal, a náciszimpatizánsok horogkeresztes pisztolyokkal üzletelnek, és a japánokkal működnek együtt. A kínaiak bandaháborúba süllyednek, de igen pragmatikusan menedéket adnak az egyébként gyűlölt japánok leggazdagabbjainak, sőt kísérleteket folytatnak született japánok kínaivá plasztikázására. Tömegek jelentkeznek önkéntesnek a hadseregbe, míg mások spekulálva a hidegháborúra, vagy éppen az attól remélhető üzleti lehetőségekre készülnek.
A regény történelem- és társadalom-ábrázolásának nagy előnye a viszonylagos ideológiamentesség. Ahogy hibája, úgy szerethető tulajdonsága is van minden szereplőjének. A szöveg maga pedig csak leír, de még az irónia vagy gúny eszközeivel sem tereli az olvasót afelé, hogy miről mit kellene gondolnia. A bemutatott politikai irányzatok között nem választ a szöveg: egyiknek sincs igaza. Az ítélkezés tehát minden esetben kizárólag az olvasóra van bízva, de – és ez is fontos – sosincs ráerőszakolva.
Sajnos a fentebb említett gondos megkomponáltság pont a középpontban álló bűntény felderítésénél feneklik meg, a gyilkos kilétére a végső bizonyítékot ugyanis épp az a híváslista adja, amit már a nyomozás kezdeti szakaszában lekértek, ám a telefontársaság hibájából csak hetekkel később érkezik meg, az azonban nincs megindokolva, hogy miért épp az adott ponton, így válik a nyomozás megoldása (szerencsétlen módon) szinte deus ex machina-szerűvé. Persze nem biztos, hogy ezért haragudni kell. Lehet ugyanis, hogy az egész krimiszál pusztán csak a csali, aminek a kedvéért az olvasó, miközben végigizgulja a könyvet, egyszersmind sok olyasmivel is talákozik-gazdagodik, amikről „csak” egy krimi olvasásakor nem is álmodhatott volna.
James Ellroy: Perfídia. Fordította: Illés Róbert. Jaffa Kiadó, 2015, 753 oldal, 3990 Ft
