Velencében, november nonáján, a hidra napján
Regényrészlet
Shiobian türelmesen kivárta, hogy a mozaikpadlón a fény lángra lobbantsa a mozaikmadarakat.
Kihúzta magát, és nagyot sóhajtott.
Ez valami szertartás, gondolta Riolda. Hazatérés, halottidézés, mesemondás.
És azért himbálózik, mert fel akar készülni a szüleivel való találkozásra.
Shiobian a tekintetét egyetlen pontra függesztve belefogott a mesélésbe.
A varégok a tavasz első napján törtek rá Og földjére, erre a hideg, köves földnyelvre. De nem jártak szerencsével, a fókabőrös harcosok védekeztek, Sven, az én édesapám elszakadt a többiektől, és napokig vonszolta magát sebesülten, míg ráakadt egy tengerparti kastélyra.
Shiobian erőt merített a novemberi napsütésből vagy Riolda figyelméből, aztán lehunyt szemmel folytatta.
Micsoda bagolyvár, sóhajtott Sven, mikor tenyerét az oldalára szorítva először végigvánszorgott az udvaron. Egy sugárnyaláb egyenesen a nagyterem felé mutatott. Sven erőt vett a félelmén, és lassan beóvakodott.
A lakói talán hosszú évek óta magára hagyták a falakat. A szépen lecsiszolt kövek közt mindenütt gyökerek és gyerekkezekhez hasonló levélkék. És mégis mennyi-mennyi lom! Mindenhol üstök, tálak, fegyverek, kárpitok, rokkák. Minden sarokban, minden lépcsőfordulóban dobozkák, képecskék, tányérkák. A sok használattól elnézően fénylő diófa asztalok, rajtuk egymásra tornyozott csecsebecsék. Ha nem törik át a falakat a futónövények, Sven attól tartott volna, hogy elősiet a kastély kulcsárnője, és pöröl vele, mert összevérezi a szőnyeget. De sehol senki.
Még szerencse, mert Sven még a pókhálós lomoknál is jobban utálta a feleslegesen lábatlankodó nőszemélyeket. De itt se macskák, se kutyák, se emberek. A sebe viszont úgy lüktetett, mintha a derekában egy harcias, falánk állat fészkelődne… A legutolsó szobácskában ledobta a kardját, és végigzuhant az ágyon, mert már így is elernyesztette a vérveszteség.
Egy napig hánykolódott lázasan, az ágy leszakított kárpitjába takarózva. Ám másnap fel kellett tápászkodnia, mert a gyomrát mardosó éhség még a sebláznál is kibírhatatlanabb volt. De a rémálom ugyanott folytatódott: mindenhol csak dobozkák, székek, asztalok, függönyök – szobák és szobák, bennük könyvek és gyerekjátékok, rokkák és lábosok: Sven még egy döglött egeret vagy csontocskát sem talált. És annyira volt csend, hogy Sven megörült volna egy légy zümmögésének is.
Og földjén tizenhét éve dúlt a háború. És mintha tavaly még a tenger is megelégelte volna a sok pusztítást, a háború közepén megreszketett a föld, a tenger eleven fákat, nagy oszlopokat sodort magával. Sven elcsodálkozott: ha nem messze innen fenyőfák törtek ketté, sziklák zuhogtak alá, akkor itt hogyan maradhattak meg a skatulyácskák, kárpitok, szekrénykék? De akármennyire is fulladozott az egyedülléttől, nem mert előtámolyogni a kastélyból, annyira félt a fókabőrösöktől.
Míg tartott a láza, és a karja gyenge volt, a várudvaron szöcskéket, gyíkokat fogdosott. Legalább egy darab csont lenne valahol, mormolta duzzogva. De akik itt hagyták az asztal közepén az összehajtogatott keszkenőket minden morzsát eltakarítottak.
Az ágyon végigdőlve éjszakánként a csend percegését hallgatta, és azon gyötrődött, hogy immár nem tartozik senkihez. Apját, nagyapját és testvéreit elemésztette a háború, ő rokonoknál, kegyelemkenyéren nőtt fel, úgyhogy feszélyezte is ez a földöntúli tágasság, ami beragyogta a romos szobákat. Hisz nincs az a becsületes varég fiú, aki ne ügyelne arra, hogy kinek mivel tartozik, aki ne akarna a bácsikái kedvében járni.
De most nem tartozott senkinek semmivel. A nagyteremben, ahol egy szilfa bontogatta az ágait, senki nem ordított rá, hogy tegye magát hasznossá, fogja meg, húzza ide, húzza oda, emelje fel, vigye ki. És még a fókabőrösök sem járnak ordítva a nyomában, pedig amilyen beteg, el se tudna előlük szaladni.
Vagy azt hiszik a nyavalyások, hogy innen élve nem szabadul?
Az alkony mindig csendesen jött el, szinte felemelte a falakat, és néhány percre őt is megszabadította a szorongástól. De gyíkok, sáskák, egerek után kutatva megértette, miért élnek az emberek szívesebben egymás hegyén-hátán, szűk szobákban. Nem jó érzés figyelni, ahogy a kúszónövények szép lassan szétfeszítik a kastély tartóoszlopait, vagy éjszaka hallgatni a szelek neszezését. Ulloa, zúgta a tengerről támadó vihar – Ulloa, Ulloa mondogatta utána Sven, mintha ez az illetlenül kitárulkozó név a kastély úrnőjét rejtené.
Aztán ahogy jobban lett, megint bebarangolta a hálószobákat. De még mindig ingerelte a rengeteg kacat: a kézimunkák, rokkák, kalickák, melyekkel bágyadtan unatkozó nők űzik el a szomorúságukat. Ulloa, mormolta maga elé, mert ez a női név valóságosabbnak tűnt bármilyen skatulyácskánál vagy kendőcskénél. Ulloa, mormogta, és elképzelte, ahogy a szél térül-fordul, és elbújik előle a szobákban.
A harmadik nap találta meg a halott lányt az egyik félreeső kamrácskában.
De vajon tényleg halott, vagy csak hideg és eszméletlen? Sven álnok, kiszámíthatatlan teremtéseknek tartotta a nőket, és fogalma sem volt, hogy egyes gyereklányok mitől ájulnak el, vagy mitől kelnek életre. Ráköszönt a lányra, megrángatta a vállát, hangosan kimondta, hogy Ulloa, mintha a név segítene, de a lány meg sem rezzent. Szőke volt, de nem az ő fajtája, hanem lágyabb, puhább, kislányosabb, és a szépen befont hajából, az ágy köré rakott csecsebecsékből arra következtetett, hogy ő bizony otthon van. Sven becsúsztatta a kezét a takarók alá, de gyorsan visszarántotta: hiába volt érett a lány melle, olyan törékeny volt, hogy a csuklóját vagy a bokáját összetörhette volna egyetlen pöccintéssel.
Talán még élt a szerencsétlen, mikor ő idevonszolta magát a kastélyba? Lejjebb húzta a takarót, mert valami jelet keresett a hófehér testen, valami magyarázatot… de miért keresne ő, egy varég katona magyarázatot?
Vajon tényleg meghalt? Vagy incselkedik vele? És ha csak elájult, és egyszer életre kel, akkor hogy emlékezhetne egy varég katonára? És ha emlékszik, akkor mit számít?
Vannak-e ennek a lánynak rokonai?
A kezét a sebére szorítva Sven kibotorkált, hogy ellenőrizze, biztosan egyedül van-e. Aztán megint széthúzta a lány köntösét, és csak annyit motyogott, igen, Sven vagyok, ne haragudj , kérlek! És hálából a megkönnyebbülésért letelepedett a lány mellé, és próbált valami fontosat mesélni önmagáról – valamit, amitől a lány a varég háziasszonyok mozdulatával nevetve odafordul hozzá: bizony hogy megismerlek, te vagy az én Svenem… De semmi olyasmi nem jutott eszébe, ami egy ilyen drága takarókba bugyolált fiatal teremtést érdekelhetne.
És még akkor is a lány lábainál kuporgott, mikor berontott a nagyterembe Hainar fia és mögötte két, örömtől kipirult, fogságból szabadult varég.
Nincs miért bujkálni, a fókabőrösök eltakarodtak, ott a hajójuk a szemközti öbölben.
– Vagy itt akarsz maradni, Sven, mindörökre?
Sven ráborította a takarókat a lányra, és kibotorkált az előcsarnokba.
– Hát persze, persze – motyogta.
De már maga sem tudta, hogy mit akar.
Svent nehézfejű, megbízhatatlan bajkeverőnek tartották a falujában, aki semmi máshoz nem ért, csak a kupák emelgetéséhez és az ellenség fejbe csapkodásához. Ám mostantól nem törődött a barátai piszkálódásával – eddig hány fókabőröst ettél meg, Sven? –, mert ahogy megérkezett, már csak az Og király földjére való visszatérését szervezte. Nem lankadt egy percig sem, ha az öböl termékenységéről, a csodálatos romokról, az állatok varázslatos szelídségéről, a gyerektenyérhez hasonló levelekről beszélhetett. Mert Svennek végre volt mondanivalója, végre tartozhatott valakihez.
De nem titokban és magányosan, hanem nagy pompával, halotti máglyával és siratóasszonyokkal akart búcsút venni Ulloától, a menyasszonyától. Ezért nem is katonákat és kereskedőket, hanem igazi családokat akart magával csábítani. Ám Og földje hírhedten szegény, ködös vidék volt, úgyhogy csak hét lókötő és három hajadon vállalkozott az utazásra.
A földnyelv most laposabbnak és álmosabbnak tűnt, mint amikor Sven először megpillantotta.
És a kastély! A romos falakat mostanra belepte valami álnokul növekvő, szúrós futórózsa, mintha nem három hónap, hanem évek, évtizedek teltek volna el a várakozásban. Sven a várkapuban búcsút vett a barátaitól, azt mondta, egy talizmánt keres, amit pár hónapja itt felejtett.
A lány most is lehunyt szemmel, majdnem hidegen feküdt a kamrácskájában, és úgy mosolygott, mintha a vércseppekhez hasonló vörös rózsákkal őt akarta volna köszönteni. A bőre még mindig olyan feszes és hófehér volt, mint azok a törékeny vázák, amiket a kalózok hoznak drága kelmékbe bugyolálva Perzsiából.
A lány most éppenséggel nem tűnt annyira törékenynek: a hasa keményebb, a melle duzzadtabb lett, és olyan otthonosan idegen volt Svennek, mintha egy eleven magocska növekedne a mozdulatlan szív alatt.
Ez csak káprázat, gondolta Sven viszolyogva. Szörnyűség, rémálom.
Mint mikor a hajósok egy ismeretlen sziget földjére lépve a saját fiatal édesanyjukkal találkoznak. Káprázat, varázslás, illúzió, boszorkányság.
De eltemetni még mindig nem merte a lányt, se titokban, se ünnepélyesen.
A hét bajkeverőtől, a vele érkezett varégoktól szerencsére nem kellett tartania. Ahogy másnap beléptek a kastély udvarába, már nevetve fordultak is vissza. Miért élnének kígyók, békák társaságában, mikor az erdőben vadonatúj házakat építhetnek maguknak. Ám Sven nem érzett magában elég erőt a költözéshez: mozdulni sem mert a porcelánfehér, mindig egyformán mosolygó Ulloa mellől. Mit tehetnék?, gondolta, ő a feleségem.
Unalmában aztán újra és újra végigkutatta a szobákat, de nem talált semmi magyarázatot, hogy mért kellett hanyatt-homlok elmenekülni a kastély urának. Az egyik ágy alatt megtalálta a várúr kitaposott papucsát, aztán rengeteg fonalat, varrótűt, konyhaeszközt, de se csontot, se sírokat.
És ahogy telt-múlt az idő, szép lassan maga is elkényelmesedett. Unalmában kijavítgatta a falakat, megtisztogatta a konyhai kemencét, és utána órákat töltött a kamrácskában, azt képzelvén, hogy mégiscsak élet növekszik a halott lányban, egy fiú vagy kislány, aki az ő erejét, de Ulloa tiszta vonásait örökli majd.
És Sven akkor sem mozdult, amikor a hét varég megküzdött a fókabőrösökkel, és szétosztották egymás között a lányaikat. Úgy érezte, az efféle durvasággal, egy locsogó-fecsegő nőszeméllyel, egy barbár betolakodóval csak megsértené az ő mozdulatlan feleségét.
Hiszen egyiküknek sem hiányzik a pletyka, a ricsaj, a fecserészés!
Ő már megszokta ezt a végtelen csendet, ahogy megszokta a választottja, Ulloa is. És miközben Sven el-elbóbiskolt a nagyteremben, arról álmodott, hogy tengervíz árasztja el a termeket, ismeretlen nyelv módjára árad egy csalogatóan könnyű dallam, és ő Ulloa hajdani álmaival fel-alá lebeg a szobákban.
Egy hajnalon kétségbeesett és valóságos ordításra riadt. Az összemocskolt lepedőn, a mozdulatlan lány lábai között ott vergődött egy eleven húsdarab, a saját gyermeke.
Most mit tegyen? Mihez kezdjen vele? A nyálkás csecsemőt törölgetve Sven ráébredt, le kell győznie a szégyenét, és a fókabőrös asszonyok közt keresnie kell egy szoptatós nőt, aki gondoskodik a kislányról.
Délre már minden varég tudta, hogy iszonyú, felfoghatatlan, szörnyű, nevetséges dolog történt… Épeszű harcos nem követne el ilyen gyomorforgató borzalmat!
Kutyákkal vagy lovakkal még nem próbáltad, Sven?
No persze sokáig kislányok sem laknak jól anyatejjel, úgyhogy Sven már nemcsak szórakozásból javítgatta a falakat, gondozta a konyhakertet, és készült kecskéket telepíteni egy elhagyott istállóba.
Hátha többen lesznek! Ám a fia, a drága-drága fia ennyi türelem, ennyi kitartás árán is csak kínlódva született. A kamrácska a szülés órájában úgy nézett ki, mint egy eleven mészárszék, mert a fókabőrös nőnek egy nagy kampóval meg kellett fordítani az anyja hasában a gyereket. Sven hányt, nyüszített, átkozódott, mire a bennszülött nő végre előhúzta a mozdulatlan feleségből a magzatzsinórtól fuldokló gyereket. Ilyen rettentő háborúra, majd ennyi álmatlanul eltöltött éjszakára a számtalan tengeri csatát túlélt Sven sem emlékezett. De a kisfiú így is csak nehezen erősödött meg. Sven és a kislány már hozzászoktak ahhoz, hogy minden éjszakát a kamrácskában töltsenek.
A fiú csak az anyja mellett nyugodott meg, és olyan kitartóan izgett-mozgott, hánykolódott, hogy reggelre az anyja átölelte. Ilyen ügyes lenne?
Vagy talán megszánja az anyja, amikor senki sem figyel?
– Nekünk is van édesanyánk – újságolta büszkén a kislány, és Sven szívét azonnal összeszorította a jeges félelem.
Mi lesz, ha Ulloa felpillant, és azt mondja, ti, varégok, olyanok vagytok nekem, mint a temetőbogarak! Undorítók, förtelmesek, visszataszítók. Vagy nem szitkozódik, nem mond semmit, csak ránéz Sven ábrázatára, és átfut rajta, én bizony nem ilyen bugris katonáról álmodtam. És ha Ulloa nem is ember, hanem egy tündér, aki hipp-hopp, elragadja tőle a gyerekeket…? Fordul egyet-kettőt, és eltűnik egy másik valóságban.
Ám semmi sem foghatta vissza a kisfiú és a kislány lelkesedését. Néhány nap alatt életre játszották, énekelték, beszélték az anyjukat, és mikor Ulloa felült, az öregek türelmével tanították enni, aztán járni, beszélni, énekelni. Sven lassan megnyugodott: még soha nem hallott tündérről, akik ilyen körülményesen és fáradságosan tért volna magához…
És ami azt illeti, az ő csodálatos, drága-drága Ulloája soha nem is tért igazán magához. Nem emlékezett a nevére, nem emlékezett a szüleire, az első korty vizet, az első tavaszt is olyan kitörő örömmel fogadta, mintha a gyerekeknél is fiatalabb és ártatlanabb lenne.
Talán azt képzeli, hogy most már a mennyben van? És a menny az a hely, ahol az apja várához megszólalásig hasonló palotában két kisgyerek várja?
Sven letérdelt a tengerparton, hogy megköszönje… de kinek, mit kellett volna megköszönnie? Az Ulloával eltöltött évek alatt saját múltjáról is megfeledkezett. Mintha azért született volna, hogy ezen a kietlen földnyelven türelmesen várjon egy lány ébredésére. Ulloára, akit már ismert, mikor a szél először belemarkolt a hajába.
Sakkoztak a nagyteremben, bonyolult szabályok szerint fogócskáztak, játszottak a felesége megtalált, réges-régi dobókockáival, vagy csak az ablakból bámulták a legvakmerőbb, kék vagy narancssárga tengeri viharokat.
Csupán öt évig tartott ez a felelőtlen, lusta boldogság. Og földje, ez a bűzös, kietlen és félelmetes vidék mégsem volt igazi mennyország.
Az idő megkeseredett, mintha Sven, Ulloa és a gyerekek megbántották volna valamivel. A kecskéket betegség pusztította, a vetést jégeső verte el, a varég harcosok pedig dögöket dobáltak az udvarukba – azt kiabálták, pusztuljanak, hiszen minden csapás oka ez a halálból visszatért, szörnyű perszóna.
Hát ezért nincsenek sírok sem ezen az elátkozott környéken!
Ez a nőszemély felfalta a halottakat!
És mintha az évekig oly otthonos kastély sem tűrte volna tovább őket. Egy nap a bögrék, a tálak, a kancsók, a kárpitok szétmállottak a kezükben.
A haladék véget ért. Indulniuk kellett.
De az éveken át dobókockázó, a tengeri viharokat az ablakból bámuló, telente jól fűtött szobákban üldögélő Sven már nem volt ugyanaz a harcos, aki kilenc éve megérkezett Og földjére. A gyerekek kicsik voltak, ő pedig egymaga nem boldogult a kötelekkel és a vitorlákkal.
És a szél, a szerelmesek és a tengeri harcosok igaz barátja, akinek korábban Sven minden lélegzetét ismerte, most végképp ellenük fordult. Öt rettentő hullámot küldött ellenük.
Az utolsó letépte az orrvitorlát, kettétörte a hajót, és örökre elszakította őket egymástól.
A gyerek elhallgatott.
Mintha nehezebb lenne beszélni arról, amit a fogságban átélt, mint amit képzeletben szabadon kicifrázott. Vagy ez talán nem is a szülei története, hanem egy régi mese, amibe a szülők iránt vágyakozó Shiobian beleszeretett?
Riolda Guido úr székén gubbasztva töprengett, és hallgatta az innen-onnan lopkodott, réges-régi téglákból épült velencei palota zavaros sóhajait.
Mi lehet az igazság Shiobian történetében?
Az a ködbe vesző földnyelv a romos, és mégis eleven palotával teljesen valószerűnek tűnt.
Vagy a nosztalgia őt is képes megfosztani a józan ítélő erejétől? Rioldának is minden porcikája sajgott a sós, északi levegő, a könyörtelenség és a köd iránti vágyakozástól.
Mit csinálhat most az én három gyerekem?, töprengett. Az apjukkal a parton fel-alá ténferegnek? Vagy egy rettentő szökőár az én szigetemet is romba döntötte?
Megint rápillantott a csuklójára, de nem látta a jelet.
De Shiobian, akit kimerített ez a szertartásos emlékezés, azonnali helyeslésre várt.
– Ügyes mesélő vagy – dicsérte hát a fiúcskát. – És büszke lehetsz a szüleidre, akik ilyen fontosnak tartották, hogy megszüless.
Végigsimított a gyerek szabályos, szép arcocskáján, és úgy érezte, valamit még mondania kell: – Meglehet, Shiobian, hogy az idősödő nők és férfiak azért beszélnek ennyi badarságot, mert szégyellik, hogy oktalanul házasodtak. És talán talán attól félnek, hogy nem érdemelték ki, hogy gyerekeik legyenek…
Ekkor beléhasított az Og hercegnőjének ruháját felhajtó varég katona képe. Létezhet-e annyi atyai aggodalomban eltöltött esztendő, ami egy halott vagy eszméletlen nőn elkövetett erőszakot jóvátehet?
De azért nem sajnálta túlságosan a gyereket.
Egy kisfiú, aki képes arra, hogy halott anyját visszaszeresse az életbe, és – ami talán még nagyobb csoda – arra is képes, hogy a szülei nélkül életben maradjon, csakis erős, ügyes gyerek lehet.
Bár igaz, hogy nem a szeretők hajlamosak a legnagyobb hűségre, hanem a kisgyerekek.
– Ha ennyi szép mesét tudsz, akkor elviszlek a szigetemre. És ha barátságos leszel a fiaimhoz, akkor én is elmondom, hogy mi történt a szüleimmel.
Shiobian bólintott.
– Én minél előbb vissza akarok menni Og földjére. Ha csak egy napra, ha csak egyetlen percre is! Másképp nem tudom kimutatni a szüleimnek, hogy mennyire szeretem őket.
(Részlet Bánki Éva készülő regényéből)
