Regényrészlet
Már rendbe jöttem. Vagy inkább kezdtem. Csak aludni nem tudtam rendesen. Mindig álmodtam. Mindig ugyanazt. Mintha egy krimisorozat első öt percét nézném. Rögtön a közepébe csöppentem.
Balogh Robert Fotó: Csortos Szabolcs
A helyzet egyértelmű: már belekezdtek az akcióba. Headseten tartották egymással a kapcsolatot. A tetthelyen minden égett, a tető, az ablakok betörve, a szobákban is lángra kapott a függöny, az ágyak, a kanapé kékes fénnyel világított… Nézőpontváltás után lövések dördültek. Két üvöltő férfi próbált meg kitörni az égő házból, beléjük eresztettek egy-egy lövést a dupla csövű sörétes puskából. A golyós puskát tartó is éberen figyelt, szinte azonnal tettre készen rohant oda a lövésekre. Csak hárman ténykedtek a ház körül, illetve csak ennyi látszott a harmadiknál baseball ütő volt, az oldalán egy bozótvágó kés. Bentről nyögések hallatszottak. Ahol az égő házból kitörni próbáltak az előbb, a bejárati ajtónál újabb benzines palack csapódott a falhoz. A lángok felcsaptak az égig, belobbant a sok lom a padláson. Közeliben belassítva láttam, ahogy egymás után gyulladtak be a dunyhák, röpködtek az égő tollak, megolvadtak a gyerekjátékok, beszakadt a födém a nappaliban és hullott alá az égő pernye… Az egyik kinti férfi – most jutott csak időm lopva megfigyelni, volt vagy egy méter nyolcvan centi magas, tetőtől talpig fekete ruhát viselt és sísapkát, különös ismertetőjelet nem fedeztem fel rajta – az órájára nézett.
– Indulnunk kell, Beavis! Oké, Buthead! Gyere Joker! – hangzik a válasz. És elfutnak a sötét éjszakába. Ez az álom ismétlődött. Variálódott. Nem volt kedven aludni egy ideig. Eléggé megzakkantam, inkább eljártam újra bulizni a régi társasággal, jobb az alkeszekkel együtt lenni, minthogy otthon gyötrődni egyedül. Első nap egy haver elhozta a húgát, tizennyolc éves, hosszú combok, mély dekoltázs… Vigyázni kellett volna rá. Leitattuk, mert nem akart senki táncikálni vele egész este. Beültünk az egyetemmel szemben egy deklasszált kricsmibe. A csaj megivott két Camparit, egy kis pezsgőt, Aperol spritzet kért nagy vagányan:
– Ide az Aperolt, jöhet a spricc! – felkiáltással, mi persze röhögtünk. Aztán később egy alma cidert, mellé jégkrémet kért és koktélozott is, majd egy óvatlan pillanatban mindenki őszinte meglepetésére a két melle közé hányt, de annyira zavarba jött a helyzettől, hogy így becsiccsentve azt hitte a kis liba, hogy nem láttuk. Csak jelzem, majdnem háromnegyed év távlatából, hogy észrevettük! Senki nem akart hozzányúlni, a bátyja úgy röhögött, hogy leesett a székről, már beszívott, olyankor bármin képes volt röhögni. Valami olyasmit mondott, hogy a hülye cigányribi… Gyerekkoromban volt, hogy mi is hülyeségből lecigányoztuk egymást a haverokkal, de hogy az egyetemen is ez folyt, azon csak először csodálkoztam. A gyerekkoriban benne volt az is, hogy talán így dolgoztuk fel a hülyeséget, azt hogy a buszon bántak velünk. Kinéztek minket a fehérek buszáról és mi is kinéztük a fehéreket a cigányok buszáról. Röhej, hogy nyíltan alig páran zsidóznak, cigányoznak, de baráti körben tízpercenként kicsusszan egy ordas nagy rasszista poén. Az elején azt mondogattam magamnak, hogy ne fossál! Most már csak azt, hogy NF! NF! Szóval a hányós csaj bátyja valami olyasmi szöveget eresztett meg aközben, míg a húga a hányását takargatta, hogy:
– Ha a dédnagyapám pénzt keresett a tőzsdén – egy csomó pénzt –, azt egy hét alatt – mert egy hétig haza sem jött – elitta. De az olyan ember volt, a Ludovikán végzett huszárhadnagy, az I. világháborút végiggürcölte, utána vezérkari akadémia, aztán honvédelmi minisztériumban szolgált, aztán vitézi rang, ’33-tól a berlini katonai attasé alatt szolgált… Baszki, én is az vagyok: vitéz lófő… Baszki!
A többiek is leszarták a csajt, annyira részegek voltak, csak röhögtek, mint a tejbe tök. Én nem sokat ittam, untam őket, csak hogy ne legyek egyedül, azért maradtam, nem akartam egyből jogászmód filmszakadásig inni. Mondtam a csajnak, hogy nem lakom messze. Jöjjön velem, ott rendbe teheti magát. A pultostól kaptam papírtörülközőt, a lánynak nem sikerült kitunkolnia a szaftot és elkezdett vihogni zavarában, hát segítettem neki. Elgondolkoztatóan gyönyörű mellek között tamponáltam az alkoholos, jégkrémes gyomornedvet. Rengeteget beszélt zavarában, amit éppen látott, azt kommentálta. Ha elengedtem egy pillanatra, táncolni kezdett, beletúrt a kukákba, felszedett reklámújságokat a földről.
– Veszik a kilós vödrös nápolyit akciósan, meg a mirelit csibe zúzát – egyet fizet, kettőt kap akció a hétvégén! Mit eszik a hajléktalan? Kukajava hamupotyadékkal!
A nekem két perces út vele vagy tízig tartott. A Szerb utcában a szegélykövekről is eszébe jutott valami, selypegve kezdett beszélni… A „Száraz vezeték” feliraton úgy felvisított, hogy kongott az utca. Szerencsére le sem szart minket senki. A türelmem legvégső határán jártam már, mikor elkezdtem a lépcsőházban felvonszolni a harmadikra, de tényleg úgy vittem haza, mint vadász az elejtett szarvast, csoda, hogy elbírtam a zsákmányt. Még sohasem feküdtem le magamnál egy fejjel magasabb nővel. Majdnem egy súlyban voltunk, és ahogy elengedte magát, alig bírtam húzni-vonni. Az öregasszony már aludhatott, mert nem hallottam sem a tévéjét üvölteni, sem a csoszogását, csak a tacskó vakkantott párat. A csajnak valami kis versikét költöttem, munkadal gyanánt azt susogtam a fülébe:
Egy sör,
két sör
téged
kétször…
Minden nevetett.
– Olyan csodálatosan ölelsz, csak ne szoríts annyira, drágám! – ilyeneket mondott. Leültettem a lábtörlőmre, kotorásztam a kulccsal. Villany felkapcs’, a csajról lerángattam az összehányt ruhát. Kérdezte, hogy nincs-e valami piám. Kukoricasöröm volt, mexikói. Nem hányta ki. Töltöttem neki még csoki likőrt, hátha úgy nem fog bűzleni annyira a szája.
– Te olyan édes pasi vagy! Egy érett férfi! Tudod, hogy hasonlítasz valakire? Egy régi színész, olyan kardozós francia filmekben… Alain Delon…
Közben a hajamba túrt, a másik kezével a pólóm alá nyúlt, ez egyértelműen felbátorított. Ott ült a fürdőkád szélén tangában, hányásfoltos melltartóban és olyan hangulatba kerültünk, mint valami Bertolucci filmben. Melyik is az, amiben ’68-ban, Párizsban egy testvérpár, meg egy amerikai… Vagy egy másikban lehetett ez a fürdőkádas jelenet? Afrikában, arabok között a sivatagban? Az lehetetlen. Beugrottak a filmes klisék, Bertoluccinál, ha szüzességet vesznek el, akkor a fiú mindig a lány segítségét kéri, mert nem tudja bedugni a farkát, aztán a lány felhúzott térddel élvez el. Amíg hátat fordítottam neki – csak hugyoztam –, a lány megitta a fél üveg csoki likőrt. Pedig már-már tisztult nála a kép. Mindegy. Fogalma nem volt mit csinálok vele. Lemostam a hányást. Gusztusos, izmos teste volt, még nem fejlődött ki minden teljesen, de feszült, duzzadt, sokat ígért, túl sokat. Ott és akkor kellett rájönnöm arra, hogy soha nem volt dolgom addig ennyire hosszú combú nővel. Voltaképpen meg is szoktam a vaskos combokat, szépnek is tartottam őket. A hátrányból előnyt kovácsolni… Nagymestere voltam az átértékelésnek. Akkor már több hete nem voltam nővel. Nem voltam túl jó kondiban, de ez a látvány beindított, csak háromszor dugtam meg. Sajnáltam reggel elengedni. Finom húscafat. Csak hevert ott meztelenül, félrecsempült szájjal, mindenhol telepumpálva. Akkor még nem tudtam, mit kell tennem. Mi kell ahhoz, hogy észrevegyék. Hogy fájdalmat okozzak. Legalább akkorát, mint ők. Azt csináltam volna vele, amit akarok. Ludovikás felmenők, apuka szeme fénye…
A csaj zavartan ébredt, fájt a feje. Azt kérdezte, mi történt. Elfajult kicsit a buli – mondtam. Elmeséltem a hányást. Zavarba jött:
– Bocsi. A bátyám látta?
– Aha. De valószínűleg nem emlékezik már rá.
– Akkor jó. Csak anyámék meg ne tudják!
– Tőlem? – kérdeztem mosolyogva.
Kért egy fejfájás csillapítót. Kérdezte, hogy mit csináltunk még? Mondtam, hogy úgy emlékszem, történt ez-az… Hogy nagyon heves volt, de hát egy barátom húgával… Elnézést kért, ha helytelenül viselkedett. Ittunk még egy kávét, aztán egyetlen hajtásra megivott egy liter vizet az üvegből. Elkérte egy pólómat, az összehánytat betette egy zacskóba. Mondta, hogy fussunk össze majd, csörögjek rá, megadta a mobilszámát, hogy ezt az éjszakát még el kell mesélnem töviről hegyire, de rohannia kell, mert modellkedik és nem tudja, melyik plázába kell odaérnie. Ahogy hadarva fecsegett, csak arra tudtam gondolni, hogy bármit megtehettem volna. Bármit. És milyen hülye vagyok, hogy csak megbasztam.
Részlet Balogh Robert: Durva a nyár című regényéből, mely a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhéten jelenik meg
