Bánki Éva: Elsodort idő
A távoli északi Nyugat és a déli Kelet lép különleges kapcsolatba egymással. Olyan események tanúi vagyunk, amelyek a középkori legendák és krónikák világát idézik.
A Nyugati szél szigete királynőjének, Rioldának a története folytatódik. Egy teljes éven keresztül tart az utazása, tavasztól tavaszig. Olyan, mintha egy hatalmas kört írna le az út, talán éppen az óramutató járásával ellentétes módon. Miközben három gyermeke talán otthon várja, Riolda, aki egy percre sem feledkezik meg róluk, kalandok egész sorát éli át. Titkokkal és láthatatlan fenyegetéssel teli világ ez, amelyben tarka sokszínűséggel jelennek meg bizonytalan származású és bizonytalan identitású alakok és népek. Egyszerre mesebeli és valóságos világ ez, amelyben a távoli északi Nyugat és a déli Kelet lép különleges kapcsolatba egymással. Olyan események tanúi vagyunk, amelyek a középkori legendák és krónikák világát idézik, miközben ezt a világot egy nagyszabású és titokzatos terv fenyegeti.
Ez a terv – Borgeshez méltó módon – kiterjed az egész világra és magába kíván foglalni minden tudást. Riolda azonban időben felismeri e terv ördögi célját, s az utazás ekkor fordul át visszatéréssé, amelynek legutolsó, valószerűtlenül valós állomása a vízen lebegő Velence. Ennek a világnak létező elemei is a meseszerűség jellemzőit öltik magukra, míg a fantasztikum egészében hihető formát ölt. Egy utópia tartja lázban azokat, akik megpróbálják ezt a Római Birodalom bukása után még alaktalan világot hatalmukba keríteni. Régi és új népek kavarognak ebben a világban: a betörő népek elől lagúnákba menekülők tengeri városa, Velence már palotákkal ékeskedik, de északra, Pannóniában, s még tovább, már csak az egykori római városok maradványai meredeznek. Nincsenek igazi birodalmak, s ha vannak is országok, nincsenek határok, minden szabadok bejárható, és minden mozgásban van. Még az élet és a halál határai sincsenek szigorúan rögzítve: életerős gyermek is születhet halott asszonytól, a legjobb ereklyéket az viszi és hozza, aki a legkevésbé hisz a szentekben, akik elvesztek, azok faliképről tekintenek rá az őket keresőkre. S talán ebbe a sorba tartozik az is, hogy akiről a legkevesebbet tudjuk, akinek a személyét csupán egyetlen nagybetű jelöli, a költő, akinek latinból eredt nyelve már olvadni kezdett az új nyelvek kohójában, érzéseivel, verseivel egészen valóságos útitársává szegődik Rioldának.
Sokféle réteg tapintható ki az Elsodort idő összetett világában, amelynek elbeszélője éppen olyan elmosódott, mint világának pontjai. Sohasem lehetünk teljesen biztosak, hogy a krónikás reflexióit olvassuk-e vagy a szereplők, főleg a királynő belső monológját halljuk-e, vagy másét. A Riolda köré csavarodó történetben azonban van, ami egyre élesebb kontúrokat ölt: a nőiség, az anyaság, a gyermekek. A királynő fejében nemcsak a parányi szigetén hagyott gyermekei járnak állandóan, hanem a három saját mellé a visszatérés során szerez még egy negyediket is, akit megment és magával visz. Hiába minden hatalmi csábítás és tudományosnak kendőzött uralmi törekvés, Riolda rendíthetetlen marad, s ebben a szilárdságban anyasága és nőisége segíti. Érzékenysége ezekből a lényét oly meghatározó okokból fakad, s ezt csak elmélyíti a regény nyelvének finomsága. Lágyan gördülő, versszerű mondatokat olvashatunk, amelyek olykor a szövegen túlmutató reflexióra késztetnek, ahogy a névtelen költő verssorai is értelmezik a krónikát. De ebbe az irányba mutatnak a fölbukkanó jelképek. Hiszen maga a sziget is az, a világ vége, amelynek határait a tenger jelöli ki, de az a „fekete rigó” is, akinek napja fogja keretbe a regény idejét.
„Mintha a föld gömbölyű lenne.” – olvassuk az első oldalon, s ez a feltételezés is a költői világ valóságossága felé mozdítana el, mikor már abban sem vagyunk biztosak, éppen ki szól és kihez. Ebben a világban azonban éppenséggel mindegy is, hogy milyen a föld, legalább az út és az idő kör, s végül mindkettő bezárul.
Bánki Éva: Elsodort idő. (Fordított idő II.) Jelenkor Kiadó, 2017, 330 oldal, 3499 Ft
