Aki feltalálta a lottót
Még azt sem engedte meg apácaruhában érkező szeretőjének, hogy világi ruhába öltözzék át. A 18. századi emlékiratok közül Casanováé a legfontosabb. Szellemessége utalásaiban, idézeteiben, áthallásaiban rejlik.
Szalonokban is kiváló csevegő, akinek magán és szabadságán kívül semmi se szent
2000-ben kisebb szenzáció és a XVIII. századi irodalom, történelem és művelődés iránt érdeklődő olvasóknak igazi csemege volt Casanovának, a híres velencei kalandor önéletrajzának legjellemzőbb részleteiből két kötetben közreadott válogatás. Az első felét Szerb Antal fordítása és tanulmánya alkotja, aki a hatalmas terjedelmű anyagból jellemző részeket emelt ki, s hogy valamiféle fonalát adja Casanova életének, amit nem fordított le, annak is megírta rövid összefoglalását, mint például azt, hogy papként igen sikeres prédikációkat tartott, „amikor egyszer belesült a prédikációba, amelyet telt gyomorral, beborozva készült elmondani, és elment a kedve a prédikálástól.”
A második ezzel szemben csak önálló epizódokat közöl, a közbeékelt, az időbeli űrt kitöltő életrajzi összefoglalások elmaradnak. Igazából mindkét eljárás indokolható, s egyik vagy másik formában is tökéletesen élvezhető az emlékirat. A szerző ugyanis, azon kívül, hogy sok tekintetben és kétségtelenül kalandos életről és sorsról számolhat be, remek, lebilincselően író elbeszélő is, aki az élőbeszéd természetességével mesél el olykor hihetetlennek tűnő, de talán mégis megtörtént eseményeket, miközben nagyon széles és érzékletes társadalomrajzot ad a korabeli Európáról, annak szinte minden rétegéről és nációjáról, ahogy például a magyaron kívül csak latinul tudó testőrtisztről.
Noha neve köznyelvi használata leegyszerűsítette a róla élő képet, s valóban, az emlékirat nem szűkölködik gáláns és frivol történetekben, hiszen igen részletesen olvashatunk híres szökéséről a velencei ólombörtönökből, vagyis a kötet révén mégis árnyaltabb és talán hívebb képet kaphatunk Casanováról. Így aztán csak kirajzolódik számunkra egy szélesen művelt és szellemes, a helyét a legjobb társaságokban, szalonokban is tökéletesen megálló, kiváló csevegő képe, aki számára, saját magán és szabadságán kívül, szinte semmi se szent.
Nem lehet véletlen, hogy a műveltség, játékszenvedély és kalandvágy különös anyagából gyúrt Casanova találta fel a lottót, aki – valamikori papi pályája ellenére is – szívesen játszott a szentséggel, s így méltó párja a XVIII. század felvilágosultjainak. Százada jellemző gyermeke, aki még azt sem engedi apácaruhában érkező szeretőjének, hogy világi ruhába öltözzék át. Persze, azokat sem kell félteni, akikkel szembetalálja magát: az említett hölgy például a Miatyánk latinul idézett „Legyen meg a te akaratod” szavaival omlik a pamlagra, aminél aligha találni a korabeli világ álarcos és valóságos velencei vagy európai képénél jellemzőbb pillanatot. Kötelező olvasmány, a XVIII. századi emlékiratok közül talán a legfontosabb mű, szigorúan tizennyolc éven felülieknek, amit nem is az erotikus betétek, hanem a minél teljesebb élvezethez szükséges műveltség követelménye miatt említek.
Anton Raphael Mengs: Giacomo Casanova, 1725
Mert Casanova igazi szellemessége éppen utalásaiban, idézeteiben, áthallásaiban rejlik. Ezek megértésében igyekszik ugyan segítségünkre lenni a szerkesztő, a kötet gyenge pontjai azonban éppen ezek, s ezektől az első kiadás óta eltelt másfél évtizedben nem sikerült megszabadulni. Az még hagyján, hogy a latin idézetek jelentős része egészen abszurd módon hibás, de – még ha a francia kiadás alapján készült is a fordítás (és a jegyzetek) – érdemes lett volna ezeket kigyomlálni.
Szerb Antal fordítására ez persze nem igaz, ott a jegyzetek is rendben vannak, de a második részben már-már nevetséges hibák fordulnak elő. A 310. oldalon például Cicero Tusculanaedisputationes című műve Tusculanes marad, ahogy a franciában volt, ám érthetetlenebb, hogy a szöveghely-megjelölés mellé, mind itt, mind a másik jegyzetben szereplő Lucretius-idézet mellé hogyan került az ’oldal’ jelentésű (o.) rövidítés, amikor kaputról és verssorról van szó. S persze hibás a 314. oldal 21. jegyzete is, hiszen nehezen elképzelhető, hogy egy latin mondat a görög Aiszkhülosz tragédiájából származnék.
Nyilván apró szeplők ezek, melyek inkább csak kisebb bosszúságot okoznak, s Casanova emlékiratának sodró lendületében csak szempillantásra akasztanak meg, mégis boldogabbak lennénk, ha tizenhat év alatt sikerült volna kigyomlálni őket.
Kötelező olvasmány
Giacomo Casanova emlékiratai
Fordította: Szerb Antal, Ádám Péter, Kovács Ilona, Szeredás András
A nem Szerb Antaltól származó jegyzeteket és az utószót írta Kovács Ilona. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2016, 668 oldal, 4995 Ft
Ajánlott művek
Federico Fellini: Casanova
Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban
„A mosoly terjedt, mint valamilyen nagyon finom és könnyű járvány… Tudtak róla Pármában és Turinban, Bécsben és Moszkvában… S a rendőrök és a bírák, a poroszlók és a kémek, s mindenki, akinek mestersége volt, hogy a hatalom és a félelem kordában tartsa az embereket, gyanakodva és mérgesen láttak a munkához e napokban. Mert semmi nem olyan veszélyes, mint egy ember, aki nem tud belenyugodni a zsarnokságba.” (Márai Sándor, 1940. in.: Akadémiai-Helikon, 1991, 13. o. )
