Bognár Péter: A fényes rend
A megképzett nyelvi tér, úgy érzem, ebben a kötetben lett az eddigiek közül a legfrappánsabban kihasználva, a szándékosan dilettánsba hajlóan megkonstruált elemek itt új távlatokat nyitnak a szerző költészetének.
Fotó: Magvető Könyvkiadó, Szilágyi Lenke
Bognár Péter harmadik magvetős kötetét, A fényes rend címűt az eddigiek közül a leginkább olvasóbarát, legkönnyebben fogyasztható verseskönyveként jellemezném. Nemcsak azért, mert jóval rövidebb és összefüggőbb elődeinél, továbbá szigorúbb válogatás eredményének tűnik, hanem mert egyben sokkal közérthetőbb, mind tematikái, mind azok megfogalmazása tekintetében is. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy populista, divatos vagy lebutított lenne bármely elemében, legfeljebb az amerikai filmek diskurzusában is gyakran fel-feltűnő „bullying” problémájának aktuális megidézése szempontjából. A megjelenítés filmes láttatású szcenírozása ugyanis a kötetegész világához képest kissé felszínesnek, valóban idegen testnek hat. Szerencsére mégsem csupán az elnyomottság miatt nyavalygó, elesett lírai elbeszélő panaszait hallhatjuk, ennél jóval összetettebb élettapasztalatok szólalnak meg, aminek ez a fajta agresszív elnyomáskultúra is szerves részét képezi („könnyű vagyok, mint amikor vernek, / és közben a fejemben a tervek.” – 15.).
A verseskötetet, valamint az egyes versek megalkotottságából sejthető módszer nagyban hasonló az eddigi kötetekéhez. Bognár ismét viszonylag szélesre szabott világot vázol fel, melynek tényezői jobbára csak annyiban lényegesek, amennyiben beszélőjük egyfajta „neoposztmodern” versnyelvet teremt belőlük (értsd: az esetleges megidézett korok, terek is inkább a nyelvi környezet épülése szempontjából fontosak, maga a vers nem az adott korról, tényezőiről beszél, tehát nem akarja feltárni, milyen volt például a szocializmus vége, csupán „megszólaltatja” azt, inkább csak – utalások által – összekacsint az értő olvasóval, aki felfedezi a nyelv mögött ezeket a referenciákat). Míg a korábbi kötetekben a bulvármédia, a hivatali, rendőri szakzsargon, máskor a tudományos nyelv, a történeti és jelen köznyelv elemei keveredtek, szorosan hozzátapadva a megidézett valóságelemekhez (tehát szervesen megkonstruálva), most gyereknyelvi regisztert találunk, olyan gyermekköltő nyelve szólal meg, aki ösztönösen megnyilvánulva, sajátosan megkonstruált (hiányos, félreértett) ismeretanyagával (megint csak harmonikus) összhangban írja meg verseit. Bognár Péter tehát jobbára hitelesen, karakterben maradva szólaltatja meg lírai beszélőjét: „Az itt közölt szövegeket tartalmazó füzetet 1988 őszén, elsős koromban kezdtem írni”. (5.), olvassuk a kötet előszavában.
A karakter verseiben az olykor költői kiforratlanságból fakadó képzavarok, nyakatekert vagy épp kihagyásos szerkesztésű mondatalkotások, a Petőfi-, Weöres Sándor- („A fátyol öltöztet” – 33.) vagy (rejtettebb formában) Pilinszky-allúziók („A feleltetés pora és csöndje” – 10.) mind termékenyen hatnak. Olyan költészeti bravúrokra ad lehetőséget a teremtett gyereknyelvszerű költészet, ami a dilettantizmus határán mozgó tényezőket is a humoros, leleményes, szellemes jelentésképzés felé tol el, de olykor egészen emelkedettnek ható, naivitásból fakadó, egyszerűségérzetet is kölcsönöz a versek részleteinek, mely hatásból sok szövegrész megejtő szépsége ered (aztán egy magányos téren állunk, / elképzelem, ahogy nincsen nálunk / apró, hogy abba a kútba dobjuk / és ahogy ezen nevetünk mondjuk. – 44.). A megszólaló gyermekköltő karaktere így válik alkalmassá olyan hiteles és működőképes költői képek megalkotására, melyeket máskülönben, ha nem működne a gyermek elbeszélő figurája teremtette illúzió, egyszerűen, szentimentálisnak, érzelgősnek, nyeglének, patetikusnak, zavarosnak ítélnénk. A kötet kontextusának áldásos folyományaként azonban épp ezzel ellentétes hatás érvényesül. Tehát a megképzett nyelvi tér, úgy érzem, ebben a kötetben lett az eddigiek közül a legfrappánsabban kihasználva, a szándékosan dilettánsba hajlóan megkonstruált elemek itt új távlatokat nyitnak a szerző költészetének.
Számos példát találhatunk ilyen jelenségekre, ezúttal azonban csak egyet emelnék ki. „Felülete, bőre igazgató, / ajkán, nyelvén nyalkán nyelvén a szó. / Van egy ilyen jellegzetes szaga, / minden mozdulata, csönd van, maga” (30.) – Ahogy láthatjuk is, az első két sorban a frazéma („nyelvén a szó”) és a konkrét testrészt megnevező mondatrészek közé még a jelentésmezőbe, valamint a hangzásvilágba is illő „nyalkán” szó is bekerül, így a megoldás (az alliteráción túl) asszociatív nyelvi játékot is szül, az általános szintaxistól igencsak eltérő módon alkotva mondatot. A suta gyermekversek megoldásaira emlékeztető játék a megfigyelt testéről szerzett első benyomásokat megfogalmazó, egymástól eltérő stiláris regiszterbe tartozó, jelentésükben mégis halvány átfedést mutató főnevek (felülete, bőre) kontrasztjában lesz igazán szórakoztató és újszerű (ne tévesszünk szem elől a mondat állítmányában a jelző helyett álló főnév – „igazgató” vö. izgató – kiváltotta meglepő-humoros hatást sem). Az ilyen, túlságosan is a hangzásra, meglepő, kizökkentő erejű asszociációkra, stiláris zűrzavarra építő verssorok a legtöbb esetben nem működnek, lelkes amatőrök vagy valódi gyerekversek gyengébb momentumait idézik, de Bognárnál ezeknek érezhetően meghatározott és fontos szerep jut. Az idézet másik felében a játék már egy gyakran előforduló kezdői hibán, a rímkényszer szülte erőltetettségen alapul, ennek felmutatása hoz létre jelentékeny költői bravúrt („szaga” – „maga”). A „csönd van” közbeékeléssel felbontott mondategységet „minden mozdulata (…) maga”, aligha fogadná el a nyelvérzékünk, ha nem gyereknyelvről lenne szó, a túlkapásszerű mondatbeékelést viszont a megkezdett leírás sodrása, valamint a köznyelvi, gyereknyelvi stíl („Van egy ilyen…”) már előkészítette. A látszólagos káoszban az összefércelt regiszterek, költői eszközök és ezek paródiái új távlatokat nyitnak, és, akár a posztmodern hőskorában, a nyelv határait feszegetik.
Közben ezek a versek mégsem kapcsolják ki a világos jelentésképzés igényét. A Bognártól megszokotthoz képest kevesebb puszta líraiság akad a versekben, javarészt inkább történetmesélés folyik. A kötet előszavában olvashatjuk, hogy a gyerekköltő elbeszélő költeményt szeretett volna írni, de műve töredékes maradt. Mégis, Bognár eddigi köteteiéhez képest sokkal egységesebb fő cselekményszálon futnak a versek, melyekben egy kisgyerek keresi a helyét a világban, amit az osztály vagy az iskola jelent számára. Ahogy elsős korunkban majd mindannyian, ő is szerelembe esik, rögtön két tekintetben is, egyrészt egy osztálytársába („te, Lajos Kata, most szólok, hogy fáj!” – 16.), akitől a tanárok, a többi gyerek (tehát „a társadalom”), a farsangi bálon letöltendő büntetése és a lány apjának enyhe antiszemitizmusa (érzelmeinek viszonzatlanságáról már nem is szólva) egyaránt elválasztják, másrészt pedig kvázi plátói módon is, melynek eredője egy egyik barátjával együtt megtalált és felfedezett, nagyjából nyolcvanas évek végi, erotikus magazinként rekonstruálható kiadvány („Az utolsó lap a válaszlevél, / hogy maradjon valamid, és remélj” – 44.). Hősünket ez irányú érdeklődésének kiterjesztésében azonban gátat szab, amikor a nagyobbak elverik, visszakövetelve tulajdonukat, a korábban a vécébe rejtett, igéző erejű sajtóterméket.
A kis költő identitása, világa ezeken kívül különböző információmorzsákból, vonzódásokból épül fel, itt jelenik meg az előszóban meghatározott koordináták, a magyarországi szocializmus végének tér- és időbeli elemei. Mindezekről az elsős versbeszélőnek többnyire csak kevés tudása lehet, de még abban is jól tükröződik az oktatás korabeli meghatározottsága, akár olyan figurák megjelenítésében is, mint Horthy Miklós, Petőfi Sándor, János vitéz, Mátyás király vagy a család épp elpusztuló kutyájának hol kétes, hol inkább hősi alakjai. E sokszínű szereplőkavalkád tagjai bájos, megint csak hitelesen vázolt zűrzavarban tűnnek fel a lírai én képzeletében: „Petőfi Sándorra büszke vagyok, / ha kell, én is kivont karddal halok, / tankkal is megvédem a hazát, / (vagy hát a Szovjetuniót magát)” – (10-11). A kiskamaszkori első erotikus élmények, ifjúkori szerelmek mellett tehát láthatóan a közélet, a (korabeli) magyar valóság egyes (a szerző által igencsak preferált) témái is bekerülnek A fényes rend látóterébe, noha utóbbiak (előbbiekkel szemben) sajnálatosan valamivel rendre súlytalanabbul (inkább csak humorforrásként) működtetve tényezőit, mint az előző két Bognár könyvben.
A fényes rend még az eddigi Bognár-féle megoldásoktól is kissé eltérő, újabb bravúrokat felmutató, szórakoztató és jól olvasható könyv, szinte felfejthetetlenül gazdag rétegzettsége ellenére is a költőtől eddig szokatlanul tiszta, átlátható (nomen est omen: fényes) rend világlik ki. Mégsem olyan kihívó ez a rendszerszerűség, mint a szerző korábbi köteteit ismerve előre sejthettünk volna, nem érzünk fejtegetési szándékot olvasás közben, csupán sodor vagy észrevétlenül vezet minket a mű lendülete. Talán ez az elbeszélő költeményre és különálló opusokból felépített verseskötetre jellemző műfaji vonásokból keveredő, köztes állapot eredményezi azt, hogy az egyes versek (amelyek maguk is részekre, töredékekre oszlanak) kvázi „helyi értéke”, kötetbeli kontextusa sokkal erősebbé, hatásosabbá teszi őket, mintha a kompozícióban elfoglalt helyükről kiragadva olvasnánk őket. A szűrők, melyeket alkalmazva a bognári versnyelv összeáll, feltételezik a kontextus szükségességét a teljes működéshez. Ezért érzem úgy, hogy Bognár továbbra sem törte át azt a gátat, amit a nyelvi konstrukciók építésével folyton-folyvást, kötetről kötetre költészete útjába állít. Egyéni hangjának kialakulásában nagyobb szerephez jutnak bravúros technikai megoldásai, sajátos, egyedi szellemessége, mint az átütő erő, valami nagyon fontos dolog elmondásának (akár: nagy versek megírásának) igénye. A (nem kizárólag kontextuális relációkban működő és érvényes) nagy versek hiányát pedig az sem feledteti, hogy jelen kötetben is akadnak szép számmal (igaz, egyszer sem a többi szövegrésztől függetlenül) egészen el- és kiemelkedő, akaratlanul is megjegyezhető, öntudatlanul is idézgethető, megragadó részek.
Bognár Péter: A fényes rend. Magvető Könyvkiadó, 2017, 72 oldal, 1990 Ft
