Útirajzok I.
Az opera „fővárosában”, Verdi és Monteverdi szeretett Velencéjében talán nem hiábavaló az illúzió, bármiféle illúzió varázslatosságát és pátoszát, tünékenységét és játékosságát megidézni.
Basilica di Santa Maria Gloriosa dei Frari
A Frarit, a hatalmas, velencei ferences bazilikát – amely a többi olasz templomhoz hasonlóan hétköznaponként kulturális kiállítóhelyként vegetál – szinte szétveti a meglepett gyerekzsivaj. Meglepett örömsikolyok szinte minden létező emberi nyelven: a művelt szülők által vonszolt, a Tiziano és Canova síremléke előtt még bambán topogó hét-, nyolc-, kilencévesek ekkor fedezik fel a bazilika betlehemét.
Ez a betlehem tényleg világcsoda, egy egész kápolnát elfoglaló meseváros. Egy fából faragott város, amely egyszerre idézi a humanisták Árkádiáját, az olasz bábszínház hagyományát, a hollywoodi rajzfilmek mesevilágát. A meghatottan bólogató szent család körül pásztorok terelgetik a nyájaikat, dolgoznak a földeken, a műhelyekben, takarítják a házakat, a nyuszik ugrálnak, a kacsák hápognak, a bárányok bégetnek, a tevék bólogatnak, kutyák ugrálnak, a gyerekek ujjonganak. A szülők pedig szégyenkeznek – nemcsak amiatt, mert sokak szerint illetlenség egy ingyen-vidámpark egy bazilikában, pár lépésre Canova síremlékétől és sok más „felbecsülhetetlen értékű” műalkotástól, hanem mert az önfeledt ujjongás szembesíti őket saját műélvezetük és vallásosságuk ridegségével. Utaztak több száz kilométert, kifizettek „Velencéért” irdatlan sok pénzt. És természetesen ők akartak idejönni, nem a műemlékek között unottan bandukoló gyerekeik. No de melyik felnőtt lenne hajlandó könnyekkel a szemében Tiziano oltárképe előtt két lábon ugrálni?
A Frari híres betleheme
A betlehem botrány, szemfényvesztés, olcsó turistacsalogatás, ésatöbbi, ennek ellenére jól illik a „gyerekváros” a hatalmas bazilikához, a kápolnák színpompás „kisvilágaihoz”, az egymás mellett, oltárképeken, szobrokon, síremlékeken megidézett párhuzamos valóságokhoz. A posztmodern és a manierista, barokk illuzionizmus hasonlósága már sokakat elképesztett, még akkor is, ha a XXI. századi művészet már semmit sem tud kezdeni a barokkos „dicsfénnyel”, diadallal, győzelmi mámorral, a különösen a velenceieknek oly kedves, az érzékiség, halál és születés tapasztalatait zavarba ejtőn vegyítő (lásd Tiziano oltárképét) triunfóval.
Ha a magas művészet már nem is, de a popkultúra annál inkább.
A „gyerekváros” ötpercenként sötétbe borul, és a fanfárok hangjára „felemelkedik” a sziporkázó, talán egy soha-nem-volt autógyár vagy olajcég logójára emlékeztető betlehemi csillag. A gyereksereg elnémul. És bár pontosan tudják, hogy ők itt vannak, a betlehemi csillag pedig egy kétezer évvel ezelőtti eseményre emlékeztet, hogy a fabábuktól kordonok választják el őket, de ők is eleven szereplői a színpadnak, boldog részesei és egyben alakítói, alkotói a barokkos varázslatnak. A velencei betlehem „színpadiasságát” csak fokozza, hogy a karnevál idejében járunk, már vége a karácsonynak, de a kápolna nyitva, a betlehem „üzemel”, tehát bármelyik nap megidézhető a csoda hangulata.
Tiziano: Mária mennybevitele
Az opera „fővárosában”, Verdi és Monteverdi szeretett Velencéjében talán nem hiábavaló az illúzió, bármiféle illúzió varázslatosságát és pátoszát, tünékenységét és játékosságát megidézni. A Fraritól egy sétányira található a világ első, ma is működő operaháza. És bár az itáliai festészet és irodalom hagyománya mára folytathatatlannak bizonyult, a „magas művészet” emlékezeteként vegetál tovább, addig egyáltalán nem ostobaság felvetni – ahogy azt Csehy Zoltán fel is vetette – az olasz opera és az amerikai musical, a barokkos látványvilág és a hollywoodi „álomgyártás” kapcsolatát.
A betlehem mellett zavartan mosolyogva eszedbe jut, hogy talán nem véletlen, hogy ugyanúgy az oroszlán a jelképe a középkori Európa diadalmas tengeri hatalmának és az egyik leghíresebb hollywoodi filmstúdiónak.
És aztán megpróbálod kirángatni a kápolnából, az „örömvárosból” a gyereket.
