Almási Miklós – Nádra Valéria: Nyomul az Esztétika

|

Részlet egy készülő életútinterjúból

 

Nádra Valéria: Tanár Úr, mikor került végül vissza az ELTE-re?

Almási Miklós: 1978 szeptemberében lettem tanszékvezető egyetemi tanár az Esztétikán. Első élményem egy rektori levél, amiben örömmel értesítenek, hogy megkapom az egyetemen húsz éve szolgáló tanároknak járó emlékplakettet. (A húsz alatt csak másfél évet töltöttem tanárként az intézményben – kis magyar abszurd.)

 NV: Milyen állapotban találta a tanszéket?

 AM: Zoltai Dénes öröksége: a tanszék ramaty állapotban, két tanár (nevük maradjon említés nélkül) komplett alkoholista volt. Az egyik – Szigeti József szerzeménye – filozófiai analfabéta volt; hogy kibírja az órákat (meg a hallgatók kérdéseit), jól felöntött a garatra. A másik inkább rutinból, egyébként jópofa srác volt, csak a tanszéki értekezleteket dumálta (szemtelenkedte) széjjel, míg le nem toltam alaposan. Indításként ettől a kettőtől megszabadultam. A harmadik az volt, aki Zoltait fúrta ezerrel, ehhez azonban pártközponti engedély kellett, megkaptam, tudták, hogy őrült. Tiszta lett a levegő, lehetett építkezni.

NV: Konkréten mit jelentett ez?

AM: Közben megindult az ellenzéki mozgalom, részint az SZDSZ kezdeményezéseivel (Kis Jánosék), részint a népiekkel – de akkor még voltak liberálisok is a meghívottak-résztvevők között. Én nem sokat tudtam ezekről, György Péter kollégám (volt tanítványom, Poszler György ajánlotta, hogy vegyük fel adjunktusnak, mert nagyon tehetséges… úgy is lett: azóta jó barátság fűz össze kettőnket – mondhatnám, véd- és dacszövetség) hozta a pontos híreket mind a két szerveződésről. És voltak aláíró mozgalmak, egyikbe beleesett Bacsó Béla is – a Színházi Intézetben dolgozott ő is –, azonnal átvettem mihozzánk. Bacsó rendkívüli tudással rendelkezett – ő is tagja volt korábbi életem kis házi szemcsijének –, volt helye a tanszéken. Igaz, amiket írt, nehéz volt olvasni, valami fura, Heideggertől kölcsönzött szótára volt, mindegy, tudós volt. És ott voltak Zoltai Dénes szerzeményei: Szilágyi Ákos, Rényi András, nagyágyuk, rájuk lehetett építeni. Pénzt is szereztem, volt valami uli-buli pályázat „a szocialista realizmus problémái” címmel, elnyertük, ebből lett státusz, meg működési költségre is futotta (papír, gemkapocs… mindig ezen kezdték a fukarkodást). Már kezdődött a spórolás az egyetemeken…

NV: Spiró György is tanított a tanszéken az ön „regnálása” idején…

AM: Valóban. Spiró György összeugrott a Világirodalmi Tanszékkel, otthagyta, én lecsaptam rá, ő meg boldogan jött hozzánk, azóta is jó haverságban élünk, könyveim ő szokta bemutatni, én meg darabjairól, regényeiről írok. Nagyon jó fej volt, creative writingot (a novellaírás elemeit) tanított nálunk, szerették, mert minden hallgatójával részletesen foglalkozott, nem csak úgy általában („add le, és megy a szemétbe” alapon, ahogy a bölcskari pletyka szidta egyes tanszékek tanárait…). Szilágyi órái is nagyon népszerűek lettek, volt egy kollégiuma, amikor a bizánci művészet ideológiai-filozófiai hátterét festette a hallgatóknak, tömegek özönlöttek hozzá.

Az igazi nagyágyú persze Balassa Péter volt. Közel voltunk egymáshoz, hiszen a Petőfi gimiben elsőéves korától pátyolgattam, jött táborba, és a Petőfi után is feljárt hozzám. És közben persze kinőtte magát, a fiatal – radikálisan új irodalmat gyártó – írógeneráció vezéralakja lett: Esterházy jó barátja, Nádasról könyvet írt – elismert vezérkritikusa lett a magyar irodalom új korszakának. Az ő óráira is csapatostul jöttek a hallgatók. És hát a pillér: Poszler György – Zoltai hívta még hozzánk –, kallódó, Erdélyből áttelepült tudós volt, Szerb Antal-könyve ma már klasszikus alapmű, hatalmas tudással és a magyar esszéirodalom stílusát megújító íráskészséggel. Pszichoanalízis és irodalom címmel több féléven át nyomta a hallgatók fejébe Freud, Jung, Lacan világképét és főképp azt a hatást, amit a freudizmus jelentett a modern világirodalomnak, meg a magyar írásművészet-fejlődésre. Következménye: Csáth Géza sokáig legfőbb olvasmány volt a bölcskaron – zsebből kilógó novelláskötete nélkül nem lehetett végigmenni a folyosón… Aztán jött más. Elsősorban persze az állócsillagok: Esterházy és Nádas. A rendszerváltáskor a korábban politikai alapon kirúgott tudósok közül Hellert hívtam, és jött Radnóti Sándor, jeles esszéista, elmélyült, jó nevű tudós is, őt még a Petőfiből ismertem (osztályomban – ahol osztályfőnök voltam – magántanuló volt.) Ki volt stafírozva a tanszék.

NV: Volt olyan is, akit nem sikerült a tanszékre szerveznie?

AM: Meg akartam szerezni még Beke László művészettörténészt is, hogy ne csak a klasszikus esztétikát és művészeti anyagot ismerjék meg a hallgatók. Jött is volna, de ahogy kitudódott, Aczél azonnal berendelt, és lehordott a pince fenekéig: „Hogy képzeli maga, hogy a szocreál egyik fő ellenségét mindjárt működése első hetében ki akarja nevezni az ország első egyetemére?” Le kellett mondanom, de azért kapcsolatban maradtunk, néha átjött egy-egy vitára vagy vendégórára. Az az igazság, hogy Rényi András minőségileg jobb, alaposabb, filozofikusabban gondolkozó, Lukácsért rajongó tudós volt, jobban jártam vele, azt hiszem, ő is velünk. A csapatban György Péter lassan kinőtte magát mint tanár, főképp a később induló média szaknál, még visszatérek rá. Valamint odahoztam Csörögi Istvánt (szinkronfordításból élt), ő intézte a gazdasági ügyeket, a szervezeti gondokon ő segített át. (Sajnos ő is elment…)

NV: Voltak olyan dolgok, amelyeket meg kellett tennie, holott nem fűlött a foga hozzá?

AM: Két dolog esett nehezemre: a rengeteg kari ülésezés, egy idő után hagytam a csudába az egészet, nem mentem el, csak minden ötödikre: egymást marták a tanárok, minek kelljen ezt nekem hallgatnom. Nálunk senki sem mart senkit, ahogy mondták a kollégáim: az Esztétika Tanszék volt a béke szigete. Valóban: az intrikusokat kicsuktam. A másik ügy, ami piszkálta a lelkem, a pia volt: szülinapok, névnapok, összejövetelek. Felszámoltam, egy tudós ne igyon…

A Tanár Úr egyik “sikeres” akciója (mellette: György Péter)

Béke szigete: a megoldást az hozta, hogy az állandóan egymással perlekedő filozófiai tanszékcsoportból kiváltam, külön pályát nyitottam. Bence György volt a filozófiai tanszékcsoport vezetője, kicsit megorrolt a távozás miatt, de mikor a rendszerváltás után az elüldözött filozófusokat (Hellert, Vajdát) kellett elosztani, kijelentette, hogy Hellert nem vállalja, én meg boldogan vettem át, így aztán megmaradt a teljes függetlenség, Heller meg nálunk tanított: volt renoméja a tanszéknek.

Már idéztem magának, hogy egyszer megjelent az ajtónkon egy vicces graffiti: „nyomul az esztétika”.

NV: Mit jelentett ez?

AM: A kar észrevette, hogy nálunk mindig történik valami. Például volt filmklub, ahol betiltott műveket is vetítettünk késő délután vagy este, aminek híre ment. Bacsó Tanúját talán az elsők között mutattuk be, meg a cseh újhullám klasszikus darabjait (Tűz van, babám! – ami hivatalosan nemkívánatos mű volt) nálunk röhögte végig a bölcsészkari elit. Mikor bevezettem, hogy év elején minden tantárgyat, minden irodalmat, az órák helyét-idejét egy ún. sillabuszban tesszük közzé – nyomtatott formában –, akkor a „nálunk mindig történik valami” szlogent választottam a címlapra.

A tanszék a volt Piarista Rend Gimnáziumának épületében dolgozott, a vetítések a ma kápolnaként szolgáló traktusban voltak. Volt három helyiségünk: egy tanári, egy tanszékvezetői szoba, és egy a tanácskozások, órák számára. Kis helyen szorongtunk, később kisírtam, hogy kapjunk még egy nagyobb termet, ott kapott helyet a könyvtárunk. (Akkor még lopkodtak könyveket, onnan is eltűnt egypár, nagyon kellett vigyázni.)

NV: Ez nem tarthatott sokáig, én majdnem megsirattam azt az épületet, nekem a mai napig az jelenti a Bölcsészkart…

 AM: A rendszerváltás után azonnal költözni kellett, az épületet visszakapta a Piarista Rend, mi meg mentünk a Szerb utca elején található, gyönyörű, boltíves, 18. századi kolostorépület földszintjére.

NV: Vigyázat, jelentkezhetnek az “őslakosok”…

AM: Ott sok termünk volt, jól éreztük magunkat. Oda már az ellenzék vezetőit is meghívtam egy-egy órára. A sors iróniája, hogy az alakulóban lévő Fidesz továbbképző szemináriuma – Balassa Péter javaslatára – ott kapott helyet. Vig Monika – zseniális szervező és politikusnő – vezényelte, kb. egy évig kibírtuk letolás nélkül. (Vig Monika legendás figura volt, autóbalesetben halt meg 1992-ben.)

De ott adott elő Bódy Gábor filmrendező is (filmszemiotikai könyvét ott próbálta ki hallgatóin, és verbuválta Psyché című filmjére az esztétika-süvölvényeket, hogy védenék meg a támadások ellen…), ahogy ott volt vendég a fiatalabb generáció költőikonja, Petri György is, verseiről, a modern líra újszerűségéről tartott bevezetést. (Olykor hozta Várady Szabolcsot, „ikertestvérét” is, ő kevés performanszt tartott, inkább magához hívta a tehetségesebb hallgatókat, és nekik magyarázott.) Földényi F. László óráira özönlöttek a csajok – nagyon csinos srác volt, az apja kollégám –, ő meg megunta a hazai lacafacát, és németül kezdett publikálni. Vagy tíz éve már, hogy a köveskáli „egérutamon” – azaz a Sky tévé valamelyik csatornáján – láttam vitázni, Büchnerről. Fantasztikus tehetség.

Szóval el voltunk látva tehetségekkel, kitűnő előadókkal, húzónevekkel. Ha nem hangzana dicsekvésnek, mondanám, ez volt az Esztétika Tanszék fénykora. Sok energiám ment rá – nem tudtam könyvet írni –, de megérte.

NV: Nem csodálom, az írás kevésbé mozgalmas, kevésbé izgalmas, egyben koncentráltabb életformát követel…

AM: Aztán persze rájöttem, hogy más időbeosztás, másfajta energiatermelés szükséges az ilyen munkához. A napirendem úgy indult, hogy négykor kelek, fél ötkor már ment a Volkswagen a Hármashatár-hegy derekára. Innen indult egy körpálya – öttusások használták, sőt a versenyek is ott voltak. Ági, a feleségem (Török Ferenc olimpiai öttusabajnok edzője volt) súgta, hogy hol érdemes hosszabb távot futni, később meg egy edző mutatta meg a rejtett „tanpályát”. Kegyetlen emelkedőkkel teli, de hagyjuk… Nagyon bejött – frissítette az agyam, egész nap jó kondiban voltam. Fél hétkor már ültem a gép előtt, és kb. tíz-tizenegyig írtam. Aztán sipirc, be az egyetemre, traccs, intézkedés, levelezés stb.

Majd: óra (általános esztétikai bevezetőt tartottam – akkor nyelvszakosoknak, főképp magyarosoknak kötelező tárgy volt). Nagyon szerettem, mert a legnagyobb előadóban volt, tömegek ültek, én meg az első padra ültem, és kvázi haverként, viccelődve, ám komoly dolgokról tartottam az órát. Igyekeztem a legkorszerűbb szerzőket említeni – felírtam a nevüket és könyvcímeket a táblára, aztán visszaültem az első pad szélére –, és nyomtam a rizsát, ahogy Pernye (az egyik főiskolai hallgató mondta)… (Minden évben kaptam szerelmes leveleket, egy közülük az ÉS-ben is megjelent… hm. – elég ciki volt.) Akkor még olvastak a hallgatók. Volt egy szemináriumom – még ott, a piarista házban – Thomas Mann Doktor Faustusáról, melyen fejezetről fejezetre mentünk, és a csoport olvasott velem együtt. Ma ilyesmi már elképzelhetetlen.

Külföldi könyvek. Nemigen lehetett rendelni, az Akadémiai Könyvtár – oda jártam – sem bírta büdzsével. Így, ha meg tudtam szerezni egy-egy friss (persze a rendszer szemében ellenségesnek minősített) tudományos művet, vittem a ház egyetlen (igaz, nagy teljesítményű) xeroxműhelyébe, ahol a kezelő – némi csúszómászó pénz ellenében – az egész kötetet lemásolta, és volt forrásanyagom. Később tudtam meg – de még időben –, hogy a kedves gépkezelő naplót vezetett a BM számára, ki mit, milyen könyvet, netán röplapot másoltat.

NV: Enélkül nem működött a rendszer…

AM: Ennek a rémségnek Soros vetett véget: minden tanszéknek vett egy-egy fénymásoló gépet, és a BM „kukucska-hadművelete” véget ért…

Mikor már nagyon jól éreztük magunkat: költözés. A piarista házat visszakapta az egyház, és, mint említettem, nekünk a Szerb utcai, kis kolostor jutott. A költözés egy család számára is rémség, hát még egy tanszéknek, könyvtárral, leltárral, dugicuccokkal. Sikerült. Már említettem, hogy a Szerb utcában már politizáltunk is – Fidesz-továbbképzővel… Ez utóbbit csak azért szúrtam be – voltaképp ismétlés gyanánt –, mert a Szerb utcában épp csak megmelegedtünk, jött a hírnök, hogy újabb költözés következik, ezúttal a Múzeum körúti, eredetileg is az ELTE birtokolta campusra. (A Trefort-kert ma is látványosság, a századfordulón épült – rekordidő, két-három év alatt felhúzott épületek, pavilonszerű elrendezésben, ma is korszerűnek számítanak.)

NV: Új fejezet?

AM: Tulajdonképpen igen.

Ha már költözés, bővítsük a palettát, mondván, indítsunk egy amerikai típusú kommunikáció szakot. (Házi használatra mi „Média szaknak” neveztük a projektet.) Kaptunk is hozzá segítséget. Az Európai Uniónak volt egy tudományt felzárkóztató projektje (FEFA I. és FEFA II. néven), onnan lehetett a felszerelkezésre anyagi forrást (pénzt, paripát, fegyvert) igényelni. Merthogy a média szak a következő alegységekből állt volna: újságírás, tévéstúdió, rádióstúdió – akkor már digitális rádiókkal, mikrofonállásokkal, professzionális magnetofonokkal. Az átépítés eme részét (’95–’96 folyamán) egy holland testvérintézet vállalta, mi nem tudtuk volna kitalálni, hogy néz ki egy digitális rádió-, illetve tévéstúdió. Ők ideköltöztek, egy hét alatt összedobták a tervet, következő héten már itt is voltak a gépek. Az már külön logisztikai feladvány volt, hogy a gépeket – lopás ellen – hogyan védjük. Volt olyan hét, hogy ott aludtam egy kölcsönterem padlóján, mert a plafonig értek a gépek dobozai, és én voltam az őr, aki elhessegeti a rablókat. Volt persze lopás így is, de nem részletezem. Jártam is a rendőrségre, a végén előkerült a gép is, meg a csenő ember is.

 NV: Azért ez enyhén szólva is megterhelő lehet egy filosznak.

AM: A gépterem (ahol legalább húsz számítógépes munkahely kapott volna helyet) szép kis tervezési feladat volt. A fiam segített, de a Kar gazdasági ügyeket kezelő fiatal és rendkívül agilis, okos munkatársa is. Óriási pénzek voltak ezek, az egyik felét a FEFA program állta, a másikat György Péter tarhálta össze bankosoktól meg a jóisten tudja, kiktől. (Az igaz, hogy a Postabank – Princz Gábor – támogatott bennünket.) De a munka dandárja az építkezés volt. Gondolja el, a mérgező anyagokat kiásni a földből; oda is leszivárogtak a mérgek, az emeleten – Kémia Tanszék lévén – lépcsőzetes beosztású tantermek voltak, a padokhoz (minden hallgató padjához külön) gáz- és vízvezeték, csaptelep stb. futott. Ezt kellett lebontani, visszaállítani a századfordulós műemléki rajznak megfelelően, majd jöttünk mi, és elmondtuk, hogy osszák szét az óriási termeket számunkra használható szobákká.

Még egy ideig a piarista házban dolgoztunk, de már a Múzeum körúti épület földszintjét és alagsorát megkapva, terveket kellett benyújtani: milyen termeket, milyen munkahelyeket akarunk létesíteni az új traktusban. Az alagsor volt a korábbi Kémia Tanszék mérgezőanyag-raktára, oda kerültek volna a stúdiók. De meg kellett tervezni: hogy fest majd egy számítógépterem húsz munkahellyel. Fiam, Gábor informatikus cégnél dolgozik, segített annak felmérésében, hogy mit is kell számba venni. Például a terem alapozásánál kábelcsatornáknak helyet, kábeleket kivezető, ún. „kiállásokat” betervezni, minden munkahelyre áramot és később internetkábelt vagy modemcsatlakozásnak kapcsolótelepet betervezni, továbbá, hogy mikor jönnek ásni és betonozni, e tervek alapján készült el a számítógépterem.

NV: Hogy bírta mindezt, Tanár Úr?

AM: Mit mondjak, mint egy művezető, keccsöltem, hogy időre elkészüljön a tervrajz, mert a munkák már elkezdődtek, az európai pénz felett bizottság őrködött, fel kellett mutatni, mit sikerült belőle tető alá hozni. Nem részletezem: pompás kis számítógépterem született, légkondival (a gépek meleget termeltek). A tévéstúdió később született, a már említett holland segítséggel.

Volt még egy támogatónk, egy kanadai egyetem, szívvel-lélekkel álltak mellénk: a kommunikáció szak a demokratikus közéletre való nevelés kulcsa – mondták –, és bármit kértünk, megkaptuk, akár úgy, hogy a projektet vezető kanadai tanárnő a táskájában hozta a kütyüt… Hihetetlen önfeláldozóak voltak. Arról nem is szólva, hogy kaptunk egy kanadai-amerikai tanárnőt, aki azon fáradozott – persze már később, mikor voltak gépeink –, hogy tanuljunk bele az akkor még új internet hálózati, levelezési, kommunikációs és gépi (háttérjellegű) dolgaiba. Én nem hittem benne – hülye voltam –, ő meg erősködött, és máig hálás lehetek neki, meg akit hozott külön tanárnak, hogy belevágtunk és tanultuk.

Néhány évtized csúszással: Tanár Úr az egyetemi szobájában

Mit tanultunk: előbb ki kellett vágni a folyosó egész hosszában a kábelcsatornát, rákötni a központi internet-gerinchálózatra – ma már fogalmam sincs, hogy miket kellett fúrni-faragni, és a kanadai hölgy mint egy hajcsár állt a hátunk mögött, hogy menjen a meló… Na, elég, nem panaszkodom, inkább dicsekszem: ez volt a média szak „eredeti felhalmozásának” korszaka. Bankosok, akkor még liberális lapok főnökei szereztek kiegészítő pénzeket – szóval sokan álltak mögöttünk. Persze a fő terheket György Péter, Kovács András Bálint (a filmprogram vezetője és a tévéstúdió gondozója), valamint én vittük – segédekkel. Örök hálával viseltetek kollégám, Hargitai Henrik iránt, aki informatikus és Mars-kutató (!) lévén – a TTK-n is tanított, Mars-térképet szerkesztett, és azt oktatta ott – nálunk az informatika infrastruktúrájának építésében segédkezett. Szótlan ember volt, de ami melót kikapott, villámgyorsan megcsinálta, és nézte, mit lehet még segíteni. By the way: nemrég jött haza kétéves amerikai útjáról: a NASA felfigyelt publikációira, és meghívta Kaliforniába, ott dolgozott kutatóként és a Mars-programban tanácsadóként. Nagy dolog ám ez, ő meg egy csendes fiú, nem reklámozta magát. Nálunk – kellő szigorúsággal – az informatika alapjait tanította… Ritka jelenségként tiszteltem-szerettem.

A történethez tartozik még, hogy a FEFA biztosított két amerikai utat, hogy nézzük már meg, hogyan működnek ott – a keleti parton – az egyetemi kommunikáció szakok. György Péter, Kovács András Bálint meg én kiutaztunk, s egy hétig jártuk az egyetemeket – kedvesen fogadtak, de egy büdös petákot nem adtak támogatásképp, bár ez is volt a kiutazás célja. Végül egy médiapolitikai intézet, a German Marshall Fund nyúlt a hónunk alá. Őket kerestük fel Washingtonban, a budapesti amerikai kultúrattasé, Donna Culpepper ajánlásával. Ez az alapítvány óriásit dobott a helyzetünkön: diákjaink közül öt fő mehetett öt éven át (mindig mások) féléves „internship” állásba különböző amerikai újságokhoz; az „internship” amerikai találmány volt, ingyen végzendő munkát kínált végzős hallgatóknak, de akik bekerültek, mindent meg tudtak tanulni az újságcsinálásról, kiépíthették kapcsolati hálójukat egyéb lapokhoz, tévéhez: onnan csak egy dobbantás volt a tévétársaságokhoz elkerülni. Ingyen meló, de azért, hogy éljenek is valamiből, a fizetést a German Marshall Fund fedezte. A kint dolgozó csoportnak volt amerikai mentora. Nagyon meg volt szervezve. A kapcsolatban Kovács András Bálint munkája is benne volt.

Végül rohamunkával, de elkészült a korszerű, mindenki által csodált felszereltségű kommunikációs műhely. És összeállt az induló tanári kar is. Az 1995-ös megnyitóra minden okos (és pénzes) embert, jóindulatú politikai vezetőt, ismerőst meghívtunk, Sándor Pál rendező gondoskodott a kajáról, italról, voltak beszédek, ölelkezések, Medgyessy Péter – a későbbi minszterelnök – is eljött (tanítottam a Petőfiben…), de ott volt Horváth János tévés, akkor még élt Fenyő János, eljött Gyárfás Tamás (akkor a Nap TV működtetője) és még sok drukker (és ellendrukker, ki ne felejtsem…) – mi meg kifújtuk magunkat.

Ősszel már indult is a tanítás. De az megint egy más történet, új téma.

CÍMKÉK: