Bekezdések Krasznahorkairól

|

A nem várt ünnep

Vári Györgynek, szeretettel

Idén, 2015 májusában Krasznahorkai László kapta meg a Nemzetközi Man Booker-díjat, a világ legtöbb tekintélyre szert tett literátor-elismeréseinek egyikét.

unnamed

Fotó: www.themanbookerprize.com/man-booker-international-prize-2015

Az irodalmi és könyves világban – állítják a bennfentesek – ez a pályadíj rangban közvetlenül a Nobel-díj után következik. Ez utóbbit a magyar írók közül eddig egyedül Kertész Imrének ítélték oda a Sorstalanság című regényért; az évszám: 2002. Emlékezzünk.

Pontosan fogalmazott az újabb nem várt ünnep alkalmából a Krasznahorkait laudáló fiatal kritikus, Vári György a Népszabadság 2015. május 20-i számában: „A Sátántangó és Az ellenállás melankóliája világát soha nem felejti el az, aki ismeri a híres, a magyar művészi nyelv új lehetőségeit megteremtő Krasznahorkai-mondatokat. Az általuk megszabott ritmus a változhatatlan, örök, nem múló reménytelenségé, amelyből talán nem vált meg sem a halál, sem más.”

A Sátántangó Krasznahorkai László első, és – számomra – sok tekintetben felülmúlhatatlan könyve volt és maradt a magyar próza nagy, nyolcvanas évtizedének közepén; szinte a semmiből előlépve 1985-ben jelent meg, később Tarr Béla elképesztő művészi tökéllyel vitte filmre, amely méltán eredményezett világhírt a szerzőknek. Meglehet, alkotói párosuk az európai filmtörténetre közel hasonló hatást tett, mint annak idején a hatvanas évek cseh (és korlátozottan, de a közép-európai) művészeti-kulturális reneszánszában a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal debütáló Hrabal-Menzel–duó.

Igaza van Vári Györgynek: a Sátántangó antropológiájának – és mostantól a regényről beszélek – kíméletlen radikalizmusa, kérlelhetetlen sötétsége és vigasztalansága sokban közös világlátást és létérzékelést mutat az akkor még az irodalmi világban is csak kevesek előtt ismert Kertész Imre művével. Emlékezetem szerint Kertész irodalmi felfedezése 1983-ban történt, Spiró György nagy esszéjével az Élet és Irodalomban. Krasznahorkai Sátántangója természetesen nem lehetett teljesen független attól, ami előtte, akkor vagy közvetlenül azt megelőzően történt a magyar prózairodalomban. Egy nevet mindenképpen említenem kell, mert evidencia: Mészöly Miklósét. A magyar próza szemléletformájának radikális irányba történt átfordítása igen nagy részben hozzá kapcsolható. Ő változtatott a begyöpösödött olvasói megszokásokon, morális elkötelezettsége pedig – amelyet uralkodó ideológiai és esztétikai fölfogások ellenében, bátran képviselt – másoknak is példát nyújtott az emberi, művészi szuverenitásának fölépítésére és torz társadalmi körülmények közötti védelmére, megtartására. Az utolsók egyike a nyolcvanas években Mészöly Miklós, aki a posztmonarchiás magyar vidék koloritját őrzi, s belső átéléssel veszi tudomásul szétmállását, lassú pusztulását.

Ebből „a köpönyegből” lépett elő Krasznahorkai olyan egyénítő erővel és olyan kiérlelt prózanyelvvel, amelyet más hasonló kaliberű nagyságoknak is csak több évtizedes szorgos munkálkodás eredményez.

Az új magyar próza akkori (és ezzel a mindenkori) könyvével, majd a néhány évvel későbbi, ugyancsak paradigmatikus, Az ellenállás melankóliája cíművel együtt, ahogy mondani szokták, komoly befolyást gyakorolt a korára és korántsem csak Tarrnak és követőinek filmes világára. Mégis ma úgy érzem inkább, hogy a Sátántangó az a magyar regény, amely akár több évtized múlva hozhatja meg ma még nem is sejthető hajtásait, és tovább élő, organizáló hatását a magyar és – kishitűségünket levetve tegyük hozzá – a világirodalomban

CÍMKÉK: