Bacsó Béla: Tapasztalat és esztétika
A művészetfilozófia a végső kérdésekre kíváncsi: mi a viszony mű és világ, mű és nézője között. Válaszai kérdésekbe torkollnak: ez az igazi elmélet egérútja.
Bacsó Béla
A művészetfilozófia alapkérdésével indít új kötetében Bacsó Béla: a műalkotás nem utal a kinti világra, viszont önmagára utal, ám ez utóbbi utalás mindig kérdést is jelent.
A mondat sűrű, hadd szálazzam szét: először is a műalkotás nem akar a valóságra utalni, azaz nem annak valaminő leképezése, de más – alkotáson kívüli – tárgyiasságra sem kíván utalni (politikára, vallási feltételezésekre). A tétel önmagában is fontos állítás: hosszú ideig magam is hittem a művészet valóságra utaló funkciójában. Hát nem, mondja Bacsó, a műalkotás önmagára utal. E második tézist egészíti ki a művészet feladatát célzó megjegyzése: a művészet igazsága akkor tűnik ki, ha a mű képes „magát időkön túl kérdéses létként kiállítani”. A mondatnak ez a második fele felfedezés. Hisz sejtettük, hogy a nagy művek mindig kérdésekkel vannak megtűzdelve, de hogy létük „ontológiai eleme” a kérdésesség – ez új tétel. Talán Gadameren, Bacsó mesterén is túlmutató állítás. És valóban, ha egy mű szöget üt a fejünkbe – mondjuk Caravaggio Gyümölcsöskosár című festménye (1610) –, az azt jelenti, hogy egy bonyolult kérdés van benne elrejtve. Itt nevezetesen az a kérdés, hogy ez a kosár hol is van a térben: elsőre úgy tűnik, hogy a falhoz támasztott polcon áll. De ha elidőzünk a képnél, láthatjuk, hogy erről szó sincs, nincs itt polc és nincs a gyümölcskorának árnyéka – vagyis ez a „tárgy” csak úgy „van” valami absztrakt térben, valós léte tehát kérdéses. És ettől lesz izgalmas az amúgy közhelyszerű „tárgy”. (Minden festő képes virág- vagy gyümölcskosár témát „megfesteni”. Itt nem a kosár a téma, hanem a tér, vagyis a műben rejlő eldönthetetlenség (hol is vagyunk, hol is van ez a kosár). Maga mű kérdésessége vág fejben. Alapkérdés – mert a műalkotás kvalitására mutat: ahol nincs „kérdés”, ott hiányzik a kvalitás. Hát igen, a nagy művek billegnek a valós és kérdéses létszerűség határán, ha ide billennének – dokumentumértékük lenne, netán érdekek kifejezője, ha „oda” billenne, akkor a tökéletes valótlanságba párologna, hatása csak a virtuozitás révén érné el. (A virtuozitást Bacsó is, mint Gadamer, a művészi értéket tekintve elvetik.) Marad a „kérdéses lét” – ezért izgalmasak (sőt: olykor gyanúsak) a nagy műalkotások…
A címadó tanulmány – Tapasztalat és esztétika – e probléma magasabb (filozófiai szintű) kifejtésére vállalkozik. Nevezetesen annak a dialektikának boncolására, miszerint az esztétikai tapasztalat – a mű „hatása” – egyfelől „szinte a tudást megelőzve, a tárgy egyértelmű felfogása előtt kényszeríti ki a már rögzült tapasztalat módosulását (érzéki-testi hatás). Másrészt…a nyelvi értelemrögzítés minden esetben ennek a testi-érzéki tapasztalati mezőnek bizonyos fokú korlátozását, vagy inkább határozott irányban történő kibontását viszi véghez.” Ami ebben a dolgozatban megragadott, az a mű „zsigeri hatásának” rehabilitációja: a kép (vagy zenemű) egyszerűen megragad, „belül” nem tudok vele mit kezdeni, és aztán próbálom interpretálni (naiv, vagy tudományos formában) ezt a belső „zavart”, amit a kép/vers (a mű) okozott bennem. A dolgozat persze filozófiai elágazásaival mélyebbre ás – például a „tapintás-érzék” jelenlétének, fontosságának kifejtése felé is kanyarodik. Mégis úgy találtam, hogy a „zsigeri hatás” újra-bevezetése e könyv fontos felfedezése: szerintem az esztétikai túlságosan elment a racionalizálás, nyelvi leírhatóság irányába, és elhanyagolta azt, ami a lélekben történik, és aminek fogalmi áttétele ugyan tiszteletre méltó igyekezet, ám ami mindig is kétséges marad. Ha már itt, nem állhatom megjegyezni, hogy ide kívánkozott volna a zenei élmény szerkezetének (az elragadtatásnak, a zene „elviselhetetlen döbbenetének”) vizsgálata – a jelenség ide tartozott volna: máig adósak vagyunk a muzsika esztétikai „különállásának” felfogásával. Ugyanakkor e hiányt pótolja a könyv két festészetet illető tanulmánya (Dürer és Courbet kapcsán) – itt ugyanis Bacsó azt vizsgálja, hogy a testi-zsigeri reflexió (ha van ilyen…) hogyan vesz részt a mű hosszan tartó hatásában.
E titok egy másik dimenziójának jár utána a könyv György Péter Apám helyett című művében. Itt a titok a „hallgatás”. Miért hallgat az apa, miért a fiú (György Péter) írja meg apa hallgatásának hátterét? A szerző „azt az egyetlen helyes utat választotta, amivel nem a hallgatás eredetét akarja tisztázni, nem akar ítélkezni az Apa felett, hanem meg akarja mutatni ennek a hallgatásnak az elő- és utótörténetét. A megbélyegzés előtti élet miként adott okot arra, hogy úgy tekintsen magára, mint akivel ez szinte meg sem esett”.
Ugyanakkor mi olvasók tudjuk, hogy itt többféle hallgatásról van szó: egyfelől a vészkorszak, a bori tábor és a menekülés részletei csak a késői szerző által rekonstruálódnak, másfelől ott van az ’50-es évek apaképe, amiről – gyerekként – nem sokat tudhatott, mert az apa később – érett kamaszkorában – sem beszélt e korszakról és saját szerepéről. Ezért van az, hogy a könyv szerzője ma eme elhallgatott história felkutatását tartotta fontosnak.
Kétféle (el)hallgatás van itt, ugyanakkor a csendnek talán azonos a forrása. A szégyen? Nem tudom. De mindként hallgatás általánosabb jelenség az Apa viselkedésénél: ma már egy-két generáció hánytorgatja fel, miért nem meséltek nekünk apáink azokról az évekről? Bacsó itt is egy korszakos kérdés közepébe nyúl – messze túl a kolléga-szerző nagyszerű könyvének elemzésén. „A hallgatással vissza akarta állítani a korábbi állapotot, mielőtt még az emberi nem magán belül létrehozta volna ezt a kitörölhetetlen törést. Kofman korábbi könyvében írta, hogy a szörnyű, vagy felfoghatatlan s egyéb fordulatok attól a mérhetetlen nem-tudásról tanúskodna, ami azok között feszül, akik elszenvedték, és azok között, akik ugyan meg akarják érteni azt, ami megtörténhetett, ám még sem találtak hozzá nyelvet. A nyelv maga gyenge és neutrális…” Akárhogy is: az igazi válasz – ti. ama kérdést illetően, miért hallgatott egy egész (apa)generáció e szörnyűségről? – Szóval a válasz továbbra is várat magára, jóllehet pár lépéssel közelebb kerültünk megértéséhez. (By the way: a Saul fia után úgy érzem, többet tudunk e kérdés-válasz és a hallgatás természetéről…)
Filozófiai elemzések, olykor nehézkes nyelvezettel, de jobb, ha megszokjuk, ma már ez internacionális jelenség. Bacsó e reflexív stílussal birkózik, az olvasó meg okul, végül is mi vagyunk e nyelvi küzdelem nyertesei.
Bacsó Béla: Tapasztalat és esztétika. Filozófiai és művészetelméleti írások. Kijárat Kiadó, 2016; 247 oldal, 2500 Ft
