Az árnyék teste

|

Farkas Arnold Levente: Anyám teste

A beszélő kiléte gyakran változik, nagyon nehezen körvonalazható, az egyik szövegben mintha a Fiú perspektívájából szólalna meg…

908026 (2)

Farkas Arnold Levente Anyám teste című verseskötete egy egészen egyedi, új olvasásélményt nyújt annak ellenére, hogy igen sok szállal kapcsolódik a kortárs líra aktuális csomópontjaihoz, hangsúlyos kérdéseihez. Egyenesen a címbe emeli a testet, az egyik legtöbbet tárgyalt kortárs irodalmi tapasztalatot, ezáltal rögtön felidézi Borbély Szilárd hasonló jellegű szövegeit, köteteit. Ez az olvasói benyomás nem teljesen véletlenszerű vagy önkényes, ugyanis elsősorban poétikai tekintetben számos hasonlóságot fedezhetünk fel.

Nyilván óvakodnunk kell attól, hogy a legkézenfekvőbb kapcsolódási pont irányából, a legismertebb kötet vagy szerző felől kezdjük el olvasni ezt a könyvet, annál is inkább, mivel Farkas Arnold Levente egy egészen sajátos misztikus világot épít, ahol a test korántsem nevezhető ki az egyetlen tematikus fókusznak, sőt még a legfontosabbnak sem.

Az Anyám teste legalább három kérdésről beszél egyidőben, amelyek közül nehéz lenne eldönteni, melyik a hangsúlyosabb, úgy, hogy ezek a témák a verseken belül nem választhatók szét. Egyrészt az Isten vagy isten megismerhetőségének lehetőségeivel találkozunk, ami egyúttal az individuális vallásosságra utal a folytonos rákérdezés és a bevett szakrális nyelv újraalkotása révén. A nyelv a másik – az én olvasatomban – talán leghangsúlyosabb fókusza a kötetnek, amely egyfajta párbeszédbe kerül a testtel, a test pedig elvezet az eredet, az anya/apa és önazonosság témájához.

Farkas Arnold Levente könyve formailag egyszerre újító és archaikus, ugyanis cím nélküli szövegei nem valamiféle szemantikai szempontok alapján tagolódnak, a verssorok akár szó közepén, vagy egy hangsor utolsó betűje előtt is megszakadnak, ezáltal egy nagyon letisztult, egységes írásképet kapunk. Közben a versek jó része mintha töredék vagy részlet lenne, mivel rendre be nem fejezett mondatokkal, be nem fejezett, eldönthetetlen értelmű szavakkal zárulnak. A töredezett, kissé nehezen követhető szerkezetű szövegek egy misztikus nyelven szólalnak meg, az imádságok, misztikus szövegek lüktetése jellemző rájuk, gyakori ismétlések által kölcsönzött hangulatisággal. Ezek közé a szövegek közé épülnek be gyakran egészen minimalista, személyes hangú, tárgyilagos és narratív versek, amelyek valahogyan közelebb hozzák a filozofikus, teologikus elvontságú, de nyelvileg egyszerű és precíz szövegek gondolatvilágát.

A nyelv, a nyelv ontológiai, ismeretelméleti, teológiai funkciója úgy tematizálódik, hogy közben a transzcendencia mibenlétét, isten létét próbálja megragadni. Néhány visszatérő motívumból építkezik a szerző, amelyek gyakori használata egyúttal arra is szolgál, hogy eltérő jelentésrétegeik kerüljenek felszínre, és komplex szimbólumokká, jelentőkké váljanak. Ilyen motívum a név, az árnyék, a csend, az illat, a képmás és a test. Ezek a fogalmak egy tengelyen helyezhetőek el, ahol a test a maga megragadhatónak tűnő konkrétságával képezi az egyik pólust, a felsorolt motívumok pedig a másikat. Utóbbiak sajátossága, hogy legfontosabb tulajdonságuk abban keresendő, hogy egy rajtuk kívül levő tárgyra, jelenségre utalnak vissza, létük valami másnak a lététől függ, az előzményükkel valamilyen indexikus vagy ikonikus viszonyban állnak, a befogadó, tapasztaló szubjektum számára pedig egyfajta lenyomatként vannak jelen. Az árnyék illetve a név, de akár az illat vagy a képmás is utal valamire. Az árnyék sosem létezhet önmagában, pusztán egy fizikai kiterjedéssel rendelkező tárgy lenyomata, amelyet a rávetülő fény rajzol ki. A név szintén megnevező funkcióval bír, csupán helyettesít. Ezek a motívumok összekapcsoltságuk révén is egy neoplatonista elképzelést vetítenek elő, az árnyék fogalma akár a barlanghasonlatot is eszünkbe idézheti. A jelenlét, a direkt tapasztalás igényével szemben a megragadhatatlanság, a jelölők nyom- illetve lenyomatszerűsége, utaló funkciója vezet ehhez a benyomáshoz.

A nyelv tehát a fenti motívumokkal analóg módon nem képes a megragadásra, jelenvalóvá tételre, a bizonyosság megragadására, csupán utal, megnevez, épít egy alternatív valóságot, ami pusztán a nyelvben létezik.

Ebbe a nyelvi bizonytalanságba gyökerezik bele az istenkeresés, a hit, illetve a hitből fakadó etika. Mindennek következtében a vallásosság, egyáltalán Isten léte nyelvi kérdésként tételeződik. Onnantól kezdve, hogy ironikussá válik a Biblia képi, metaforikus nyelve, egészen odáig, hogy mindaz, ami Istenből, vagy Krisztusból megtapasztalható, az puszta név, puszta jelölő. “jézus neve arra tanít / ezen a világon hogy a tö / kéletes képmás képmása / szükségképpen tökéletlen / mint ahogy arra is megt / anít jézus neve ami az eg / yetlen tökéletes név hogy a tökéletes képmás neve mellett minden más név névtelen.” – hangzik az első vers kezdete. Rögtön a felütésnél azt látjuk tehát, hogy Jézus Krisztus, aki a kereszténység öndefiníciójának alapja, egy képmás, mint minden ember, isteni képmás, azonban az egyetlen tökéletes lenyomathoz képest minden képmás vagy név jelentéktelen. Azt látjuk, hogy egy jelölőláncot épít a szerző, ahol a valóság megtapasztalása elképzelhetetlenné válik, ugyanis pusztán jelölőkbe ütközünk, azaz a jelölők képezik a valóságot a vers tanúbizonysága szerint. A jelölők játéka, ide-oda mozgása, disszeminációja elbizonytalanítja, viszonylagossá teszi a jelentést, egyúttal a realitást is.

A szövegek ennek megfelelően épülnek fel, igyekeznek teljesen megbomlasztani a nyelvet, a nyelvi konvenciókat, újrateremteni például a Biblia, a szakralitás nyelvét, de tudatosítva, hogy az is csak nyelv marad. A versek töredezett nyelve, befejezetlensége, dadogása tehát ide vezethető vissza. A teljes bizonytalanságig jutunk el, a nyelv kiüresedését ragadja meg a kötet, végső soron nyelvileg.

Valamelyest ezzel ellentétben áll a test, ugyanakkor – mivel a kötet olvasása során különböző irányú reflexiókkal találkozunk – ambivalens szerepekbe kerül. Egyrészt a test az, ami kézzelfogható, másrészt az öndefiníció egyetlen valódi lehetősége az anya teste, az énnek az anya testéből való kiszakadtsága, vagy az apától történő fogantatás. Ez a tény nem relativizálható, nem fordítható meg : “apám minél nyu / gatabbra költözik én an / nál keletebbre költözöm / mert mint minden a göm / b is viszonylagos.”; “apám az én apám. apá / m apja nem én vagyok.”

A beszélő kiléte gyakran változik, nagyon nehezen körvonalazható, az egyik szövegben mintha a Fiú perspektívájából szólalna meg, és rámutatna a test hiábavalóságára, abszurditására, azáltal, hogy Jézus testét Mária testével azonosítja, egyúttal a szülés értelmetlenségét körvonalazza: “ha az asszony / teste a fiú háza is. akkor / a nő a keresztre nő.”

A testet a kötet során megrajzolt jelölőláncban, vagy a kibontakozó szubjektív teológiában materialitása, előbb emlegetett relativizálhatatansága ellenére jelként is értelmezhetjük, amennyiben valami isteninek a lenyomata, s nem ragadható meg önértéke – a kötet világán belül: “az árnyék neve az ideg / en feltámadás illata a / test.”. Egyszóval a test annyiban válik jellé, amennyiben nem önmagát, hanem valami rajta kívülit kezd el jelenteni.

Farkas Arnold Levente az Anyám teste című kötetben mindezek alapján valójában saját költészetét is rövidre zárja azáltal, hogy a nyelv lehetőségeibe vetett hitet felszámolja. A kötet zsenialitása pedig talán éppen abban áll, hogy jobb híján a nyelv segítségével ragadja meg magának a nyelvnek az impotenciáját. Talán ezért van az (és mert olyan lecsupaszított és élesen precíz az egész kötet), hogy rendkívül nehéz nyelvet találni magához a műről való beszédhez is. A könyv ugyanis mintha minden rajta kívüli, azt követő megszólalást lehetetlenné akarna tenni, és csak az olvasás számára feltárulkozni. S bár beszélni ugyan nehéz róla, de olvasni lehet, sőt kell.

Farkas Arnold Levente: Anyám teste. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 66 oldal

CÍMKÉK: