Bánki Éva: Fordított idő
Valójában nem regényt, hanem eposzt olvasunk. Kifordított idő, a mély tenger névtelenjei.
Bánki Éva
Manapság nagy keletje van a virtuális világoknak, az olyan regényeknek és filmeknek, amelyeket emberi alkotójuk népesít be emberekkel, emberekhez hasonlító vagy egyáltalán nem hasonlító lényekkel, akiket aztán alávet a mi emberi törvényeinknek, vagy új törvényeket alkot nekik, új isteneket, új történelmet és új mitológiát.
Teljességgel új, emberi világunktól független világot nem lehet, és talán nem is érdemes teremteni. Még a fantasy egyik atyjának számító Tolkien sem tudta a maga mitikus világát mélységesen emberi hibák és erények nélkül megalkotni, s a ma szintén népszerű Trónok harca szerzője is alapvetően emberi anyagból építkezett, amikor megteremtette a maga középkori klisékből építkező világát. Bánki Éva új könyvének olvasásakor talán nem véletlenül jutottak eszembe ezek a művek, hiszen az, ami fejezetről fejezetre elénk tárul, nagyon hasonló építőelemekből mozaikszerűen épül föl valami egészen mássá.
Bár valósnak tekinthető időben és valósnak tűnő tájakon játszódó eseményekről olvasunk, az elbeszélés nem-lineáris időkezelése és szövegekben újraalkotott valóságának a mesék, hiedelmek, babonák miatt elmosódó körvonalai következtében mégsem tekinthetjük úgy, hogy a múlt egy újjáalkotott szeletéről olvasunk. Mert a környezet és a vonatkozások hiába tűnnek történeti tudásunk által is megerősítettnek, lépten-nyomon elbizonytalanodunk, és ennek az oka, hogy valójában nem regényt, hanem eposzt olvasunk.
A történet in medias res kezdődik, fontos események és viszonyok leírásával. Mítosz, mese és történelem határmezsgyéjén járunk. A helyszín egy sziget, amelyet különös, bosszúálló tenger vesz körül. Ahogy a szigetet olykor ellepő köd igazi értelme, úgy a tenger szigetet sújtó átkának valódi oka sem tárul föl előttünk, csak azt tudjuk meg, hogy azok, akik a szigetet lakják, talán elkövettek valamit, amit nem lehetett volna (vérfertőzés?), s emiatt már bő fél évszázada nem tudják elhagyni a helyet, ahonnan korábban messzire futottak és gazdagon tértek haza hajóik. A már-már ősinek és legyőzhetetlennek hitt átok megtörése, az éhezéstől való megszabadulás vágya összeköti mindazokat, akik e különös, mesebeli királyság társadalmát alkotják. Egyfelől ott vannak a tündérek, másfelől a néma szorgok, akiknek feladata (nevük talán a szorgalomból rövidült?) a többiek kiszolgálása, s akikkel érintkezni csak bizonyos korlátok közt lehet, s akik nem is emberek, hiszen utódot emberrel nem képesek nemzeni.
A jelképszerű helyszín és mitikus átok motívuma mellett ugyanígy mesék és mítoszok világában gyökereznek az események is: a gyermektelen király emésztő sóvárgása egy utód után, a középkori lovagregények úrhölgyeit idéző nevű Riolda áldott állapota, szülése és halála, a megszületett, megváltó kislány eltulajdonítása mind olyan motívumok, amelyek nem ismeretlenek előttünk, most mégis meglepően és egyénien hatnak, ami alighanem a leírások és reflexiók bonyolult egymásba fűzésének köszönhető. Az elbeszélő ugyanis hol közvetlenül szegődik szereplője mellé, hogy az ő szemével láttassa és értelmezze a történéseket, hol önálló, ám többnyire bizonytalan magyarázatokkal kíséri az eseményeket, mert ebben a mitikus világban maga sem tudja pontosan, minek van és lehet racionális vagy irracionális értelme. A regény ugyanakkor mégis messze elszakad a mítoszok világától, s a már a kezdő fejezetben fölvonultatott motívumok kirajzolják egyediségét.
Bandemag király kiszolgáltatott: utódot szeretne, de ezt az utódot csak egy nő szülheti meg neki, egy tündér, akinek a sóvárgása révén nemcsak ő, de az egész sziget is hatalmában van. Ám akit a király gyermekének hazudnak, bármennyire is ez lenne mindenki vágya, szintén lány, és hosszú idő után ez az első gyermek, aki egyáltalán megszületett ebben az országban. A meddőség, a gyermektelenség átkának megtörését újabb bűn tetézi: a királyt szolgáló katona ártatlan feleségének kiontott vére. Ebből a nézőpontból is egyértelműnek tetszik, hogy a fordított idő egészen kivételes szerepet juttat a női princípiumnak, s az asszonyokat és leányokat emeli ennek a mitikus világnak igazi hőseivé. Mindezt tiszta és nyugodt stílusban, már-már költői emelkedettséggel teszi, s oly zárt elbeszélői szerkezetben, hogy az egyes fejezeteket akár önmagukban is megálló zárt és kerek elbeszéléseknek érzékelhetjük.
Bánki Éva: Fordított idő, Jelenkor Kiadó, 2015, 280 oldal
